Ötödik hetünk Amerikában, avagy gyerekek nélkül, majd látogatás Niagara vízesésnél

Tavaly ilyenkor már egy hónapja Amerikában éltünk, ami akkor hosszú időnek tűnt, pedig a nyár java és a nyaralás is még előttünk állt… Augusztus első hetében élveztünk az első, kettesben töltött napokat, de közben alig vártuk, hogy visszakaphassuk őket a cserkésztáborból.

Júl. 30. Ma kirándultunk; ez lett a férjemmel kötött kompromisszum eredménye, amivel mindketten elégedettek voltunk. A Delaware folyó partján végighúzódó Apalache hegység menti nemzeti park (Delaware Water Gap Recreation Area) keleti oldalának egy kis részét fedeztük fel (nyugati oldala Pennsylvaniában van). A park déli csücskében található a Dunakanyarhoz hasonlító (de annál természetesen nem szebb ) Delaware Water Gap, amit erről az oldalról a Tammany hegyről lehet megcsodálni, így a honlap által javasolt többszáz túra közül mi is ezt választottuk: kb. 2 km felfele 400 m szintkülönbséggel, nehéznek jelölt, de inkább csak közepesen megterhelő, gyönyörű erdei túra, otthon megszokott növényzettel. 

A túrázókról, főleg azok fizikai és mentális állapotáról sokat lehetne mesélni; most csak annyit: annak ellenére nem voltak túl sokan, hogy a honlap azzal riogatott, hogy nyári hétvégéken 9 óra körül már betelnek a parkolók, ezért érdemes kevésbé népszerű túraútvonalakat választani. Néhány párt és gyerekes családot láttunk, viszont több, 10-15 fős, főleg indiai származású férfi/fiúbandát, mindegyik jó hangos volt, de a csúcs az egyikük kezében lévő, maximális hangerőre tekert, igazi balkáni/bazári hangulatot idéző zenedoboz volt…. Sietve előztük meg őket, de a kilátóban sajnos utolértek, így kénytelenek voltunk gyorsan eljönni onnan. 

Hasonlóan kellemetlen élményben lett volna részünk, ha a hegyről az előre kiszemelt Turtle Beach-re autózunk, mert (mint utólag megnéztük), azt is nagylétszámú, hangos, életvidám, de a (természeti ill. emberi) környezetükre nem igazán tekintettel lévő dél-amerikai (latino) családok lepték el; úgy, hogy ott elbújni sem lehet tőlük, mint pl. a hegyen… De a gondviselés másfele terelt minket: a nemzeti parkban gyakori vízeséseket keresve egy hegyi tóra bukkantunk (Blue Mountain Lake), amit leginkább a Szent Anna-tóhoz tudnék hasonlítani, csak ezt nem ölelték úgy körbe a hegyek. De ez is majdnem olyan szép volt és mindaddig vadregényesen csendes is, amígel nem kezdődött a hangos zenehallgatás ott is… Pedig egészen kevés embert láttunk, de úgy tűnik, hogy ez általános (és származástól független) rossz szokás errefele. Pedig olyan, de olyan szép volt a táj és olyan, de olyan jó volt (lett volna) a csend… Amikor épp nem bömbölt a zene, azt képzeltem, hogy otthon vagyok Erdélyben; vagy azt, h mivel indiánok földjén járunk, bármikor felbukkanhat az utolsó mohikán vagy Vadölő… A folyó partján elhagyott régi házakat, sőt egy újraélesztett skanzenszerű falut is találtunk, így egyáltalán nem volt nehéz gyerekkorom egyik kedvenc (és azóta gyerekeink kezébe adott és nekik is kedvenc) indiános könyvekbe képzelnem magam, s az itteni élőhelyükről oly méltatlan módon és eszközökkel elűzött bennszülöttek sorsáról elmélkedni… 

Este meghívást kaptunk Gábor újabb régi ismerőseihez, egy huszonéve itt élő, de a világot a ’70-es évektől (akkor még kényszerből) bejáró nagycsalásos idős házaspárhoz, akik szívesen meséltek kalandos életútjukról, az amerikai világról alkotott (talán túlságosan is) keserű véleményükről s a közvetlen környezetük drasztikus változásairól. Érdekfeszítő és felkavaró volt, pár percig megint komolyabban elgondolkodtam az otthonktatáson (és másnap megint, amikor újabb magyar családdal ismerkedtünk meg, akik otthon oktatják a gyermekeiket). Végül abban maradtam magammal (és Gáborral), hogy mindenképpen elkezdjük az állami iskolákat, aztán meglátjuk. 

Júl. 31. A vasárnapi passaici magyar mise szokásosan lélekemelő volt (mintegy folytatása az előző heti gondolataimnak az értelmes munkáról, a másokért való szolgálatokról), utána spontán beszélgetés régi-új ismerősökkel (ilyenkor sok gyakolati kérdésünkre is kapunk választ, tanácsot; most pl. a jogosítvány elismertetésre és az autóvásárlásra). A délután bútorok nézegetésével és vásárlással telt (ez volt a kirándulós kompromisszum másik fele). Nem is gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni, azt meg végképp nem, hogy ennyire hatékonyak leszünk. Végül diszkontált árú, vagyis olcsóbb, de új és jó minőségű bútorok mellett döntöttünk egyetlen helyről, mert ez volt a legegyszerűbb, leghatékonyabb, még ha nyilván nem is feltétlenül a legolcsóbb, de rengeteg más ügyintézés, a jövő heti nyaralás, a viszonylag szűk határidős beköltözés és az időzített bútorszállítás lehetősége meggyőző volt; így estére elvileg megrendeltük új lakásunk összes fontos bútorát. 

Aug. 1. Ma semmi különös, egy szorgos hétfő; munkával, ügyintézésekkel, stb. És közben egyszerűen nem tudok betelni a gyermekeimről kapott táboros fényképekkel. Az első adag fotókon alig találtam meg őket, de mostmár közeli fotókat is készítettek róluk (is), amin látszik, hogy mennyire jól érzik magukat. Most már annyira hiányoznak, hogy éjjel arra ébredtem többször is, hogy a tőlük kapott plüssöket ölelgetem…

Aug. 5. Ez a hét kettesben és végtelenül nyugisan telt: mivel Gábor dolgozott vagy ügyintézett (kb. kora reggeltôl késô estig), nem mentünk sehova, de ezt kivételesen én sem bántam, hiszen egyrészt az elmúlt hetek, sőt hónapok hajszája után nagyon ránk fért a csendes (=gyermekmentes) nyugalom, másrészt most, szombat reggel már úton vagyunk Fillmore-ba, a cserkésztáborhoz, és holnap déltől már velük fogunk kirándulni a környéken, és aztán nyaralni. Ez viszont azt is jelenti, hogy túl sok beszámolnivalóm nincs azon túl, hogy szépen haladunk az ügyintézésekkel (egyre több az olyan pillanat, amikor már másról is tudunk beszélgetni…); megterveztük ezt a hétvégét és a nyaralásunkat (ezekről majd inkább utólag számolok be); elkezdtem vezetni (esténként, amikor nincs nagy forgalom, először csak a parkolóban, aztán a kisebb utcákon – az autópálya gondolata még mindig messze áll tőlem, de az automata vezetés és a kisvárosi közlekedés gyakorlata már nem); elolvastam két könyvet és írtam róluk (egyelőre csak a fióknak, az első három cikkemmel együtt, mert a héten még egy megbízóm lépett vissza a közléstől anyagi okokra hivatkozva, úgyhogy a nyaralás után vleg visszatérek a tavaly elhanyagolt blogomra, mert témám viszont egyre több van). Ja és elkezdtem foglalkozni a könyvem angolra fordításának előkészítésével: fordító, lektor viszonylag gyorsan került, már “csak” forrást kellene találni rá…

Még egy gondolat, ami a héten a szállásunk medencéje körül látott hústornyokat illeti (és a tegnapi, havi egyszeri ingyen bagel-reggelit): itt valóban minden nagyobb és sokkal édesebb mint otthon, de rengeteg gyümölcsöt, zöldséget lehet (v)enni, és nagyon népszerű és mindenhol (gyorséttermekben is) kapható étel a wrap, szóval abszolút lehet egészségesen enni itt is, sőt! Én pl. nagyon megszerettem a saláta-wrap kombót, gyakorlatilag minden nap azt eszem, különböző alapanyagokkal. És még a levesek is finomak – Gábor néha azt is hoz az irodai menzáról nekem, mert a szálláson főzni nem nagyon tudok (nem is szeretnék). Szóval a húsleves-gulyásleves-marhapörkölt-rántott hús-töltött káposzta egyelőre nem hiányzik). És végül: a gyerekekről továbbra is csak képek formájában érkezik hír, de az mindig megnyugtatóan jókedvű. (Gergőről viszont vasárnap óta nem jött fotó sem, remélem nem veszett el…). Holnap délben találkozunk velük, amit már nagyon várok; akkor is ha tudom, hogy utána órákon belül vissza fogom sírni az elmúlt 10 nap mellettük nem létező nyugalmát…

Aug 6. Nem terveztem írni hazaérkezésünk előtt, de ma annyi szépet láttunk (még kettesben), hogy meg kell osztanom. (Meg aztán holnap úgyis láttunk majd újabb szépségeket…) A Fillmore-i cserkésztábor melletti Houghton volt az úticélunk (5 óra autóút Cliftonból), de a közelben megálltunk a Letchworth Állami Parkban. Előzetesen nem tudtunk semmit róla, cserkészszülők ajánlották, s úgy volt, hogy ott találkozunk velük. Utóbbi térerő hiányában végül nem jött össze, de annyira nem is bántuk, hogy kettesben töltjük még ezt az utolsó napunkat. És nagyon kellemes meglepetésként ért,  amikor megtudtuk, hogy ez a keleti part Grand Canyonja. Kb. 15 km, autóval jártuk végig (nagyrészt én vezettem), min. tíz parkolóban megállva, és csodálva az elképesztô szurdokot, aminek csúcspontjai a vízesések (négy is van). Az éghajlat itt még mindig kontinentális, vagyis a mienkhez hasonló, így többször előfordult, hogy amikor épp nem a szurdokot bámultam, hanem csak sétáltunk, és elméláztam, néha azt hittem (vagy képzeltem), valahol otthon kirándulunk. Még mindig előfordul, hogy nem hiszem el, hogy ennyire messze vagyunk otthontól…

A szállásunk egy pici városkában van egy takaros motelben, amit egy Houghton nevű ember hozott létre egy metodista templom és középiskola létesítésével. És ahol rajtunk kívül este 9-kor senki sem sétált az utcán; vleg nappal sem, hiszen mindenki mindenhova autóval jár. Aztán a szállásunk bejárata melletti két fehér hintaszékben borozgatva, a szemközti echte amerikai házakat és a hangos tücsökzenét hallgatva azon nevetgéltünk, hogy ha 20-30 évvel idősebbek lennénk, tipikus amerikai filmben éreznénk magunkat. És hogy vajon annyi idősen hol leszünk majd?…

Aug. 7. A mai nap legfontosabb eseménye, hogy 10 nap után végre visszakaptuk cserkészgyerekeinket! Kisebb-nagyobb sérülésekkel tele, koszosan-izzadtan-holtfáradtan, de épségben és csillogó szemmel, rengeteg életre szóló élménnyel gazdagabban és érettebben! Még ezt megelőzően, mi is részt vettünk a fillmore-i Sík Sándor Cserkészpark területén egy csodás szabadtéri helyszínen, az ún. Fenyőkatedrálisban zajló (ahol elhunyt magyar cserkészek névtábláit szegezték az égigérő a fákra), szívhezszóló táborzáró szentmisén (amelyen a pap a táborban szerzett lelki kincsek megőrzésének fontosságáról beszélt a 260 cserkésznek), egy megható megemlékezésen (ahol a tábor januárban elhunyt igazgatójától búcsúztak, kopjafát is elhelyezve a tiszteletére), majd egy vidám táborzáráson (altábori indulókkal, oklevelek kiosztásával, köszöntőkkel, zászlóleengedéssel, himnuszénekléssel). Úgy látszik, ehhez is Amerikába kellett jönnünk, hiszen otthon szülôként közelébe sem juthattunk. Nem csoda, hogy azzal fogadtak a gyerekeink amikor először megláttak a mise előtt: hát ti mit kerestek itt?!…

A kétórás szertartás után végre magunkhoz ölelhettük őket, és onnantól az ágybazuhanásig hallgattuk a beszámolóikat; amit bizonyára még napokig folytatni fognak, hiszen minden szempontból különleges cserkészélményeik voltak, egy különleges helyszínen, összesen 260 amerikai és kanadai magyar cserkésszel, a hatévestôl a 60 évesig. Az egymás szavába vágó folyamatos szózuhatagot csak a Niagara látványa szakította meg pár percre, de akkor viszont teljesen, hiszen mindannyian szó nélkül maradtunk a három vízesés közelében. Arról, hogy a majdnem Balaton szélességű Niagara folyó másodpercenként 2,5 millió (!) liter vize hogyan zuhan 50 métert, inkább a képeim meséljenek, de azok is csak hozzávetőlegesen tudnak, mert a valós élményt sajnos lehetetlen visszaadni.

Aug. 8. Mai útunk hazafele a Seneca tó partján vezetett végig (ez egyike az Ontarió tótól délre fekvő hosszúkás, kisebb-nagyobb, de a Balatonnál kisebb ún. Finger Lakes-nek), és megálltunk a tó alsó csücskében lévő Watkins Glen nevű városban. Ennek fő turisztikai látványossága a Watkins Glen Falls, a Glen patak által vájt bő 2 km-es szurdok, amit be lehet járni oda-vissza, lent és fent is, s ha az előbbit választod (ahogy mi is), akkor néha nyakadba is hull a vízesések cseppjeiből. A különlegesen szép táj élvezetét csak a hétfői nap ellenére is nagy, de azért még éppen elviselhető számú turista zavarta. Utána ebédünket (már megint a kedvenc wrap) a tóparti kikötőben fogyasztottuk el, majd folytattuk hazautunkat (már csak 4 óra…). Holnap pihenünk (én pl. reggeltől estig mosom ki a cserkészholmikat és pakolok, közben megismerkedünk a gyermekorvossal és az oltásokkal), aztán szerdától jöhet a nyaralás!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!