-
Vasaltutak – egy családi program önmagunk legyőzésére
Erdélyben felnőve, a hegyeket tisztelettel csodálva, mindig is irigyeltem a hegymászókat azért az élményért és látványért, amit a magaslatokon megtapasztalhattak – és amiről nekem fájó szívvel le kellett mondanom, hiszen gyerekkorom óta nagyon erős tériszonyom van. Aztán nemrég történt valami, és én azon kaptam magam, hogy sziklát mászok… A tériszonyom miatt a hegyi túrázások sem jelentenek felhőtlen élményt, a sziklamászással pedig csak egyetlen egyszer próbálkoztam, még gimnazista koromban, de pár méter után visszakéredzkedtem a földre és soha többet nem kísérleteztem vele. A Peruban töltött nászutunk alatt ugyan megmásztam a Machu Pichut, de mindvégig férjem kezét fogva és halálfélelemben végigreszketve a napot, és után újra eldöntve: soha többet nem próbálkozom, még…
-
Nekem az írás…
A Miadele női bloggerközösség kihívásának teszek eleget ezzel a blogbejegyzéssel. Bemutatkozásom alapján tíz olvasó feltett kérdéseket. Újságíróként új és izgalmas élmény volt, hogy ezúttal nem én, hanem engem kérdeznek. Amikor a nyakadba vetted a világot, miért pont Budapesten kötöttél ki? Pontosan mi vezetett arra, hogy megtaláltad az utadat? Közgázt végeztél, adótanácsadó voltál – ez inkább arra utal, hogy a számokkal voltál jóban. Hogy lettél újságíró? Volt egy magyartanárom, aki minden órán helyesírás-röpdolgozatot és fogalmazást íratott, mindkettő nagyon hasznosnak bizonyult. Minden tárgyból kitűnő voltam, szívesen indultam különböző tantárgyversenyeken, de a matek ment a legjobban. Annyira, hogy pályaválasztáskor komolyan fontolgattam, hogy matektanár leszek. Édesanyám szerencsére lebeszélt róla, így a kolozsvári közgáz-szakban gondolkodtam.…
-
Lányos anyának lenni…
Ma hét éve lettem lányos édesanya! Ez azért nagyon különleges a számomra, mert mindig is erősen vágytam arra, hogy legyen (legalább) egy lányom. Talán azért, mert nekem nem volt lánytestvérem, talán, mert édesanyám akkor már nem élt, nem tudom, mindenesetre nagyon hiányoltam a női erőt, a női jelenlétet a családomból. (És néha még most, hiszen a nő-férfi arány még mindig nincs eléggé egyensúlyban nálunk 😉 ) A lánynevet már első gyermekünk megfoganásakor kiválasztottuk, de még bő öt évet kellett várnunk amíg „gazdája” megérkezik hozzánk, ugyanis először két fiút szültem. Természetesen mindkettőjüknek nagyon örültem, örültünk, de ma is tisztán emlékszem arra a délutánra, amikor a nőgyógyász végre meg tudta mondani a második gyermekünk…
-
Karanténegyenleg
Ma van a suli utolsó napja. Vége 13 hét digitális/online vagy távoktatásnak. Ovi még van, de lányunk tegnap elballagott, így 9 hét szigorú karantén és néhány lazább hét után megint új időszámítás kezdődik nálunk. De mielőtt még fejest ugrunk az újba, érdemes megállnunk egy hosszú pillanatra és visszatekinteni. Nemcsak az oktatás kapcsán, hanem minden szempontból. Mielőtt az idő teljesen megszépítené az emlékeket, érdemes felállítani egy valós mérleget. Ez nálunk minden nehézség ellenére egyértelműen pozitív. A visszatekintést én már a múlt héten elkezdtem. Ahogy akkor is írtam, nekem kb. a tizedik héten jött el a mélypont. Hiába indult be egyre jobban a külvilági élet, lazultak a karantén falai és belekóstolhattunk a korábban…
-
Patak Gyöngyvér: Család a dombon
Egy újabb regény, amit a karanténidőszaknak köszönhetően tudtam elolvasni. Már régóta megkaptam a kéziratot a szerzőtől, bele is olvastam, mert érdekelt a sztori, de sokáig nem jutottam a végére. Most, a pünkösdi hosszú hétvégén végre sikerült. Kisgyermekes anyáknak és/vagy gyermekre vágyó anyáknak szóló, életszagú, humoros, de sosem felszínes, naplószerű történetmesélés egy városból falura költöző és létszámban folyamatosan bővülő, a könyv végén már ötfős kedves családról és rokonaikról-barátaikról, akik akár mi is lehetnénk. A szerző nagyon őszintén és néhol szinte zavarba ejtő részletességgel mutatja be az anya és a nő szemszögéből a kisgyermekes lét napos és árnyas oldalait, a párkapcsolat és a önismeret alakulásának hullámvölgyeit és csúcsait, a család és/vagy munka…