Tizenegyedik hetünk Amerikában, avagy iskolai élmények minden mennyiségben

A szeptember mindenhol és mindig sűrű. A tavalyi azért volt extrém, mert akkor ismerkedtünk meg az amerikai oktatási rendszerrel. Ahhoz képest idén gördülékenyen ment majdnem minden, még az iskola- és sportváltások is; de tavaly rendesen kapkodni kellett a fejünket és a kezünket, hogy ne veszítsük el a fonalat a rengeteg újdonság között. Nosztalgikus, ugyanakkor tanulságos élmény visszaolvasni akkori kihívásainkat és igyekezetünket, hogy lépést tartsunk mindennel.

Szept 10. Nemrég értem haza a New York-i magyar konzulátuson zajló jubileumi AMIT – Amerikai Magyar Iskolák Találkozójáról. Tele vagyok inspiráló élményekkel, pedig amikor reggel elindultam, még nem voltam teljesen biztos benne, vajon nem inkább a családdal kellene tartanom; akik egy családi pikniken vettek részt, miközben én egy kifejezetten pedagógusoknak szóló konferenciára igyekeztem. De amint megérkeztem, tudtam, jó helyen vagyok;nemcsak azért, a szervezet vezetőségi tagja vitt el autóval; így mire beértünk a nagyvárosba, már alaposan be lettem avatva a szervezet és az amerikai magyar hétvégi iskolák életébe; másrészt, mert rengeteg kedves és motivált embert ismertem meg, akiket laikus szülőként és természetesen újságíróként is élvezetes és tanulságos volt hallgatni. 

A Himnusz eléneklése és Pásztor István főkonzul úr köszöntése után Dr. Szilágyi Péter diaszpóráért helyettes felelős államtitkár ismertette a számtalan programot és ösztöndíj-lehetőséget, amivel a magyar állam támogatja a diaszpórában élőket. Vetró Mihály népi iskolaalapító a hagyomány és a művészet megtartó erejéről beszélt, majd az AMIT egyik társelnöke, Dr. Kerekes Judit, illetve Marshall Tamás oktatási vezető meséltek a teljes gyermek tanítása szemléletének alkalmazásáról a matematika/gondolkodás, illetve a fogalmazás oktatásában. A New Brunswick-i Csizmadia Bernadett az olvasásfejlesztési praktikákról; a New York-i Gagnon Eszter a magyar nyelvi és kulturális alapozó programról; az Ausztriából érkező Kovács Tünde a nyelvvizsgára készülésben segítő Magyarul Tanul(ó)k magazint mutatta be. Lincoln András humorista arról mesélt, hogyan kezdett el magyar nagymamája miatt 23 évesen (!) magyarul tanulni; kutatta fel kárpátaljai magyar rokonait; és talált rá a humorra, mint a magyarságával kapcsolatos kifejezési formára.

A nap legviccesebb pillanatai után következtek a legmeghatóbb percek; amikor B. Nagy Péter konzul átadta a három kitüntetés egyikét a New Brunswicki Magyar Iskolát 20 évi vezető Varga Gyula bácsinak; aki felesége temetéséről érkezett a rendezvényre. A torokszorító hangulatot oldotta az időkapszula, a tombola és a táncoktatás. Ahogy a hálás záróbeszédekben elhangzott; itt mindenki a magyar gyermekek jövőjéért küzd; az idén 10 éves AMIT célja pedig a pedagógusok együttműködésének ösztönzése, közös tudásbázissal, megosztásokkal, kapcsolat- és közösségépítéssel. (Minderről később részletes beszámolót is írtam a Szent István Intézet FB oldalára.) A nap legmeghatározóbb élménye számomra: egyetlen tanítót sem hallottam panaszkodni (pedig titokban számítottam rá, otthon inkább ehhez szoktam…); ehelyett csak csillogó szemű, jókedvű és optimista emberekkel találkoztam. Ezek a pedagógusok tényleg minden tiszteletet megérdemelnek, hiszen a legtöbben mindezt önkéntes munkában, ráadásul hétvégén végzik. 

Szept 11. Két gondolat járt a fejemben ma egész nap… Az egyik egy mondat a tegnap esti beszélgetésből New Yorkból hazafele (ami hivatalosan interjú volt; de leginkább egy baráti eszmecserére hasonlított). Az illető azt mondta: 100%-ban magyar és 100%-ban amerikai (ezt valószínűleg otthon nem mindenki érti, de én már igen); és soha nem érezte magát annyira amerikainak, mint 2001. szeptember 11-én. Ezt sem biztos, hogy mindenki érti otthon, de talán többen, mint az előző gondolatot; én viszont nemcsak értem már, hanem át is érzem: soha nem éreztem magam amerikainak, amióta itt élünk, de ma először egy kicsit mégis. Annak ellenére, hogy nem látogattunk be New Yorkba, s még a Fényemlékművet sem láttuk távolról az esős idő miatt. Viszont sokat beszélgettünk a 21 évvel ezelőtti eseményekről és az idei, júliusi látogatásunkról a Ground Zero nevű emlékhelynél; este pedig gyertyát gyújtottunk az áldozatok emlékére… 

A másik gondolat a mai evangéliumhoz kapcsolódik; ami az elveszett bárányról és a tékozló fiúról szól és amelyet a hazalátogató papunkat egy hónapig helyettesítő Molnár István atya olvasott fel a misén. (A mise azért is volt különleges, mert előtte hittanóra, közben gyerekfoglalkozás volt, ahol gyereknyelven “dolgozták fel” az evangéliumot), utána pedig közösségi kávézás és egy rövid filmnézés; az 1100 Év Európa közepén című sorozatból éppen a háromszéki rész. Ezt az evangéliumi részt nagyon sokáig nem értettem és épp ezért nem is szerettem; az otthon maradó fiúval együtt értetlenkedtem a hazatérő tékozló fiút keblére ölelő apa örömén; erősen igazságtalannak tartva azt; egészen addig, amíg immár nem (jó)gyerekként, hanem szülőként meg nem értettem, miről is szól. Az elveszett egy azért fontosabb, mint a meglévő másik (egy vagy épp 99), mert szeretet nincs irgalmasság nélkül. Azóta a kedvencem lett; annak ellenére, hogy a hétköznapokban időnként még mindig figyelmeztetnem kell rá magamat (nemcsak a gyerekeimet); mert még mindig hajlamos vagyok az igazságot az irgalmasság elé helyezni… 

Szept 12-13.  Tegnap elmentem egy kedves magyar ismerős meghívására önkénteskedni egy hatalmas (a környék legnagyobb) használt ruha (és minden egyéb) vásárának előkészítésében. Aznap kezdődött az október elejéig tartó önkéntes munka; így a feliratkozás és a közös reggelivel egybekötött tájékoztatás után választhattunk, melyik részen szeretnénk segíteni. Focipályányi területen rengeteg sátor áll és azokba folyamatosan érkezik rengeteg cucc; amit tematika, majd használati cél, méret stb. szerint szortírozni kell. Mi végül a sportruházat szekciót választottuk; és a 60-70 év körüli nénik, akik mellé kerültünk olyan örömmel üdvözöltek, hogy zavarba jöttünk. Hát még akkor, amikot pár perc után már lelkesen dicsérték, hogy milyen hatékonyak vagyunk. (Persze nem mindenki; olyan is volt, aki utánunk jött ellenőrizni, hogy jó helyre akasztottuk-e az egyes ruhákat.) Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, hozzájuk képest nem nehéz gyorsnak lenni; de inkább azt mondom: mi sokkal fiatalabbak és mozgékonyabbak voltunk náluk és sokkal inkább napi rutinunk része a nagy mennyiségű ruhaválogatás, mint nekik.

És még valami: ezeknek a néniknek/bácsiknak életfeladat egy ilyen önkéntes munkán való részvétel. Ők egészen október elejéig csinálják ezt, mi viszont csak 1-2 napig pár órát vállaltunk; és elsősorban azzal az önző céllal, hogy majd korábban, a 0. napon tudjunk vásárolgatni, mielőtt még lerohanják a vásárt a tömegek. Én egyébként nem nagyon jártam ilyen helyekre otthon, de most hagytam magam meggyőzni; mert végülis tényleg szükségünk van egy csomó olyan használt holmira; mint pl. bicajok, rollerek, hiányzó korcsolya és sícuccok, néhány konyhai felszerelés, stb. A nénik egyébként kíváncsian hallgatták, milyen nyelven beszélünk egymás között; volt, aki oroszra tippelt, és volt, aki elárulta, hogy magyarok a felmenői. Ezen már egyáltalán nem csodálkozom; hiszen bárhol járok, valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar felmenői vannak; ahogy az is, hogy ennek ellenére sajnos egy szót sem tud a nyelvünkön…

A tegnapi nap kalandja még a fiúk lemaradása a reggeli iskolabuszról. Mivel a busz múlt héten többször késett, a fiúk hétfő reggel már nem annyira siettek; s perszehogy a busz most korábban jött, s jól itthagyta őket, pedig a vezetőnek listája van a gyerekekről. Szerencsére Gábor még itthon volt és autóval bevitte őket. És meg egy kétségbeesett hatodikost is, aki alig mert beülni az autójába, mind azt mantrázta: “szülei meg fogják ölni”… Nyilván nem szó szerint értette; de bizonyára alaposan a szájába rágták, hogy idegen autójába ne üljön be. (A gyerek otthon felejtette a telefonját és nem tudta a szülei számát sem; ezért nem tudták felhívni őket, arra pedig nem volt idő, hogy hazamenjen…) Gábor is gondban volt, mit tegyen, nehogy a szülők utólag köszönet helyett belekössenek, de végül elvitte.

Szept 14-15. Néhány újabb sulis érdekesség. Megtudtam, hogy a gyerekek minden nap elmondják az ún. hűségesküt, amit így fordít a wikipédia: „Hűséget fogadok az Amerikai Egyesült Államok Zászlajának és a köztársaságnak, amelyet jelképez: egy és oszthatatlan Nemzet az Isten színe előtt, amely szabadságot és igazságosságot nyújt mindenkinek.” Bármennyire is kiüresedett fogalom lett már a hit errefele és talán a hazafiság is, nekem jól esett ezt olvasni, és a gyerekek is szívesen mondják, szívre tett kézzel (!) – különösen Kincső, aki ma a God Bless the USA című dalt hallgatta és tanulta énekelni egész délután. Ha nem vigyázunk, pikk-pakk amerikai honleány lesz belőle...

Bemásoltam a sulis naptárat is a családi naptárunkba, és kiderült: őszi és tavaszi szünet itt nincs, a téli is elég rövid, de rengeteg szabadnap (legtöbbje valamilyen zsidó ünnephez kötődik) és ebéd nélküli ún. rövid napok vannak, ami összességében akár több szünnapot ad ki, mint az otthoni munkarend. Ennek örömére és új barátaink meghívására lefoglaltunk egy tavaszi síelést Vermontban, ahol nyáron már jártunk. 

Amíg a fiúk vívóedzésen voltak (amit ma is nagyon élveztek), bekopogtunk az egyik szomszédhoz, hogy elkérjünk egy biciklit Kincsőnek (az említett vásár még odébb van…), mire az egész család kijött a házuk elé, majd csatlakozott egy másik is, és a sok gyerekek sötétedésig bandázott a indiánnyári meleg estében. A indiai családok is ugyanezt teszik a lakópark másik felében, csak ők inkább egymással barátkoznak. Nyilván ha itt is élnének magyarok, mi is azt tennénk. Kincső valamelyik reggel a buszra várakozva ki is fakadt, hogy ne menjünk oda a többiekhez ismerkedni, neki van már elég barátja, a magyarok és néhány osztálytársa, nem kell több, és különben is elege van az angol nyelv hallgatásából; ehhez képest ma már vidáman bandázott velük; kis idő és már nélkülem is ugyanezt teszi. 

Szept 16. Két hete megy a suli, három hete lakunk Denville-ben. Az elmúlt három nap legérdekesebb iskolai élménye az ún. lock down volt, Kincső szabad fordításában “iskolavédelmi riadó”. Tudom, hogy nagy szükség van rá (sajnos!), de elszorult a szívem, ahogy meséltek róla: bezárják a ajtókat, lesötétítik az ajtó- és ablaküvegeket, a gyerekek pedig bebújnak a padok alá (Csongiék a szertárba, mert épp olyan órán érte őket a riadó). A sulikban min. két rendőr van, és a tanároknak kötelező névjegytáblát hordaniuk, látható helyen. Magam elé képzeltem őket éles helyzetben, és közben azon kattogott az agyam, mit mondjak Kincsőnek, ha megkérdezi, miért is kell mindez… Végül Csongi segített: ha egy bűnöző bejön a suliba, így kell védekezni. Kincső szerencsére nem nagyon kérdezgetett tovább (pl. milyen bűnöző, mit akarhat és otthon miért nem kell így védekezni…) , úgyhogy azt már csak a fiúkkal beszéltük meg, hogy itt sajnos előfordulnak fegyveres támadások az iskolákban is. Viszont jó volt gyorsan hozzátenni: New Jersey államban szerencsére ez nem jellemző… 

Friss sulis élmény még (felnőtteknek) az ún. Back to School Night, ami a egy iskolai szintű szülőértekezlet felsős szülők számára, a sportcsarnokban, ahol először az igazgató mondott egy (a Kincső iskolájának nyílt napja után már ismerősnek tűnő stílusú) lelkesítő beszédet, ami felsősökről lévén szó, annyiban különbözött az alsósokétól, hogy itt a “we prepare leaders” volt a fő szlogen. Ez elsőre megintcsak nagyon öntudatosan (vagy fellengzősen?) hangzik, de aztán elgondolkodtam azon, hogy vajon kiket fognak vezetni, azaz ki fog dolgozni, ha minden diákból vezető lesz… És akkor eszembe jutott, hogy itt szinte minden fizikai munkás fekete vagy latino… Bár az iskola valószínűleg nem erre gondolt, de ettől még ez a mai amerikai valóság. Volt egy mondat viszont, ami fenntartás nélkül nagyon tetszett, ez a saját házunkba is szívesen kifüggeszteném: “Please take the responsibility for the energy you bring into this space.” Milyen szofisztikált kifejezése az önuralomra való figyelmeztetésnek!   

Az igazgató után az SZMK (itt PTA-nek nevezett szülői munkaközösség) elnöke számolt be a tavalyi költségvetésről és az idei programokról (itt mindent ők működtetnek és finanszíroznak, még az iskolai menzát is), aztán egy másik szülői alapítvány elnöke reklámozta magukat (ők a tanárokat támogatják mindféle eszközökkel) . Erről az jutott eszembe, hogy nálunk a szülők ugyanúgy megfinanszírozzák a WC papírtól a papírzsepin át a gyerekek év végi ajándékáig mindent, csak nem csinálnak belőle ekkora felhajtást, ugyanakkor miközben mi otthon ezen morgunk (és oly’ könnyen szidjuk az oktatási rendszert). Itt természetesnek veszik ezt (merthogy az is), és igen kreatív módon gyűjtenek pénzt (alapszókincsünk része lett immár a “fundraising”), és nem az ehhez képest unalmasnak tűnő osztálypénzgyűjtés formájában; ami itt egyébként azért sincs, mert nincsenek osztályok sem. 

Ezután gyakorlatilag mindenki végigment gyereke egy napján: minden osztálytermet végigjártunk, ahol a gyerekünk tanul (tantárgyanként váltogatják), minden tanárával találkoztunk és átéltük a 3 perces szünetek “varázsát”: 8 perc jutott egy-egy minta-tanórára és 2 perc alatt kellett eljutni a következő teremhez. A tanárok segítettek a többszáz felnőtt kavargásában rendet vágni, amire azért is volt szükség, mert még senki nem volt ilyenen, hiszen itt csak három éves a felsős suli (middle school) és két évig nem tartottak ilyen eseményt a covid miatt. Minden tanár egyformán, amolyan “amerikai” módra (azaz felszínesen) kedves volt: elhadarta, hogy mit és hogyan tanít, de részletekre, pláné egyéni beszélgetésekre nem jutott idő, de úgy tűnik, igény sem. Rajtam kívül, én ugyanis mindenkinek lelkesen bemutatkoztam és mindenkit megkérdeztem, milyennek látja a nagyfiamat; Gábor haladt a Csongi órarendje szerint, de ő sem kérdezősködött. Az is kiderült, hogy a mi helyzetünk egyáltalán nem számít különlegesnek, mert mindig van jó pár külföldi, ezért az iskola(rendszer) fel vannak rá(nk) készülve, és pl. az ún ESL (English as a Second Language, vagyis angol, mint idegen nyelvóra) mellett van egy matek-nyelv felzárkóztató óra is, ami matekból és angolból segít a hiányosságokat pótolni. Ezek ugyan kis létszámú órák, de egymástól eléggé különböző szükséglető diákokkal; így nem lehet könnyű a tanár dolga, aki egyébként azt mondta nekem, hogy már régóta csinálja, van bőven rutinja hozzá, mégis nagyon hálás a fiaimnak, hogy ők már annyival előrébb tartanak, hogy másoknak is besegítenek. 

A tantárgyak döntő részét egyébként be lehet azonosítani vagy legalább valamelyest párhuzamba állítani az otthoniakkal, de egész más rendszerben és stílusban, azaz sokkal lazábban és játékosabban oktatják, házik nélkül, ugyanakkor megadva az egyéni fejlődés lehetôségét azoknak, aki jobban el akarnak mélyülni benne. (Kérdés, amit még nem látok át, hogy vajon mennyire ösztönzik őket erre a suliban és/vagy otthon.) Egy tantárgyat kiemelnék: Art of Writing, ez kb. az otthoni fogalmazás, ami otthon már nincs felsőben, ha jól tudom, de nekünk most nagyon jól jön, és egyébként is hasznosnak tűnik. Csongiék a Ki vagyok? (Who I am?), Gergőék a Ki/mi szeretnék lenni? (Who I want to be?) kérdés körüljárva fognak kutatni és írni (fogalmazást, esszét, riportot, stb.) 

Ezen a héten eldőlt a fiúknak is a sport- és hangszerválasztás. Csongi trombitálni fog, Gergő pedig dobolni (szerencsére nem itthon kell majd gyakorolniuk), és mindketten vívni fognak, mert nagyon élvezik és mert visszautasíthatatlan ajánlatot kaptunk a magyar vívókat nagyon nagyra tartó klubtulajdonostól. Gábor több tesztelés után végre megtalálta és lefoglalózta az első autónkat (amit elvileg én fogok vezetni, ha majd rászánom magam… ), de még nem érkezett meg hozzánk, az ügyintézés még eltart. Velem nem történt semmi különös, házimunka, tanulás a gyerekekkel, és két cikket írtam, majd posztolom, ha megjelentek.

Szept 18. Szép, meleg őszi hétvégén vagyunk túl, sok új élménnyel. Szombat délelőtt elkezdődött nagycserkész fiaink számára a magyarságismereti felkészítő (őrsvezetőképző), ahol irodalmat-nyelvtant-történelmet-földrajzot tanulnak. Délután pedig sor került az első garfieldi cserkészgyűlésre, illetve a cserkészházat fenntartó szülői testület (FT) gyűlésére, ahol a szülőkkel és az ezévi programokkal is megismerkedtünk, illetve ötleteltünk a további pénzgyűjtési (az iskolai szülőin gyakran hallott fundraising) lehetőségeken. Otthon alig ismertem a cserkésztársak szüleit, de itt egyrészt a távolságok és az előbb említett pénzügyi okok, de főleg amiatt szoros a szülői kapcsolat, mert sok köztük a volt cserkész, akik életre szólóan barátok, de akik nem tartoznak ezek közé, azoknak is egy nagyon fontos magyar közösséget jelent. Mindezt utólag részletesen leírtam abban az interjúban, amit a nap végén a huszonöt éves csapatparancsnokkal készítettem. Egyébként őt ismertük meg először az itteni magyarok közül, még május utolsó napjaiban, zoomon, és megnyugodtunk, hogy bár még fogalmunk sincs, hol fogunk lakni és hova járnak a gyerekek suliba, de azt már tudtuk, hogy az amerikai magyar cserkészek már nagyon várják őket. 

Vasárnap volt a tanévkezdő mise (Veni Sancte), ahol nemcsak a fiúk ministráltak, hanem Kincső is végig az oltárnál kint ült, mert ő olvasta a szentleckét, cserkészruhában – olyan szépen, hogy utána többen odajöttek hozzánk gratulálni. A mise után megtudtuk, hogy az előző nap annyira sok lett az új kiscserkész, hogy végül Gergőt is felkérték őrsvezetőnek, amit izgatott örömmel elvállalt és most alig várja, hogy mielőbb felkészítsék és elkezdhesse ezt a munkát. (Otthon csak 2-3 év múlva jutott volna el idáig, itt viszont korábbra, jövőre ígérték, de a sok leendő kiscserkész miatt végül előrehozták.) 

A mise utáni ünnepi ebéd a késő délutánba nyúlt, így utána a gyerekek már nem akartak sehova menni (csak kipróbálni a kölcsönkapott rollereket, legózni és társasozni), én viszont nem akartam hazamenni (hiszen egész héten otthon ülök), így végül Gáborral kettesben indultunk el felfedezni a várost, ahol már több mint három hete lakunk. A belváros (downtown) csak pár utca, ezen kívül nyaralószerű házak nagy kertekkel vagy bent az erdőben. Több kisebb-nagyobb, hangulatos, de a beépítés miatt megközelíthetetlen tóra is rábukkantunk, az egyiknél még egy kis strandra is. A sűrű hétvége után nagyon jólesett kettesben sétálgatni, nyugiban beszélgetni. Ja és a legfontosabb: végig én vezettem!! És ez nemcsak azért nagy szó, mert egészen sokat ültem a volánnál, hanem, mert valamennyit mennem kellett a várost átszelő “csak” 2×3 sávos autópályán is. Szóval megtört a jég, jöhet a saját autó! Ettől nyilván még nem fogok bárhová elmenni, de a közelben már talán egyedül is elboldogulok előbb-utóbb...

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!