Hatodik-hetedik hetünk, avagy első nyaralásunk Amerikában

Tavaly nyáron hosszas gondolkodás és ismerősök kikérdezése után nem délre utaztunk (Florida, Kalifornia), hanem északra, és nem repültünk, hanem autóztunk. Egyiket sem bántuk meg: nem volt akkora tömeg és hőség, a szállások és árak elfogadhatóak, az utazás is tűrhető, bár elég fárasztó volt, de így sokkal több mindent láttunk.

Aug. 11. Nyaralásunk első állomása Rhode Island állam, ahol négy napot töltünk. A tegnapi késő délutáni érkezés után csak strandoltunk egyet Oakland Beach-en, rengeteg kagylót gyűjtöttünk és helyi specialitást (clam cake) ettünk az estére már igencsak hűvös-szeles parton. Ez a strand (ahogy a többi is) egészen más mint nálunk, a a Jersey Shore-n lévők: egy-egy nagy öbölhöz tartozó kisebb öbölben helyezkednek el, házak és fk szegélyezik – sokkal inkább hasonlítanak az otthoni (pl. horvátországi) strandokhoz; a barátságtalan időjárás miatt pedig csak néhányan lézengtek rajtuk, amit nem bántunk.

Mivel mára gyakori esőt jósoltak, megnéztük Providencet, az állam harmadik legnagyobb városát, amit szűk 400 éve (1636-ban) alapított Roger Williams baptista teológus, így itt található pl. Amerika legrégebbi baptista temploma is (és számos népszerű egyetem, kórház, stb.) Főleg a városalapítóról elnevezett hatalmas városi parkban sétáltunk, számos tavat körbejártunk, a helyi Natural History Museumba is betértünk, ahol a sok érdekesség megtekintése mellett a gyerekek egy-egy kvíz alapján gyakorolhatták természetismereti és (angol) nyelvtudásukat. A Planetáriumba sajnos nem jutottunk be, de a kvíznek köszönhetően már számos itt élő állatnak tudjuk a nevét.

Délután egy másik közeli kisváros strandját (Wickford Town Beach) néztük meg közelebbről (közeli = 15 perc autópályán), ahol a szeles-hűvös időben megintcsak szinte csak mi magunk voltunk, és nyugiban csodálhattuk a tájat (és gyerekeink fogyhatatlan energiáit), és közben megköszöntük a Jóistennek, hogy ilyen szép helyen lehetünk… és élünk – ugyanis az autópályán egy letérő előtt közvetlenül nagy sebességgel elénk vágott (és letért) egy autó, de úgy, hogy Gábornak nemcsak lassítani kellett, hanem elrántani a kormányt… amikor magamhoz tértem, megint megfogadtam, hogy én biztosan nem fogok autópályán vezetni, hacsak nem létszükséglet. Ami végleg feledtette ezt az éppenhogy elkerült balesetet az az volt, hogy hazafele kiderült: a kihalt strand ellenére a kisvárosban hatalmas esti élet zajlik: hangulagosan kivilágított kikötőparti éttermek sora, minden sarkon utcazene, árusok, jótékonysági gyûjtés, (és ingyenes arcfestés), de ami igazán hangulatossá tette mindezt: ebben az államban, de talán az USA-ban itt maradt használatban a legtöbb XIX. századi lakóépület.

Aug. 12. Ma van Gábor 45. szülinapja, ezért különleges programot szerveztünk. Leautóztuk Rhode Island állam déli csücskéig s onnan átkompoztunk a Block Island nevű kis szigetre, ahol a hangulatos városkában tett séta után késő délutánig strandoltunk. Gábor választotta ki az ünnepi vacsora helyszínét: egy mexikói éttermet, ami kínálatában nagyon hasonlított otthoni családi kedvencünkre a Johnny’s-ra. Utána kipróbáltuk az Amerika-szerte népszerű Ben&Jerry fagyizót, ahol a small size one cup akkora volt, hogy alig bírtuk megenni. De megettük, mert tényleg nagyom finom. A torta és a gyertyák ugyan elmaradtak, ráadásul Gábor nem is szereti a fagyit (igen, ilyen ember is létezik…), de azt mondta: így is nagyon emlékezetes születésnapja volt. 

Aug. 15. Első teljes napunk Vermont államban. A Green Mountain három rövidebb túraútvonalát jártuk végig. Az elsőt a Robert Frost itt élő költő (1864-1963) tiszteletére nevezték el (a tanösvényen az ő verseit lehet olvasni); a másik egy vízesés (Texas Falls) mellett vezetett el (nevének eredetét nem tudtuk megfejteni); a harmadik egy sípálya-komplexum mellett vezetett el, célpontja pedig egy Szent Anna-tóhoz hasonló tavacska (Lake Palea), amitől ismét nagyon otthon éreztük magunkat. Nekem ez a kis tó jelentette a nap fénypontját, a gyerekeknek viszont az azt követő strandolás helyetti horgászat. Tegnapi ügyeskedésük és lelkesedésük meggyőzte apjukat, hogy megérdemelnek egy komolyabb horgászfelszerelést (mármint a házi barkácsolásúnál komolyabbat), így a reggeli utáni bevásárlás során megkapták.

Persze maradt idő horgászásra is, hiszen amikor a három túra után meg akartunk állni az egyik nagy tó (Lake Champlain) partján lévő erődnél, olyan lázadásba törtek ki, hogy azt kénytelenek voltunk holnapra halasztani, hogy ők végre kipróbálhassák az új pecabotot. A kipróbálás első órája az összeszerelésről szólt, a második a gyakorlásról – egyik sem volt békés folyamat, így én önző módon magukra hagytam őket Gáborral, és egy nagyot sétáltam a mólón. Mire visszaértem, beüzemelték még a Kincső által napokkal ezelőtt talált (jégvarázsos!) játékhorgászbotot is, és teljes egyetértésben várták a halat… Ami nem jött az utolsó percig, de aztán mégis sikerült, ezúttal elsőként (és utolsóként) Gergőnek. Kincső, miután legalább egy órán át türelmesen várakozott, hazainduláskor már zokogott, h csak ő nem fogott még halat… Csak a reggeli fogtündéres ajándékra való emlékeztetés vigasztalta meg. Hát, ilyen nagy drámajáték ez a horgászat… Szerintem holnap véletlenül itthon felejtjük a botokat…

Aug. 16. Amíg tegnap délelőtt kirándulós, ma erőd- és kiállítás-nézegetős programunk volt: megnéztük a közeli Champlain-tónál a Crown Point nevű félszigeten a névadó Samuel Champlain utazó-felfedező-katona-diplomata (aki megalapította pl Quebecet, feltérképezte a Nagy-Tavakat, majd 1609-ban felfedezte ezt is, amelyik az USA hatodik legnagyobb tava), majd haláláig vezette a Francia Gyarmatot), tiszteletére emelt világítótorony formájú emlékművet, egy francia erőd (Fort Frederick) és egy angol (The British Fort at Crown Point) erőd romjait, végül pedig egy izgalmas hajózási múzeumot (Lake Champlain Maritime Museum). A horgászbotokat végül nem hagytuk otthon, és a hatalmas tavakat sem tudtuk el/kikerülni, de megígértettem a gyerekekkel, hogy nem sürgetnek emiatt (legalábbis nem annyira, mint tegnap). Többnyire sikerült is, de a végén már nagyon szenvedtek, pedig a hajózási múzeum különösen gazdag és sokrétű volt. A strandolással egybekötött horgászathoz ma a másik nagy, de “csak” Balaton méretű, Lake George tavat kerestük fel, amely II György angol királyról kapta nevét) s amely az USA legtisztább vizű tavaként iható. A mai halfogás eredménytelen volt ugyan, de a naplemente kárpótolt, s mivel közel voltunk a szállásunkhoz, egészen sötétedésig maradtunk, hosszasan búcsúzva Vermonttól, az USA második legkisebb lakosságszámú államától. Holnap pedig irány New Hampshire! 

Aug. 17. Mivel reggel esőt jeleztek nyaralásunk utolsó állomásán, ezért inkább nem mentünk oda egyenesen, hanem Lake George mellett maradtunk: megnéztük annak déli csücskét, a tóval azonos nevű kisvárost és ott a Nagy Indiánkönyvekbôl ismerős erődöt, az angolok által 1755-ben épített, és a franciák által két év múlva elfoglalt Fort William Henry-t. Végre egy olyan látnivaló, amit a gyerekek is (majdnem) ugyanúgy tudtak élvezni (különösen a fiúk), mint mi: az 1950-es években újraépített erődben nemcsak romok, hanem korabeli életet bemutató kiállítás, történelmi elôadások korabeli ruhákba beöltözött előadókkal fegyverbemutatóval, ágyúlövéssel, nemcsak szöveges ismertetőkkel. Utána strandolás jött volna, de az idő nagyon szelesre fordult, így csak bámészkodtunk a parton, néztük a tóban lévő 170 (!) kis szigetek egyikét és a turistákkal teli, szinte kérkedően hangosan dudáló gőzhajót, majd elindultunk esti szállásukra, New Hampshire államba, újabb nagy tavakat (Lake Winnipesaukee, Lake Winnisquam, Silver Lake, Webster) és hegyeket (White Mountain) felfedezni. A “csak” három órás út gyönyörű erdőkön-hegyeken vezetett át. 

Az egész egyébként úgy kezdődött (de erre már csak én emlékszem), hogy Kincső a tegnap esti vacsoránál váratlanul kiköpte a 10. fogát, majd betette a párnája alá, hogy a fogtündér elvégezhesse a dolgát. Hiába mondtam neki, hogy az amerikai fogtündérek mások, mint az otthoniak, nem biztos, hogy hoznak ajándékot, és hogy már 9 éves kor felett talán érdemes lenne végleg elbúcsúzni a fogtündértől, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a fogtündárnek most az egyszer még hoznia kell valamit.  Reggel persze nem volt a párna alatt semmi (pakoláskor igyekeztünk mindenre felkészülni, de erre pont nem sikerült…), így szomorúan közölte, hogy igazam volt, de akkor legyek szíves megvigasztalni azzal, h tőlem kap valamit a boltból, ahova úgyis menni terveztünk reggeli után… A fiúk, akik addig hol röhögtek, hol háborogtak az húgukon, hirtelen stratégiát váltottak: elkezdték hangosan támogatni a vásárlás ötletét azzal, hogy nekik is lenne egy “kis kérésük”: upgradelni kellene a tegnap készített horgászbotot néhány kellékkel. Annyira lelkesek voltak, hogy nem is kellett a közbenjárásom: végül Gábor maga javasolta, hogy akkor inkább vegyünk nekik egy rendes horgászbotot. Madarat (nemcsak halat) lehetett volna velük fogatni, annyira boldogok voltak. (Kincső is, de azt inkább nem árulom el, hogy ő végül mit választott a boltban… ) A vásárlás után még egy darabig kitartott a nagy örömködés, de hamarosan átcsapott a “ne kiránduljunk, inkább horgásszunk”, “ne három, csak egy utat járjunk be, ha már feltétlenül kirándulni kell” stb. kunyerálásba, s amikor a harmadik utat lerövidítendő eltévedtünk, ők nem az esetlegesen felbukkanó vadállatoktól féltek (mint az anyjuk), hanem attól, hogy nem marad idejük horgászni.

Aug. 18. Esőre ébredtünk, így nekivágtunk a White Mountain National Forest híres, indián törzsfőnökről elnevezett Kancamagus Highway autós gerincútjának, közben rengeteg kilátónál, pataknál, vízesésnél megálltunk, s szájtátva csodáltuk-fényképeztük a látványt. (Az újra és újra eleredő eső miatt a gyalogos túraútvonalakat ezúttal sajnos ki kellett hagynunk.) Körutunk egyik kulturális-természeti csúcspontja az előbb említett indián törzsfőnök nagyapjáról elnevezett település, Passaconaway utolsó lakóháza volt. A helységet 1790-ben alapították európai telepesek, akik mezőgazdasággal, fakitermeléssel, falusi turizmussal foglalkoztak, s a mostoha körülmények ellenére az 1900-as évek elejéig éltek itt, még egy iskolát is létrehoztak. A telep utolsó lakója az 1930-ban elhunyt Ruth Russell-Colbath, akinek háza ma már skanzenszerű látványosság, amit sajnos zárva találtunk. (A közösségépítésben is aktív hölgyről azt is érdemes tudni, hogy miután a férje egy este váratlanul lelépett, ő lámpát gyújtva várta haza minden este…32 éven át. A férj végül hazaért, felesége halála után pár évvel, időközben bejárva a fél világot. No comment.) A két említett indián törzsfőről még annyit: a nagyapa neve azt jelenti: The Child of the Bear, azaz A medve gyermeke; ő 17 indián törzset egyesített a Penacook Konföderációban, 1669-ig élt. Unokája neve: The Fearless One, azaz A félelem nélküli, a Konföderáció harmadik, utolsó vezetője volt, és igyekezett megőrizni a békét az indiánok és az európai felfedezők között. A többiről (sűrű, méregzöld erdők, lélegzetelállító sziklák, gyorsvizű patakok, tiszta vizű tavak és látványos vízesések) pedig meséljenek a képek. Titkos vágyunk, hogy mi is lássunk állítólag gyakran felbukkanó jávorszarvast, nem teljesült, de nincs bennünk hiányérzet (már csak azért sem, mert volt esti horgászat a szálloda mellett). Holnap jöhetnek ismét a tavak!

Aug. 19. Nyaralásunk utolsó napján és amerikai tartózkodásunk 7. hetének végén) New Hampshire állam (legnagyobb) tavait fedeztük fel. Ha rajtam múlik, valószínűleg az összeset megnézzük, de a tegnapi hosszú autózás és eső után a mai napsütésben a család másra vágyott, így csak egy kis tavat jártunk körbe (Silver Lake – kerestük is benne az Ezüst tó kincseit), egy másik hatalmas, több öbölből álló tó (Lake Winnisquam) mellett csak elautóztunk, a harmadik, a legnagyobb és leghiresebb (az 1652-ben felfedezett Lake Winnipesaukee) déli csücskében lévő városi (Laconia) strandnál viszont letáboroztunk egész napra. Mivel a strand mellett húzódott a két szomszédos tavat összekötő csatorna, egész nap nézhettünk a ki-be közlekedô szebbnél szebb jachtokat, jet skiket. Strandolás-fürdés, sőt egy kis pecázás is volt, de a fő attrakciót a vízi járművel bámulása és annak megvitatása jelentette, h ki milyet venne, ha gazdagok lennénk. Sőt, a fiúk egészen komolyan (bár sajnos teljesen feleslegesen) győzködni kezdték Gábort, hogy az egyik autó helyett vegyünk jachtot vagy legalább jet skit. S mivel az apjuk épp a hétfői (amerikai) kresz-tesztjére készült, arról is, hogy akkor már szerezze meg a vízi jogsit is...

Tulajdonképpen már így is kerek lett volna ez a búcsúnap, de mint utólag kiderült, a java még hátravolt: egy közeli szabadtéri gyorsétteremben élőzene mellett vacsiztunk, összehaverkodtunk a gitározó sráccal, zenét kértünk és táncra perdültünk (a gyerekek is). A nap (és a nyaralás) zárásaként fagyizót keresve egy játékbarlangra bukkantunk, így mindenki válaszhatott: fagyit kér vagy zsetonokat a fagyi áráért. Persze mindhárman az utóbbit választották, másfél óráig dőzsöltek belőle, s olyan vidáman, csillogó szemmel jöttek ki a helységből, amit eddig egyik természeti csodánál sem láttam rajtuk. 

Aug. 20. Államalapítónk névnapját utazással töltöttük. Az otthoni viharnak és a tüzijáték elmaradásának/elhalasztásának természetesen nem örülünk, de megfontolt döntésnek tartjuk, és azon mosolygunk, hogy így szinkronba kerül a passaici magyar Szent István templom ünneplésével, ami szintén jövő hétvégén lesz, és ez semmit nem von le az értékéből. Az eredetileg öt-hat órás hazaút a szombati egész napos és az út majdnem egészére jellemző csúcsforgalom miatt végül nyolc órán át tartott. Ezalatt volt időnk hosszasan sorolgatni és alaposan kielemezni nyaralásunk rengeteg élményét, majd kiválasztani mindenki kedvenceit, ami (ahogy általában), most sem volt könnyű és eléggé egyformára sikerült a három gyermeknél, legfeljebb a sorrend változott: az ágyúdörgéses Fort William Henry; a horgászat, de csak amikor halfogás is összejött; a Block Island-i 2×1 órás kompozás, a tegnapi többórás jachtnézegetés és az esti szerencsejátékozás, és nagy meglepetésemre: a tegnap késő délutáni közös labdázás a vízben – ami kb. 10 percig tartott, mert már hideg volt a víz, mégis (ezek szerint) nagy örömet jelentett nekik, mert előtte apjuk alig volt elérhető.

Hogy miért és mivel volt elfoglalva a nyaralás utolsó napján? Vagy a Kreszt bújta vagy telefonált, a jövő heti ügyintézés-hegyeket így próbálva előre lecsökkenteni, hiszen jövő héten munka mellett jogsit szerez és autót veszünk, költözünk, érkeznek a bútoraink és a régóta konténerben várakozó cuccaink is; emellett még a gyerekek oltásai körüli meccsek sem zajlottak le, aminek a sulikezdés előtt le kell zárulniuk, közben folyamatosan érkeznek már az iskolai tennivalós emailek is, amelyeket én a nyaralásra hivatkozva nem voltam hajlandó megnyitni, ő viszont mindent elolvasott és beszámolt… Ami engem illet, én minden együtt töltött percnek örültem (különösen annak, ami békésen telt), de leginkább annak, hogy – tekintve, hogy útközben láttuk néhány balesetet, amiket a vadul vezető autósok és az autópálya-hibák mellett okozhattak a száguldozó motorosok, az elütött állatok, leesett autóalkatrészek (még egy leesett széket is láttunk az autópályán) betegség és főleg baleset nélkül megúsztuk ezt a nyaralást. 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!