Tizenkettedik hetünk Amerikában, avagy szeptember végén

Mielőtt jól belemegyünk az októberbe, megosztom tavalyi szeptember végi kalandjainkat, amelyekre újra jól esett visszaemlékezni nekem is. A helyzet idénre annyit változott, hogy immár Kincső is elment az őszi nagycserkészkirándulásra, így másfél napot kettesben tölthettünk.

Szept 19-21. A délelőttök változatosabbak, a délutánok kb. egyformán telnek: mivel semmi házit nem hoz haza; magyar leckéket tanulunk Kincsővel; és kint, a teraszon mivel itt még tart a jó idő. Nem mondon, hogy szívesen, de megcsinálja; pedig mennyivel jobb lenne a szabadban játszani egész délután, miután egész nap a suliban ült, folyamatosan angol beszédet hallgatva. A gyerekek nagy örömére kölcsönkaptunk néhány rollert; aminek úgy örülnek, mintha otthon már nem unták volna őket és amikor csak tehetik, kimennek a ház elé használni őket. Persze, hogy Kincsőnek is ezen jár az esze.

S hogy az én délelőttjeim mitől változatosak, többnyire egy szép, de kissé unalmas lakóparkban ücsörögve? Hétfőn megint önkénteskedtem (hogy majd részt vehessek az október eleji nagy vásár nulladik napján); ahova Gábor vitt el, s míg én a sportruhákat szortíroztam-pakoltam, ő az autóban dolgozott. A tegnap és a ma pedig gyakorlatilag az itteni magyar cserkészetről szólt; tegnap egész nap a garfieldi csapatparancsoknak készült interjút írtam, s hozzáolvastam a cserkészet 50 évéről szóló kölcsönkapott albumot; ma pedig vendégül láttam egy korombéli cserkészszülőt, aki itt született, édesanyja amerikai; de erdélyi származású magyar édesapja számára annyira fontos volt mind a hat (!) gyermeke magyarságtudata; hogy aktív tagja volt – ahogy később gyermeikei is – az itteni magyar cserkészetnek (a lánya, a vendégem garfieldi csapatparancsnok is volt). Az ő férje is magyar, gyereke is jól beszél magyarul; de csak azért, mert a szülei ezt fontosnak tartják, s rászólnak ha áttér angolra velük vagy cserkésztársaival.

Újabb elgondolkodtató sors arról a mindennapos küzdelemről, amit itt egyes (nagy)szülők a családjuk magyarságának megmaradásáért vívnak. Mennyi tanulságot rejt ez mindazoknak, akik rég feladták (vagy még nem adták fel, de nincs energiájuk ezzel foglalkozni); illetve azoknak, akiknek a magyar nyelv olyan természetes; vagyis az otthoniaknak. Nekem már egyre kevésvé magától értetődő, s ha Kincsőt meghallom angolul énekelni, nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy sem. Egyelőre nem szólok rá és örülök, hogy ragad rá az angol; de már én is érzem – nemcsak tudom -, hogy résen kell lenni. Ezért sem bánom, hogy a magyar leckéket is követniük kell, s a mindennapos olvasási “kvóta” immár mindkét nyelvre kiterjed.

Egyébként tegnap este, amikor szomszédoltunk Kincsővel, amíg a fiúk edzésem voltak; egy svéd származású családapával beszélgettem erről, aki élt pár évet Svédországban még szingliként; családját viszont még nem vitte oda, pedig munkája okán még Szingapurban is éltek évekig. Értette miről beszélek, amikor állandóan a magyar közösséget emlegetem, de kicsit furcsálta is, az ő életük egyáltalán nem erről szól. A másik nagycsaládos szomszéd pedig, ahol az apuka félig magyar, de egy szót sem beszél magyarul (mert szülei nem tanították meg); még kevésbé érti. Vagy az is lehet, hogy érti, de elengedte.

Nemrég értem haza az újabb Back to School Night szülőértekezletről, ezúttal Kincső sulijából. A forgatókönyv hasonló volt, mint a fiúknál; azzal a különbséggel, hogy az igazgató itt annak fontosságáról beszélt, hogy a gyerekek jókedvűen és motiváltan jöjjenek a suliba, ahol aktívak és kíváncsian vegyenek részt az órákon. (A teljes tanári kar kb. ötven fő, ebből 3-4 férfit; tehát az arány itt sem jobb, mint otthon…) Kincső tanítónője kedves, határozott, humoros és tapasztalt pedagógus (és családanya), akit lelkesen hallgattam, mert sok olyat mondott, ami nagyon tetszett; és összességében sokkal kevésbé volt “tipikus amerikai”, mint azok a pedagógusok, akikkel találkoztam. Megemlítette, hogy a két év covid után újra össze kell rázódnia az osztálynak; beszélt a közösen alkotott szabályok, a kölcsönös tisztelet és az olvasás fontosságáról; ugyanakkor józanul kifejtette, miért nem ad projekt-házit (mert azt a szülőknek kellene elkészíteni), vagy kötelező olvasmányt (mert akkor sokan még kevésbé lelkesednének az olvasás iránt).

Tegnap átvettük a kölcsönzőből a hangszereket, kivéve Gergőnek, ő az ágyán gyakorol az dobverőkkel); de a szomszédok máris örülhetnek Kincső fuvolája és Csongi trombitája hangjának; pontosabban egyelőre annak a probálkozásnak, hogy hangot adjanak ki a hangszerek. Elképzelhetitek… 

Szept 24-26. Háromnapos hétvégénk alatt volt két napot Kincsővel hármasban töltöttünk, amíg a fiúk nagycserkész-kirándultak. Szombaton először megnéztük a Mount Orange tetején lévő Eager Rock Memorialt, ami egy szeptember 11-i emlékhely, pazar kilátással egy korábban is közkedvelt kirándulóhelyről, ahonnan 21 évvel ezelőtt többezren nézték az ikertornyok összeomlását és a New York felett kavargó hatalmas füstöt. Méltó emlékhely hosszú névsorral, szobrokkal, versekkel (és persze egy megváltozott kilátással). A környező is erdőben kirándultunk egyet, s közben láttunk amerikai mormotát (groundhog), őzet és persze rengeteg mókust. Utána a Great Swamp nevű, a Passaic River 12ezer évvel ezelőtti gleccser maradványaként mocsaras terület következett, ahol több tanösvényt bejárva vadludakat, gémet és azt a bizonyos rosszul fordított csíkos mókust (chipmonk) láttunk. Az erdő itt még majdnem teljesen zöld, csak itt-ott sárgul-pirul-barnul, és a nap is melegen süt (ha süt), viszont a reggelek-esték már hidegek. Mindenesetre elég furcsa a hasonló égövű Erdélybôl havas híreket hallani…

Vasárnap New Yorkba utaztunk, hogy részt vegyünk az ottani magyar nyelvű misén, amelyet kéthetente a passaici papunk tart, hogy utána meginterjúzzam a “váltótársát”; a 86 évesen 100 mérföldről kéthetente felutazó Csete Iván atyát. Őt az augusztus végi búcsún ismertem meg, és amikor megtudtam, hogy nemcsak a jelene, hanem az egész múltja ilyen kalandos, azonnal interjút kértem tőle, amire kedvesen igent mondott. Ennek ellenére kicsit izgultam, hogy vajon mennyire lesz jó a beszélgetés. Majd meglátjátok, most csak annyit, hogy alig bírtuk abbahagyni, majdnem lekéstük a vonatot. De ha megtörtént volna, én azt sem igazán bántam volna, annyira jó volt őt hallgatni és a végén családilag áldást kapni tőle. 

Előtte Kincső kérésére a Harry Potter boltban kezdtük a napot; egy órán át csodáltunk a profi marketinggel berendezett és megtöltött üzletet, és miközben folyamatosan mondogattuk a mindenért is könyörgő Kincsőnek, hogy mit miért nem veszünk meg, azon vitatkoztunk Gáborral, hogy a könyv (amit egyikünk sem olvasott) vagy a marketingje a jobb. Utána sétáltunk  egyet a mellette levő Madison Square Parkban, majd a templom közelében az East River partján lévő hangulatos kis parkban, ami arról  nevezetes, hogy benne lakik a város polgármestere (egy vízparti, az emberek szeme elől teljesen elkerített villában), és ahol Kincső boldogan játszóterezett egyet. Ami neki most New Yorkból feltűnt az a babakocsiban szállított kutyák és a szintén babakocsis nagy, akár 5-6 éves gyerekek…

A fiúk már itthon voltak, mire mi is hazaértünk; tele élményekkel, mesélnivalóval (és piszkos ruhával, amit aztán másnap egész nap mostam). Nagyon jól érezték magukat, s Gergő egyáltalán nem bánta, hogy másnap is cserkészettel kapcsolatos programja volt: őt és egy nagylányt készítettek fel az őrsvezetőségre. A csapatparancsnokkal egyébként eljött hozzánk az idei “KCsP-s” – így hívják a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében Magyarországról érkező, általában egyetemista korú fiatalokat, akik a magyarságápolásban segítik az ittenieket 10 hónapon keresztül. Hogy milyen kicsi a világ és milyen erős a Gondviselés: a most érkező lány szüleit ismerjük egy otthoni családos közösségből.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!