hálaadás
Advent,  Család,  Gondolatok,  Utazás, turizmus

Ötödik hónapunk Amerikában, avagy hálaadás Washingtonban

Nosztalgikus élményt jelentett újraolvasni tavalyi, első novemberi élményeinket a halottak napjától a jogosítvány megszerzésén, a Szabadságszobor megmászásán és a Washingtonban töltött Hálaadáson át advent első vasárnapjáig. Mintha évekkel ezelőtt történtek volna…

2022. Nov. 1. Kicsit drasztikusnak érzem a váltást a négynapos intenzív Halloween-i mulatságról a Mindenszentek; majd a Halottak Napjára, de végülis valahol ugyanarról szól mindkettő: életről és halálről. Sajnos itt nincs kihez a temetőbe mennünk, de azért megtaláltuk a módját az emlékezésnek; tegnap délután gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk és énekeltünk a passaici Magyar szabadságharcosok emlékművénél; majd a Trianon emlékére ültetett kis fánál a székely őrtüzekre emlékeztünk; majd misén vettünk részt a templomban, ma pedig sok-sok kis mécses meggyújtásával emlékeztünk a családi hallottainkra.  Közben megint lerobbant az autónk, az egyik kerék lyukadt ki, a szervízben kötött ki újra; így überrel, papunk és barátok segítségével közlekedtünk, de mindez semmit nem vont le a nap méltóságából, csak a pénztárcánk vastagságából.

Nov. 2-3. Visszazökkentünk a szorgos hétköznapokba: a hét újra tanulással, munkával és sportolással telt. Most én is tanultam, mert hétfőn vizsgázom a New Jersey állami kreszből, hogy kapjak amerikai jogosítványt (szurkoljatok!). Emellett több izgalmas interjút is készítettem az elmúlt napokban. Sőt, ma délelőtt én is adtam egyet; a korábban már említett Corvinusos egyetemistáknak, akik az abortuszról és a szívhang-rendeletről férfi/apa szemszögből készítenek elemzést. Jó érzés volt értelmes és érdeklődő fiatalokkal erről a komoly témáról beszélgetni.

Nov. 4. Újabb szomorú emléknap, de Kincső sulijában vidáman telt, mert ma volt az ún. Veteran’s Day, ahol sok tíz régi katonát láttak vendégül (volt köztük egy 100 éves is). Az ünnepségen Kincső is fellépett, egy rövid mondattal, amit még egy követett; amit minden felszólaló gyerek elismételt: “I am an American”. Khm. Reggel amikor előkészítettük a mai napra javasolt piros-fehér-kék ruhát, kijelentette, hogy a kékfestős szoknyáját biztosan nem veszi fel; mert ma nem magyar lesz, hanem amerikai. Khm. A nap (és a hét második felének) csúcseseménye mégsem ez volt, hanem a péntek esti New York-i villámkiruccanás (vonattal), hogy megnézzük a magyar nagykövetségen a Szilágyi Áronról szóló Egy mindenkiért című kreatív dokumentumfilmet; találkozzunk és beszélgessünk személyesen az élő legendával és ha lehet, akkor meg is interjúzzam. Minden a tervek szerint sikerült – úgy tűnik, ehhez is el kellett jönnünk Amerikába. Interjú: itt.

Nov. 5-6. Már több mint 4 hónapja élünk Amerikában és 2 hónapja itt járnak suliban a gyerekeink. A hétvége most nem a szokásos módon telt: szombaton nem volt sem magyar iskola, sem cserkészet; helyette volt itthoni tanulás és pihi; délután Kincsőt vittük szülinapra, ami alatt én meginterjúztam a hagyományőrző csoport vezetôit. A fiúkat itthon hagytuk kettesben, akik roppantul élvezték a szabadságot és megépítettek egy versenyautót… felmosó vödörbôl, amit aztán a szomszéd kisfiúk lelkesen leutánoztak… Vasárnap a Szent Imréről szóló mise után a Szent Imre hittanterem avatása; majd a második Klubdélután következett a cserkészházban, ezúttal a Macskafogó rajzfimmel és egy kvízzel. (Jól sikerült, bár talán még jobb lett volna, ha mindenki eljön, aki ígérte. ) Utána itthon újabb kreatív roham kapta el a fiúkat, akik most rakétát építettek, amit szerencsére nem tudtak kilőni… Remélem, lecseng ez a nagy alkotási láz, mielőtt megismerkedünk a mentőkkel, tűzoltókkal, rendőrökkek… 

Kresz-vizsga és Katalin-bál

Nov 8. Nagy nap a mai: átmentem a kresz-vizsgán, úgyhogy már nekem is van New Jersey államban érvényes jogosítványom!! A készülés tanulságai: 

  • a vizsgázók 90%-ban latinók; olyan is, aki egy szót nem beszélt angolul;
  • sokféle nyelven lehet vizsgát tenni (még albánul is), de magyarul nem; 
  • angol szókincsem jelentősen bővült mindenféle autóval és vezetéssel kapcsolatos szavakkal (mint pl. kipufogócső, gyújtás, lökhárító, járdaszegély stb.); 
  • itt már 16 évesen lehet spéci tanulói jogosítványt kérni, amivel felnôtt jelenlétében fél évig kell gyakorolni; 
  • az otthoni jobbkézszabály itt csak egy rugalmas gumiszabály: a körforgalomban és a kereszteződésekben annak van elsőbbsége, aki hamarabb érkezik (és nyilván erőszakosabb). 

Nov. 10-13. Négynapos hétvégénk első két napja nyugisan, második két napja  sûrû programokkal teli, de minden percét élveztem. Csütörtökön a hosszúra nyúlt, csodatosan színes ősz utolsó meleg napja egy másik magyar családdal kirándulva telt, a péntek itthon tanulással, takarítással, főzéssel és pihenéssel. Szombaton, amíg a fiúk magyar iskolában, mi a templomnál segédkeztünk, ezúttal nem a konyhán, hanem a teremrendezésben, ugyanis aznap este zajlott a régóta hirdetett Katalin-bál. A délutáni cserkészet alatt én újra eljutottam fodrászhoz, majd együtt mentünk vissza (immár aznap harmadszorra) a templomhoz, a bálba. A zenei kíséretet a korábbi, nagyváradi pap barátai, a Kiss házaspár biztosította, akik a templomban is megmutatták, mire képesek három lányukkal közösen énekelve.

A bál zenei ízlésvilága leginkább egy ‘80-as évekbeli vidéki esküvőre emlékeztetett, amihez hasonlón már nagyon régen vettünk részt. Mégis (vagy épp ezért) nagyon jól éreztük magunkat, leginkább a főleg erdélyi asztaltársaságnak köszönhetően, s két pálinka után még táncoltunk, pedig erre végképp nem számítottam – úgy tűnik ehhez is Amerikába kellett jönni. (Kincsőt megtáncoltatta az apja, de a fiúk inkább elfutottak vagy elfordultak, ha megpróbáltam bevonni őket a táncba.) Nagy szívfájdalmam, hogy a nagy bulizásban elfelejtettem legalább egy családi fotót készíteni, pedig ritka csinosak voltunk; Gergő zakót vett és még nyakkendôt is kötött. Éjfélkor indultunk haza (ami nekünk 35 perc autópályán), majd reggel 9-kor vissza, hittanórára, misére, utána pedig a Lantocska nevű hagyományőrző gyermekcsoport foglalkozása (kántálás, Luca-szék készítés, íjászat), ami alatt a szülők a tegnapi bál maradékát fogyasztották el, majd lelkesen csatlakoztak a gyerekekhez. És mindezek után még vendégül láttunk egy nagyon kedves magyar családot. 

Novemberi hétköznapok

Nov 14-18. Öt napot talán még nem hallgattam amióta a tengerentúlon élünk, de most egy annyira eseménytelen (vagy annak tűnő) héten vagyunk túl, hogy majdnem ma sem vettem elő ezt az “e-naplót”.  A mesélés iránti lelkesedés/belső kényszer hiánya bizonyára abból fakad, hogy az itteni hétköznapok egyre megszokottabbá válnak az egész család számára: a gyerekek alig mesélnek újdonságot a suliról, s én is alig veszek észre már olyasmit, amit érdekesnek találnék leírni. De ha nagyon akarom, akkor persze akad egysmás. Például: hivatalban töltött fél nap után kézhez kaptam a jogosítványom, egyelőre csak egy ideiglenes A4 papír formájában, de állítólag két héten belül érkezik az igazi. 

Vagy az, hogy jelentkeztem önkéntesnek Kincső iskolájába egy bizonyos feladatra: a szerdai pizza-ebéd kiosztására. Mint megtudtam, ez egy nagyon népszerű szülői vállalás, szemfülesnek kell lenni a havi jelentkezés időben megtörténjen és sikeres legyen. Nekem most sikerült (dec 14-re), de amiért mindennek most hírértéke van: a jelentkezés után meg kellett csinálnom egy összesen 100 oldalas online tréninget hétféle témában, az allergiától a zaklatásig. Érdekes volt, de közben nem tudott nem azon járni a fejem, hogy minek ez a felhajtás, hiszen ha a gyakorlatban is ennyire komolyan gondolnák, akkor le is teszteltek volna – így kb. annyira volt fontos, mint például a covid alatti forgatásoknál a rengeteg papírmunka. 

A héten voltak a városi kosárlabda edzések felmérései, ahol csapatokba osztották a rengeteg jelentkezô gyereket, többek között Csongit és Kincsőt, de konkrétumot még nem tudunk, csak annyit, hogy mindez csak 3 hónapig tart és lesznek meccsek is. (Értelmét ne kérdezzétek, a gyerekek kérték, h hadd próbálják ki ezt is. Közben Gergő meg az amerikai fociért lelkesedik egyre jobban; minden csütörtök este meccset néz online, már teljesem tisztában van a szabályokkal és a csapatokkal, egyik nap velem is végignézetett egy összefoglalót… aminek végén elárultam neki: bármennyire is élvezi nézni és a suli ebédszüneteiben akár játszani is, nem hiszem, hogy engedni fogjuk; mert mindenki lebeszél róla az erős sérülésveszély (leggyakrabban agyrázkódás) miatt. Nem örült neki, mert beleélte magát, hogy az egyik osztálytársával jár majd edzésekre, ami ráadásul közel van hozzánk. Végül abban maradtunk: a heti 3 edzés most semmiképp nem férne bele; sportot nem váltunk éven belül; meglátjuk. 

Nemrég fejeződött be az iskolai első, kéthónapos negyedév (1st marking period), mindhárman olyan értékelést kaptak amire büszkék lehetnek. Ja és egyáltalán nem utolsósorban: megvettük a repjegyeket a januári felvételire és postáztuk a jelentkezési lapot. Kicsit skizofrén helyzet; de már nagyon várjuk; a hazautazás mellett leginkább a felvételire való intenzív készülés befejezését, mert kezdünk mindketten belefáradni; annak ellenére, hogy most kezd annak eredménye látszani az itthoni próbatesztek eredményén. A gyönyörű hosszú ősznek vége: minden levél lehullott, a héten már fagyott és leesett az első hó. 

New York

New York, New York

Nov. 19-20. A viszonylag eseménymentes hét után ismét sűrű hétvége következett, amikoris kétszer is beutaztunk New Yorkba. Először vonattal a New York-i Szent István magyar római katolikus templom magyar közösségnek Szent Erzsébet napi ünnepségére és fennállásának 120 éves évfordulójára. A nagyvárosban élő állítólag 50 ezres (!!) magyarság 0.3%-sem (vagyis a kb. 10%-nak tartott katolikusok 3%-sem) képviselte magát; és ez nagyon szomorú, még akkor is, ha tudjuk, hogy a magyar katolikus közösség folyamatosan erodálódik évtizedek óta és drasztikusan szétesett a 7 évvel ezelőtti templombezárás után. A kislétszámú, döntő részben idősek részvételével zajló ünnepség (amelynek gyereklétszámát duplájára növeltük) ennek ellenére jó hangulatban telt, finomakat ettünk, jót beszélgettünk – további részletek a beszámolómban. 

Szilágyi Áron

Késő este értünk haza, ma reggel pedig viszonylag korán úton voltunk újra: ezúttal a Szabadságszoborhoz mentünk komppal, New Jersey felől, NY-ba nem mentünk be. A felhőkarcolók még látványosabbak voltak, mint a városból nézve. A kompról először Ellis Islandon szálltunk ki, ahol 1982-1954 fogadták a bevándorlókat a világ minden tájáról, volt amikor napi ötezret, össz. kb 12 millió embert. A nagy várótermet 17 évvel ezelőtt Gáborral kettesben már megnéztük, a kiállítást viszont nem, így ott sokáig elidőztünk; de az utóbbi évtizedek bevándorlásáról szóló részt nem tudtuk megnézni. Rengeteget írhatnék, most csak annyit: a Szabadságszobor közelében 5-6 millió bennszülött indián tömeges elmozdításáról, módszeres kiírtásáról (a maradék kb. 250 ezer rezervárumba került és néhány szívós törzsnek köszönhetően többmilliósra duzzadt); valamint a 12 millió idehurcolt afrikai rabszolgáról olvasni elgondolkodtató… és nem lehet a náci, ill. kommunista diktatúrák súlyosságával nem összevetni; akkor is, ha térben–időben sokkal nagyobb, jobban elhúzódó kollektív bűnökről is van szó. 

Ellis Island

A Szabadságszobor egyébként közelről is impozáns; a lépcsők száma nem vészes, a kilátás a fejből (a korona alól) lélegzetelállító; ahogy az is, hogy érzed mozogni az egész építményt a rendkívül erős szélben; a kiállítás érdekes és informatív. Pl. megtudtuk, hogy egyetlen haláleset sem árnyékolja be az építkezést; hogy a franciák ajándékát Párizsban rakták össze először, majd 350 darabban hozták át a tengeren és rakták össze újra az amerikaiak által készített betontalapzaton; 1886 esős októberi napján avatták fel. (Mi szerencsésebbek voltunk az időjárással, írtó szeles, de szép, sőt meleg napsütéses időnk volt.) A nap és hétvége lezárásaként délután még vendégül láttunk egy kedves (erdélyi) magyar családot is (a túróspuliszka ezúttal is bejött), így maximálisan kihasználtuk a hétvégét.

Szabaságszobor

Hálaadás Washingtonban 

Nov. 24-27. Hálaadási hétvége Washingtonban! Szerintem ennyit azóta nem gyalogoltunk, amióta itt vagyunk. (Vagy amióta család vagyunk.) Washington ugyanis óriási területen terül el, és a turisztikai látványos nincsenek messze egymástól, az ember mégis lejárja a lábát, amíg körbejár egy-egy részt. (Az autót leadtunk a szállodai parkolóban megőrzésre, nem lehet napközben használni,; de nem is baj, a denville-i viszonylagos bezártság után nekem kifejezetten jól esik a tömegközlekedés és a séta is. Igaz, a gyerekek néha fellázadtak, például amikor ma este 6-kor még körbesétáltunk egy tavat, hogy annak túloldalán még két elnöki emlékművet (memorial) megnézhessünk, ami újabb mérföldeket jelentett, de olyan kellemes idő volt és olyan látványosak az emlékművek…

Capitolium

Na, de kezdjük az elején. Tegnap, csütörtökön koradélután érkeztünk és hatalmasat sétáltunk ezen a Mall nevű óriási területen, ikonikus épületek (Fehér Ház, Capitolium) és az említett elnöki vagy háborús emlékművek között (mindkettőből sok van). Nagyon élveztük, hogy New York után itt sokkal tágasabbak, tisztábbak, üresebbek és sokkal kevésbé zajosak és szagtalanabbak az utcák. (Így aztán jól meglepődtünk, hogy sötétedés után rengeteg patkányt láttunk ide-oda cikázni. Biztosan New Yorkban is vannak, csak a rengeteg ember miatt nappal nem mernek előjönni.) A másik kellemetlenség, hogy mindjárt az első metromegállóban hozzánk szólt egy nagyon sötétbőrű hajléktalan, ami után Kincső minden furcsább kinézetű embertől összerezzent (pedig New Yorkban már igazán megszokhatta őket). Biztonságosnak tűnik, de jobban feltűnnek a furcsaságok mint NY-ban. A Hálaadás napját végül mi is megünnepeltük egy étteremben, és miután megkóstoltuk a klasszikus áfonyszószos-krumplipürés-töltöttpulykás-tökpités menüt, mindenki elmondta miért hálás a másiknak és a Jóistennek. (Megható volt, meg is könnyeztem!) 

hálaadás

Ma, pénteken folytattuk a talpalást, először a Capitolium könyvtárát, majd magát törvényhozás házát néztük meg belülről (mindkettő lenyűgöző), majd a számtalan múzeum közül közkívánatra az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeumát. Itt az egyes indián törzsek életmódjának bemutatása (és a múlt hétvégi Ellis Island-i kiállítás sokkoló adatai) után megismerhettük a teljes indián-népírtás részleteit; az összes (utólag mindig megszegett) amerikai-indián egyezmény (treaty) körülményeit, hiszen “az indiánok mindig útban vannak”; “elvileg választhattak: önrendelkezés vagy föld, s legtöbbször egyiket sem kapták meg”. Egyes indián törzsek szívós túlélési stratégiái és utóbbi évek aktivista-tevékenységéhez köthető pozitív jogalkotásai fejleményeinek köszönhetôen a többmilliósból 250ezresre csökkent (pusztított) népesség újra többmilliósra tudott növekedni. A múzeum érdekessége volt még az indiánok részvétele az amerikai háborúkban (“Valakinek meg kell védenie ezt a hazát is”). A napot egy mexikói étteremben fejeztük be, s máris várjuk a holnapot! 

Fehér Ház

Nov 26-27. Négynaposra tervezett Washingtoni kirándulásunk végül csak három naposra zsugorodott, mert tegnap (szombat) délután Csongi rosszul lett (nagyon erős hasfájása volt); ezért le kellett lassítani a tempót, illetve azt is tudtuk, hogy nem érdemes kivárni a hosszú hétvége utolsó napjának csúcsforgalmát, így aztán ma reggel visszaindultunk… A gyerekek és Gábor boldogan, mert várják, hogy vasárnap délután otthon nyugiban tegyenek-vegyenek, mielőtt kezdődik a suli/munka; de én fájó szívvel, mert bár nagyon örülök, hogy Csongi teljesen jól van, több mindent nem tudtunk megnézni, s bár Gábor megígérte, visszajövünk, ki tudja, mit hoz a jövő… 

Arlington

A tegnap Csongi váratlan többórás rosszulléte ellenére tartalmas volt: megnézük (kívülről) a  Pentagont és a mellette 9/11-es emlékművet (összesen 184 halott, ebből 125 dolgozó, a többi utas); utána az Arlington Temetőt, ahol a legfontosabb sírhelyet sikerült megnéznünk: a katonanők tiszteletére létrehozott múzeumot, a Kennedy-család és az Ismeretlen Katona Sírhelyét. Utána már csak a Potomac folyó feletti hídon sétálgattunk a gyönyörű őszi napsütésben, majd elengedve a még egy múzeum és/vagy az állatkert tervét; elsiettünk a ma délelőttre tervezett Bazilikába, ahol sajnos épp lekéstük az esti vigíliát, de legalább megcsodáltuk a templom felső részét, az altemplomot és megtaláltuk a 2015-ben felszentelt magyar kápolnát. Annyira tetszett, hogy órákig el tudtam volna bolyongani benne, vagy ma reggel visszamenni, de a család leszavazta, úgyhogy legközelebb. De a hatását magammal viszem, és egész adventben megőrzöm. 

DC

Szerencsére azért ma sem maradtunk adventi élmény nélkül. Hazafele úton online megnéztük a zugligeti esti szentmisét Erdő Péter bíborossal és Flavio atyával; majd elmentünk egy közeli angol nyelvű misére, ahol végre megszűnt a tegnap óta kínzó erős hiányérzet. Nemcsak azért, mert áldozhattam, hanem mert annyira jó volt: egy új építésű, de belül faburkolatos templom, ifjúsági zenekar, fiatal és nagyon jól prédikáló pap, viszonylag sok hívő. Annyira megfogott, hogy elhatároztam, hogy a következő adventi programjukra is elmegyünk és még azon is elgondolkodtam: nem-e lenne jobb néha ide járni? Nem valószínű, mindenesetre mostantól megértőbb vagyok azokat a magyarokat illetően, akik időnként nem magyar misére járnak.  A mise után jött az újabb fontos kihívás: klasszikus adventi koszorút vagy hozzávalókat beszerezni. Egyáltalán nem volt könnyű, mert itt olyan nincs, csak a templomokban, vagy a bejárati ajtókon (lógó) és így hozzá való díszeket és gyertyákat sem lehet kapni, de megoldottuk.  Áldott adventi várakozást mindenkinek!

advent

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük