Hetedik hónapunk Amerikában

Nosztalgiával olvasom egy évvel ezelőtti élményeinket: nemcsak a fiúk első otthoni iskolai beszámolója miatt tanultunk és izgultunk, hanem Kincső felvételije miatt. Az utóbbi izgalma idén egyáltalán nem hiányzik, sőt halkan megsúgom: még a Rockettes parádés előadása sem.

Jan. 2. Tegnap múlt hat hónapja, hogy Amerikába jöttünk. Fél év rengeteg idő, és nekünk rengeteg élményünk van, többnyire jó, igyekszünk ebből táplálkozni a következő 12 hónapban. A tanulságokról hamarosan (talán majd egy egész cikkben), most csak az elmúlt két napról, ami még az ünnepek jegyében telt. A hajnalig tartó vendégeskedés után tegnap nagyon későig aludtunk, és egész nap csak otthon pihentünk, illetve egy nagyot sétáltunk egy közeli tó és sportpálya környékén. Ma viszont bementünk New Yorkba, mert az amerikai Mikulás (Santa) jegyeket hozott a Radio City Rockettes karácsonyi műsorába, amire – mint első színházi élményre – hat hónapja vágyok/várok. Ez persze egy jó apropó volt arra is, hogy végre megnézessünk a karácsonyi fényeket, amiket advent kezdete óta vágyok/várok. Más is így gondolhatta, mert tele volt a város…

Megnéztünk a Hudson Yard Parkot, az óriási karácsonyfát a Rockefeller Center előtt, a Bryant Parkot és a fényeket az 5. és 6. Sugárúton (Av.).  Ami az előadást illeti, 100% amerikai: hatalmas tömeg, nagy létszámú fellépő, pazarul látványos, profi, könnyed, hangulatos előadás, ugyanakkor semmi mély üzenet, és mindezt elképesztően magas áron, tehát bőven elég egyszer (esetleg évente egyszer) megnézni. Legkevésbé a mindenféle plüssállatokkal eltáncolt alternatív Diótörő tetszett, legjobban pedig az utolsó előtti, betlehemes jelenet (a számtalan Mikulásos után). Ami viszont végtelenül zavaró és ünneprontó: a többszörös felhívás ellenére telefonon hosszas videofelvételeket készítő, illetve zörgő zacskókból eszegető közönség volt (sajnos előttünk épp egy ilyen, ázsiai származású család ült). A legmeglepőbb pedig az, hogy a harmadik emeletről is teljesen jól láttunk, és hogy annyian voltunk, hogy nemcsak a bejáratnál, hanem még a női mosdóban is irányították a forgalmat, folyamatosan kiabálva, ki hányas számú wc-be menjen. Érdekes, a férfi mosdóban erre nem volt szükség…

Csongi annyira nem akart jönni, hogy inkább otthon maradt egész nap, amit utólag megbánt. Mi nem bántuk meg, de egy ideig megint nem jövünk A városba, azt hiszem. Holnap kezdődnek a szürke hétköznapokat, újra iskola/munka, amit a felvételi miatt hazautazás izgalma tesz színessé. Mindenkinek lendületes évkezdést, értelmes célokat, sikeres megvalósítást, kegyelmekkel és élményekkel teli új esztendőt kívánok! 

Jan 13. Amilyen nyugis volt az idei első hét, olyan sűrű a második. És még nincs vége… Szombaton a Kincső Magyar Iskolájának osztályával egy kürtőskalács-készítő foglalkozáson vettünk részt, a tanítónő ajándékaként. Hétfőn New Brunswickba látogattunk, a decemberi Vigília-koncerten megismert karmester bácsihoz, akivel interjút készítettem, majd megkóstoltuk felesége fennséges gulyáslevesét. Még soha sehol nem ízlett ennyire a gulyásleves… de a beszélgetés is nagyon jó volt, igazi történelmi időutazás, az ősökról festett képek alatt… Kedden az interjút írtam, szerda-csütörtök szintén (a múlt héten lebeszélt kettőt), ma pedig egy negyediket beszéltem le (egy itt megismert kedves ismerőssel, aki házhoz jött). Munkaügyben tehát gyakorlatilag ledolgoztam a jövő hetet is; emellett délutánonként Kincsővel tanultam, ami szintén kőkemény meló… 

De volt két kevésbé melós, sőt kifejezetten kellemes-szórakoztató programunk is: szerda este került sor a decemberben elhalasztott iskolai zenekari-énekkari koncertre, ahol Gergő az egyetlen dobnál, Csongi pedig a trombitások között mutatta meg, mit tanult 4,5 hónap alatt. Csak egy szám erejéig láttuk-hallottuk őket, de nagyon büszkék voltunk rájuk. Csütörtökön pedig Gergővel hármasban elmentünk a gimnáziumi szülőértekezletre, ahol leesett az állunk (még Gábornak is, aki azért valamelyest ismeri az itteni oktatási rendszert), hogy mi mindent lehet tanulni egy itteni állami iskolában. (A helyi adó nagy része az iskoláknak megy, s mivel errefele kifejezetten jó anyagi körülmények között élők laknak, az iskolák is jól el vannak látva.) Kicsit még irigyeljük is Gergőt, mi mindent kipróbálhat majd, – az egyetemi felvételi pontszámgyűjtés kissé nyomasztóan hangsúlyozott terhe nélkül. Szabad perceimben pedig ezerrel készülök a hazaútra. Kincső is minden két felvételi tesztlap között erről kérdez; sokkal jobban izgatja, mint a helyes megoldás vagy maga a felvételi. 

Jan. 15. Háromnapos hétvégénk monoton gyorsasággal elrepült és most már csak egyet kell aludni a hazarepülésig. Az egész hétvége tanulással telt: magyar iskola, vizsgák, felvételi tesztek. Még a misét is online néztük meg. Egyedül Gergő kapott kimenőt az őrsvezető-hétvégére, ahol nagyon jól érezte magát. Utána már nem sokat tudott tanulni, de neki is jól sikerültek a mai vizsgák, ahogy Csonginak is – meg is ünnepeltük. Márcsak Kincsőért kell izgulni, imádkozni – köszönjük és viszont kívánjuk minden felvételizőnek! 

Jan. 22. Egy (hosszú) pillanat alatt eltelt az otthon töltött ot nap; de annyira tartalmas volt, hogy emléke és hatása még sokáig kitart és feltölt. Volt benne minden, amire vágytunk: utazási és felvételi izgalmak, Kincsőnek saját kérésre otthon suli egy napra (plusz néptánc- és cserkészfoglalkozás, templomi kóruspróba és éneklés), nagyszülőknél és barátoknál alvás és persze maga a felvételi – ami állítólag könnyű volt, de majd meglátjuk az eredményt egy hét múlva… Nekem ügyintézések és barátnőkkel találkozások; sőt, még egy esti mozi is belefért. Közösen pedig némi utolsó perces tanulás/ismétlés; ebéd, sütizés-kávézás, illetve vacsora rokonokkal, vasárnapi mise Zugligetben; a felvételi után pedig még egy cirkuszi előadás is belefért. Összefoglalva: öt napra visszakaptuk régi életünket! Tüdőnk tele otthoni levegővel, agyunk és szívünk otthoni élményekkel, lelkünk honvággyal. Már csak másfél év és újra otthon (végleg vagy látogatóban, majd kiderül…), addig pedig lássuk, mi vár még ránk itt, a tengerentúlon. 

Jan. 27. Gyorsan lezajlott, mégis lassan megy a visszaszokás. Kincső már hétfőn iskolába ment és éli az itteni életét (bár az itthoni tanulásnak teljes erőbedobással ellenáll, mintha a felvételivel véget értek volna a leckéi…s amikor ma este meséltem neki valamit az otthon töltött napokról, azt mondta: “Anya, ne is mondd, csak megfájdul tőle a szívem, olyan jó volt otthon!…”). Szóval szíve egy darabját ő is otthagyta, nemcsak én, aki hétfőn csak kómásan tényferegtem a lakásban, és csak kedden bírtam felvenni a fonalat az intéznivalók és a munkámat illetően is. Utóbbiban megint vannak fejlemények, de erről részleteket majd később, ha már kialakult. 

Mindenesetre több szempontból is úgy éreztem, mintha számomra csak most kezdődne az újév; hiszen eddig a felvételi és a hazautazás lekötötte minden energiámat. S hogy mit hoz ez az új év számomra, továbbra is nagy kérdés, de amit már hozott: 

• egy ünnepi vacsorát, amit a fiúk készítettek, visszatérésünk örömére;
• egy egész napos havazást, amikor edzés helyett egész délután szánkóztak és hóembert építettek;
• három rövid cikket, amiből legalább egy új helyen fog megjelenni;
• Kincsőnek 68 pontot a felvételin (amit vegyes érzelmekkel fogadtam, pedig 4 éve Gergőnek majdnem ugyanennyi volt, és akkor nagyon örültünk, de most kicsit többet vártam, bármennyire is tisztában voltam a nehezítő körülményekkel, mivel sokkal több munkám is volt benne. Meglátjuk, mire elég, de nagyon bízunk benne, hogy nemsokára harmadik gyerekünk is gimnazista lesz otthon. (Itt még jövőre is “csak” elemi iskolába fog járni, hiszen a middle school csak 6.-ban kezdődik.)

• Gergőnek az iskolában egy fogadóórát, amin átbeszéltük a mentorával, hogy milyen tárgyakat vegyen fel jövőre a gimnáziumban . Nemcsak önmagában a beszélgetés volt szokatlan (nem gondoltuk, hogy még ebben is segítséget kapunk), hanem az is, hogy a hölgy agyondicsérte a fiunkat (aki csak szendén mosolyogva ült – otthon mostanában nem ezt az arcát látjuk – vleg neki is kicsit agyára megy a bezártság és a szülőktől való függés, hiszen otthon már önállóan járt sok helyre). Természetesen jó volt hallani a dicsétetet, amelyben a “hard working” hangzott el a legtöbbször. (Mi otthon inkább kamaszosan lustának látjuk – jó kérdés, hogy vajon ki látja reálisabban?…)
• Amíg a fiúk az iskolával pénteken megint síelni/sízni mentek, Kincsővel koriztunk egyet, amire karácsony óta nem jutott időnk. 
• Elbúcsúztunk kissé megroskadt karácsonyfánktól. A díszeket elpakolva azon gondolkodtam, vajon hány karácsony ér még itt minket, s mikor kerülnek ezek az itt beszerzett díszek haza?…

Jan. 29. Az elmúlt hetek után végre egy teljesen tanulásmentes hétvége! Szombaton két kosármeccsen is szurkolhattunk: délelőtt Kincsônek, délután Csonginak. Kincsőnek ez volt az első meccse, kikaptak, de ő egyszer betalált a kosárba, amire nagyon büszke volt. Én meg arra, hogy közben többször kiálltotta a másik csapat edzője, hogy figyeljenek a 11-esre (ez volt Kincső). Csongi is próbálkozott, s bár a kosár élesben még nem jött össze neki, de már sokkal bátrabb volt, mint első alkalommal. A két meccs között pedig a napsütés kicsalogatott az udvarra, elővettük a görkorikat és a teniszütőket. 

Este pedig színházba mentünk!! Gergő egyik cserkészvezetőtársát néztük meg. Mindannyian egy amatőr diákelőadásra számítottunk, de meglepetésünkre egy nagyon profin összerakott és előadott színdarabot láttunk, jófopa forgatókönyvvel, sok humorral és hangulatos zenével, komoly színészi teljesítményekkel, igazi brit akcentussal, hiszen Londonban játszódott, címe és főszereplője Sherlock Holmes volt. De ami igazán különlegessé tette: egy templomban zajlott és az előadók egy templomi ifjúsági közösség, akik pénzt gyűjtöttek, hogy nyáron eljussanak Írországba egy ifjúsági táborba. Az előadás imával kezdődött és azzal is ért véget. 

Ma a mise után megint volt kávézás, ami alatt megnéztünk egy újabb részt az Aranybullából, majd a fiúk szülinapra voltak hivatalosak, mi pedig Kincsővel elmentünk síelni – oda ahol legutóbb is voltunk, s ahova a fiúk járnak péntekenként a sulival. Bár a nap nem sütött, de nem volt hideg, így délutánra a (mű)hó már nagyon latyakos volt, helyenként kavicsos, sőt itt-ott kilátszott a föld, de szerencsére  nem voltak sokan, így azért tudtuk élvezni a szabadban mozgást. Otthon a síbérleteket a helyszínen kell megvenni, itt csak online lehet – és érdemes elôre, mert “betelhet a sípálya”; viszont a felvonónál nem automata olvassa le, hanem egy-két ember, akik emiatt egész nap ott ácsorognak – ezen most is jól meglepődtünk.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!