Hatodik hónapunk Amerikában

Nosztalgikus élmény volt újraolvasni tavalyi első amerikai karácsonyunkat. Idei adventünk / decemberünk sokban hasonlított a tavalyihoz, csak már kevésbé jelentett újdonságot, viszont maga a karácsony és a két ünnep közötti időszak más lesz, de arról később.

Dec 3-4. Szombaton a garfieldi cserkészházba, vasárnap New York-i a Magyra Házba látogatott el a Mikulás. Garfielden a cserkészszülők által szervezett szabadtéri Mikulás-ebéd keretében; New Yorkban pedig igazi hagyományőrző foglalkozások keretében zajlott az esemény. New Yorkba cserkészszülők vittek be, de utána kettesben vonatoztunk haza Kincsővel; négy órán át, többé nem fogjuk megtenni, de az ottlét nagyon kellemes telt.

Dec 5-9. Újabb öt adventi, hol esős, hol napsütéses, de sajnos továbbra is hómentes, csendes-nyugalmas hétköznapon vagyunk túl. Nem sok izgalmas mesélnivaló jut eszembe a keddi Mikulás-járáson túl (ami ugye a lakóparkban dec 6.-án csak hozzánk jött, másokhoz 25.-én reggel érkezik…), és a ma délutáni közös szaloncukorfőzésen kívül. Utóbbi a plébánia melletti közösségi teremben, a 52 éve Amerikában élő Kerkay Emese irányítása alatt zajlott, aki 62 éve maga főzi azt és most nekünk is megmutatta – azért is, hogy jövőre már nagy mennyiségben készíthessük és eladhassuk, ezzel is támogatva a templomot. A gyerekek közben a Lantocska hagyományőrző csoport kézműves foglalkozásának keretében karácsonyfadíszeket készítettek, hasonló céllal.

Nagyon jó volt kimozdulni hétközben is otthonról (odafele én vezettem, amire nagy szükségem volt, mert már hetek óta nem volt alkalmam gyakorolni), de még jobb volt egy kicsit karácsonyi hangulatba kerülni. Ebben sokat segített az ezen a héten megírt egyik cikkem is, amelyhez több, mint tíz amerikai magyar családot kérdeztem meg adventi-karácsonyi szokásaikról, meg az is, hogy Csongi betegsége miatt (valami vírust benyelt), sokat társasoztunk itthon. Jut eszembe: Csongi és Kincső elkezdték a kosarazást, nagyon élvezik. (A város szervezi az iskolában, de csak pár hónapig tart, nem tudom miért.) A családi logisztika ettől persze nem lett könnyebb, de jó látni, hogy milyen lelkesek. Ettől aztán Gergő is újra rákezdett az amerikai focizós -lemezre, és úgy tűnik, komolyan gondolja, így elkezdtünk utánajárni. 

Dec 11. Harmadik adventi hétvégénk végig ünnepi hangulatban telt.  Szombaton délelőtt karácsonyi záró-ünnepség a magyar iskolában, szavalásokkal, ajándékokkal, ünnepi ebéddel. Délután cserkészet, ami alatt Gáborral angyalkodni indultunk. Bár ne tettük volna, mert ugyan sejtettük, de most már tudjuk, hogy ilyenkor már nem szabad áruházakba menni, a tömeg mérete és az áruk silány minősége egyszerűen döbbenetes – marad a kézműves vásár és az online rendelés, kivéve a karácsonyfát, amit egy farmon vettünk, máshol már amúgy sem lehet kapni, hiszen az emberek többsége már két hete beszerezte. Utána családos mise, lelkigyakorlatos beszélgetéssel, gyónási lehetőséggel, a kicsiknek kézműves, s végül meleg tea mindenkinek, ami után még elmentünk vacsorázni két másik családdal. 

Ma pedig havazásra ébredtünk! Nagyon gyengén hullott, így nem voltam nagy reményeink. A szokásos vasárnapi kör után (hittan, majd gitáros gyerekmise), délután elmentünk egy karácsonyi koncertre egy amerikai katolikus templomba, ahol egy ismerős magyar család két kislánya is énekelt. Mikor onnan kijöttünk, szikrázó fehérség várt, amiről még mindig azt gondoltuk, biztosan elolvad, mire hazaérünk, de nem így történt: azóta is hull, már minden fehér, mi pedig a tervezett benti társas helyett odakint töltöttünk az estét, hóemberépítéssel, hógolyózással, hóangyalozással. Szánkónk még sajnos nincs, de hamarosan beszerzünk egyet, mert a lakópark lejtôin bármikor lehetne használni, ha ilyen kitartóan havazik. Nemrég éktelen zajra riadtunk: az ősszel megszokott – bár akkor is teljesen felesleges – levélfúvók most a járdáinkat fújták le. Itt mindenki autóval közlekedik, az autóba a garázsból beül, az utcára sem kell kilépnie, tehát inkább az utakat kellene takarítani – amit állítólag itt nem nagyon szoktak -, nem a járdákat és nem este fél10-kor.) De sebaj, inkább minden este legyen zaj, csak hulljon még sok hó! 

Dec 12-14. Három gyorsan elröppenő adventi hétköznap rövid beszámolója: suli, leckék, felvételi tesztek, edzések. A napok monotonítását csak a különböző magyar karácsonyi fellépésekre (templom, cserkészet, Lantocska) való készülődés, az Angyal Amazon-rendeléseinek követése, az össze-vissza kiszállított, az ajtó elé váratlan időpontokban lerakott dobozok lesése és gyerekek előli dugdosása szakítja meg. Ja, és a vasárnapról még foltokban megmaradó hó és a szomszéd gyerekekkel való iskola utáni hógolyózás, szánkózás, valamint a szerdai iskolai önkénteskedésem.  Szerdánként ugyanis pizza az ebéd Kincsőéknél (mármint annak, akinek a szülője azt rendel), aminek kiosztásában önkéntes szülők segítenek. Havonta egyszer van jelentkezés és ébernek kell lenni, mert gyorsan betelnek a helyek, sok a lelkes szülő, aki azért is szívesen segít, mert közben beleszagolhat pár óra erejéig az iskolai légkörbe, amit egyébként a mezei szülő (azaz nem SzMK, itt PTA) nem tapasztalhat meg, mert normál napokon nem mehet be az épületbe. A szülős vagy szülőknek szóló iskolai rendezvények pedig nagyon ritkák (karácsonykor sincsenek, az osztályok egymásnak adnak elő, egy lett volna holnap, a fiúk zenekarának hangszeres komcertje, de azt is elhalasztották januárra a tanár betegsége miatt). Az előbbit abszolút támogatom (mindig is kiütés kaptam a gyerekeiken és a tanítókon csüngő szülők iskolai fontoskodásától és folyosói pletykáktól), utóbbit viszont kicsit hiányolom, bár nem vágyom gyakran bemenni, de fontosnak tartanám valamilyen minimális szintű szülői kapcsolat- és közösségépítést, még akkor is, ha tudom, hogy ez itt sajnos nem cél. 

Visszatérve a pizzázásra, Kincső szeptember óta nyúz miatta, novemberben végre sikerül jelentkeznem, és ma bemnnem. A szomszédokkal mentem, mert autóm ugye nincs. A szomszédok  közül többen rendszeresen önkénteskednek (ebből is látni, milyen jófejek), és szóltak, hogy a jogosítványomat semmiképp ne hagyjam otthon – nem hagytam, de nem volt világos, miért is annyira fontos ez. A helyszínen aztán kiderült: egyenként kell bemenni az ajtón, egy gép lefotóz, leellenőrzi a jogosítványt, kiadja az önkéntes matricát – utána végre bemehetsz. A szomszédok azt mondják, ez csak két éve van így, és nemcsak a covid miatt – nekik is szokniuk kell még, de számukra megnyugtató. Teljesen egyetértek velük. A feladat maga pedig jópofa: a két étkező között ide-oda ingázni, hol az egyik, hol a másik teremben kipakolni a névre szólóan felmatricázott papírtányérokat, beletenni annyi pizzaszeletet és snacket (üdítő vagy süti) amennyi a név mellett szerepel, a kicsiknek kihordani, a nagyobbaknak csak átadni, és idônként kezelni “az én nem találom, pedig anyukám rendelt”-típusú panaszokat. Ja és a gyomrod korgását, ami az idő haladtával egyee hangosabb, még akkor is, ha reggeliztél. Na de a legfontosabb: eldönteni, hogy a gyerekednek ma éppen jól esik, ha megöleled vagy megpuszilod a társai előtt, neadj’Isten odamész hozzá ebéd közben és próbálsz vele pár szót váltani, vagy inkább ne tedd. Bár Kincső nagyon várta, hogy bemenjek, és oda is jött hozzám, de láthatóan zavarba jött, barátnőinek már nem volt hajlandó anyját bemutatni. 

Korgó gyomromat a szomszédokkal közös ebéd hallgattatta el (a megmaradt pizzát nem az önkéntesek kapják, hanem az iskola dolgozók, és ez rendben is van). Közben nagyon jó hangulatban beszélgettünk sok mindenről, például a karácsonyi szokásainkról – a cikkem miatt az itteni magyarokéról többet tudtam, mint az amerikaiakéról. Meglepődve hallottam például, hogy itt még dívik a karácsonyi lapok postázása (gyorsan el is döntöttem, hogy mi is készítünk párat, legalább a szomszédainknak), és azt is, hogy dec. 24-én este 8 óra körül ér majd hozzánk a városi Mikulás – amikor állítólag jó kis utcai buli szokott lenni a lakóparkban, így azt is bele kell majd tervezni az amúgyis sűrű napunkba. (Nem baj, megoldjuk.)  Nagyon jól esett kimozdulni, kedves és értelmes felnőttekkel beszélgetni, angolul – egész délután jó kedvem volt tőle: sokkal gyakrabban meg kellene tennem, s máris kevésbé érezném a bezártságot. Igaz, sokat nem tudok az ügy érdekében tenni, mert nincs autóm és mert napközben a legtöbben dolgoznak (a családtámogatások is szóba kerültek: szövetségi szinten nincs semmi, NJ-ben még viszonylag jobbak a rendelkezések: van apai szülési szabadság, az anyai pedog a legtöbb: hat hét (!), de a cégeken áll, hogy ki mennyit enged, tehát aki újszülött gyerekével otthon akar maradni ennél hosszabban, annak fel kell mondania). Szóval napközben nehéz társaságot találni, de remélem néha sikerülni fog – legalább havonta egyszer, önkénteskedéskor. Az egyik szülő egyébként hívott a fiúk sulijába is önkénteskedni, de ők nagyon tiltakoztak ellene.

Dec 20-24. Elröpült az utolsó adventi hét is. Amíg vendégeink voltak (nálunk laktak, de önjáróan jöttek-mentek); igyekeztem kigyógyulni a korábbi megfázásból, sokat olvastam és a blogomat élesztgettem közel egyéves Csipkerózsika-álmából (részletek majd az új évben). Közben lezajlott egy templomi karácsonyi ebéd, ahova vendégeinket is elhívtuk. Előző nap segédkeztünk a terem előkészítésével; majd az ebéd után elsiettünk New Brunswick-ra a minden évben megrendezett karácsonyi Vigília-koncertre, ahol nemcsak csodálatos zenei élményben volt részünk; de megismerkedtünk a templomi zenei mindenessel, Laci bácsival, akivel biztosan fogok interjút készíteni. Amint elmentek a vendégek, kezdődött a takarítás, sütés-főzés. Nagy örömöm (ha nem a legnagyobb) ebben az adventben, hogy sikerült a három “kötelezô” ünnepi süteményt nagymamám receptje alapján itt is elkészíteni; amik nemcsak jól néznek ki, hanem finomak is. És sütés közben, mint mindig, most is velem voltak, azok akiktől sütni tanultam: édesanyám és Ómi, a nagymamám. A másik nagy örömöm, hogy tegnap sütés közben három szomszéd család is bekopogtatott; és kisebb-nagyobb ajándékokat (képeslapot, játékot és édességeket) hoztak. Nagyon jól esett, különösen, hogy azt írták, mennyire jó, hogy itt vagyunk, nagyon örülnek nekünk (én is azt írtam nekik, mert én is így gondolom).

De a legeslegnagyobb örömöm, hogy a mai, nagyon sűrűnek ígérkező nap végül egészen nyugisan telt; a reggeli rorate misét online néztük meg összebújva az ágyban; utána Csongi és Kincső bemutatót tartottak a délutáni gyerekmisés fellépésükből; majd amíg dagadt a kalácstészta, feldíszíttük a fát (nekünk csak ma reggel hozta meg az Angyal, ahogy otthon is szokta). Annak ellenére, hogy minden karácsonyi díszünket otthon felejtettük; ez a karácsonyfa mégis jobban hasonlít gyerekkorom fáihoz, mint azóta bármelyik: van rajta ezüstgirland, illetve saját készítésû szaloncukor és habcsók; utóbbi Emese ajándéka, akinek szaloncukor-csomagolás közben meséltem nagymamám habcsókjairól, mire másnap készített nekem egy kis doboznyit. És bár itt minden fa fényfűzéres, a mienken igazi gyertyák égnek. Fadíszítés után újra a konyhában ügyeskedtünk, mindaddig amíg indulni kellett a délutáni gyerekmisére, ahol nagyon büszkék voltunk a fellépőinkre). Mire hazaértünk, megjött az Angyal s vele a levelekben kért ajándékok többsége; a többi holnap fog, hogy valamit hozzon az amerikai Mikulás nekik is. Az ünnepi vacsora után (nagy örömömre sikerült a szokásos otthoni kacsasültes menüt elkészíteni); megérkezett lakóparkunkba a hivatalos városi Mikulás, akit a rettentő hideg ellenére kint vártunk az utcán. Végül egy kis társasozás után lassan elindulunk az éjféli misére. Áldott karácsonyt mindenkinek!

Dec 25-27. Nekünk idén három egész napos volt, csak ma ért véget a karácsony. Az éjféli mise előtt hagytam abba, onnan folytatom. Ahogy tavaly, idén is addig húzták a gyerekek az időt a lefekvéssel, hogy mire kidőltek, lassan indulni kellett volna; de akkor már ágyúval sem lehetett őket felébreszteni; így végül ezúttal is kettesben mentünk a misére, amire egyébként titokban mindketten számítottunk. Nagyon hangulatos, koncertjellegű esemény volt, ami után még jót beszélgettünk ritkábban látott ismerősökkel; anélkül, hogy a gyerekek nyaggattak volna, h indulunk már haza. 2 óra körül csak értünk haza, amit azóta sem aludtunk ki, ráadásul reggel máris  indulhattunk is vissza; de egyáltalán nem bántuk, e misék nélkül nem lett volna igazi a karácsony. Különösen, hogy a karácsony első napi mise is nagyon szép volt; ugyanazon énekesekkel plusz a Lant és Toll hagyományőrzőkkel, és ezúttal is a magyar és a székely (!) himnusszal fejeztük be. Utána is beszélgettünk, de már nem tudtunk olyan nyugodtan, mert a gyerekek nyúztak, hogy induljunk már haza. Nem is csoda, hiszen nagyon vágytak már egy otthonülős, semmittevős napra. Aznap már nem is mentünk sehová, csak otthon pihentünk-játszottunk-olvastunk; és terveink szerint karácsony másnapja is ilyen lett volna, de végül nem úgy alakult.

Már a templomból hazafele szólt a telefon, hogy nemcsak 27-én, hanem 26-án is kellene betlehemezni, mert az aznapra beosztott gyerekek lebetegedtek… Kincső lelkes angyalként, Csongor kevésbé lelkes öreg pásztorként, de elvállalták; így ők két nap is járták a magyar családokat – a második nap már velünk együtt, ugyanis ma mi is fogadtuk, illetve fuvaroztuk őket. Mindkettő teljesen új élmény volt számunkra, amiért Amerikába kellett jönnünk, úgy tűnik, hiszen otthon, legalábbis Budapesten ez már nem szokás. Viszont a garfieldi cserkészek nagyon komolyan veszik, betanítják őket és sokat szervezik, h mindenhova eljussanak, ahol várják őket. Ez önmagában sem kevés, de sok az utolsó pillanatos változás is; hiszen a gyerekeket, akik időnként lebetegednek, olyan szülők szállítják, akik időnként megváltoztatják terveiket, stb. Szóval rengeteg szervezéssel jár, de a cserkészet számára – részben a magyarságőrzés, részben az anyagi támogatás gyűjtése miatt – különösen fontos; nézőként pedig kedves, megható élmény, ahogy 10-12-en megjelennek egy-egy családnál, bemutatnak egy kb. 10 perces éneklős-szöveges előadást, aztán esznek-isznak, majd  továbbmennek. Az egyik helyen egy nagyon idős néni nagyon meg volt hatódva tőlük, de több helyen a velünk egyidősek is elérzékenyültek; vagy azért mert ők még kis korukban látták a fellépőket, vagy mert nemrég még a saját, azóta kirepült gyerekeik énekeltek ugyanígy, hiszen sok felnőtt cserkésznek most a gyerekei járnak körbe úgy, ahogy tíz-húsz éve még ők tették. 

Nekünk ugyan nem voltak ilyen nosztalgikus élményeink, de jó volt látni a gyerekeket és a kedves fogadtatásokat és örömteli találkozásokat. (Egyébként minket, újakat is kedvesen fogadtak; Gábor volt a fuvarozó, én “csak” kísértem, hogy lássam milyen is ez az egész betlehemezés.) Ami pedig a mi vendéglátásunkat illeti, mi a lakóparki szomszédainkat hívtuk át. Mindenféle betegségek miatt végül csak kevesen tudtak jönni, de akik voltak, nagyon élvezték a műsort; és utána a kaját is (a karácsonyi sütik mellé készültünk virslis kiflivel és mákos gubával; ez utóbbit annyira ízlett nekik, h a beteg családtagoknak is küldtünk belőle. A vendégek is hoztak ilyen-olyan finomságokat. Ez mind ma történt, és nemrég, vagyis késő este értünk haza, de csupa lélekemelő élményekkel telve. És ha minden igaz, most valóban csendes-nyugis napok várnak ránk. Visszatérve még a karácsonyra: mivel a gyerekek a karácsonyfa mellett akartak aludni, így három napig tábori hangulat volt a nappalinkban (a vendégség miatt mára eltüntettük). Ezt azért engedtem meg nekik szívesen, mert gyerekkoromban; én is mindig beköltöztem éjszakára abba a szobába, ahol a karácsonyfa állt, hogy minél tovább élvezhessem annak látványát és az illatát. 

Karácsony első napjának reggelén a gyerekek azzal fogadtak, hogy valami piros zoknik vannak a fa mellett, vajon megnézhetik-e mi van bennük. Ennyire jól sikerült meglepnie őket az amerikai Mikulásnak, aki még levelet is írt nekik angolul…  Az elmúlt napokban jutott még idő nagy sétákra is (Denville-ben rengeteg tó van, amelyek mind befagytak a nagy hidegben; így nagy élményt jelentett vízen járni vagy megpróbálni léket vágni); illetve a közeli korcsolyapálya kipróbálása (a csarnok meglepően nagy és meglepően kevesen voltak, úh megyünk még), játékkal, olvasással, filmnézéssel, pihenéssel. Ezt szeretnénk folytatni a szünetben, kötelező feladatok, fellépések nélkül (pontosabban csak némi tanulással; hiszen nyakunkon az otthoni felvételi Kincsőnek, a féléves beszámolók a fiúknak). 

Dec. 31. A két ünnep közötti négy napunk olyan békésen telt, mint talán még soha. Társasozás, filmnézés, olvasás, (reggelte tanulás), finom kaják, nagy séták, korizások és egy nagy, estébe nyúló síelés/sízés a legközelebbi síterepen. Nem túl ünnepi, de kikívánkozik: sajnos itt sem tartják be a kori/sípálya szabályait; kezdve a nem megfelelő öltözéktől (sisak/sapka/kesztyű hiánya – szerencsére a sípályán 18 év alatt kötelező a sisak, ezt otthon is bevezethetnék!; anorák/sínadrág helyett farmerek, nyitott, lobogó kabátok és sálak, amik bármibe beleakadhatnak); a láthatóan kezdők, magukat és másokat veszélyeztető vakmerősége (hülyesége), amint kontroll nélkül botladoznak vagy épp szágulndanak a pálya közepén; leállások/beszélgetések a pályán bárhol; telefonozás/felvételek készítése menet közben, snowboardosok és síelők egy pályán egymást veszélyeztetve. Amikor tele volt a pálya, mindez nagyon feltűnt és zavaró/veszélyes volt, ha már kevesebben voltak, kevésbé. A síelést leginkább az utóbbi kettő zavarta – ha rajtam múlna, nem engednék snowboardot és telefont a sípályára; a korizást pedig az előbbiek – ha rajtam múlna, külön idősávokat határoznék meg a kezdőknek. De nem rajtam múlik, úgyhogy megpróbáltam mindezektől eltekinteni. Nagy élmény volt a szikrázó napsütés (kicsit meg is pirultunk:), a kivilágított esti pálya, a tűz mellett elfogyasztott vacsora, a hó látványa és a sízés/síelés élménye. Ma már a szilveszteri vacsorára készültünk (vendégeink is lesznek), de közben nem felejtettük el, hogy hálaadó misére is elmenjünk; illetve egymásnak hálalevelet írjunk. A magyar és amerikai szilveszter között félúton mindenkinek boldog új évet kívánok, azaz BÚÉK, avagy bízzátok életeteket újra Krisztusra!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!