Nyolcadik hetünk Amerikában, avagy költözés Denville-be
A 10 napos cserkésztábor (=gyermekmentes nyugalom) és a két hét nyaralás után újra meg kellett szoknom a korábbi nagycsaládos létet, ami a várva várt költözés miatt hirtelen újra nagyon felpörgött.
Aug 21. ️Ha vasárnap (és itthon vagyunk), akkor magyar szentmise Passaicban. (Ha nem, akkor online magyar szentmise Passaicból vagy Zugligetből.) Nagyon jól telt a nyaralásunk, de mindenki örült a “hazaérkezésnek”, amibe beletartozott a szentmise is. Jólesett viszontlátni itteni papunkat (és megismerni a jövő heti búcsús ünneplésre érkező és annak előkészítésében segédkező édesanyját) és az éppen nem nyaraló/táborozó közösségi tagokat, akikkel mindig jól elbeszélgetünk a mise után (a templom hűvösében; vagy ha a papunk siet misézni New Yorkba, akkor a templom előtti fák árnyékában). A mai evangélium témája, mint mindig, éppen aktuális: “csak az önuralom/önfegyelem keskeny ajtaja vezet a békességhez”. A mise ma egyébként attól volt különleges a kenyérszentelés, a magyar és a székely himnusz mellett, hogy most a főministránson kívül csak ők ketten szolgáltak, így mindenben feladatban részt kellett venniük. Kicsit izgultak, de nem hibáztak. És ráhangolódhattak a jövő vasárnapi ünnepségre, amikor két püspök (az itteni egyházmegyés és Marton Zsolt atya Vácról) mellett fognak ministrálni, nyilván nem egyedül.
A vasárnap délután a nyaralás utáni elpakolással-mosással telt…éééés a lakáskulcsunk átvételével. Hurrá, hamarosan költözünk!! A nap végén lementünk a szállodai medencéhez, de alig volt pár ember, a vízben senki, a levegő is gyorsan lehűlt. Láthatóan augusztus 20 körül itt is vége a yárnak… De milyen jó, hogy itt még mindig van két hét a suliig!…
Aug. 22. Közel két hét kettesben töltött és közel két hét szabadság után kissé nehezemre esett ma újra egyedül lekötni három gyermekünk végtelen energiát, különösen úgy, hogy majdnem egész nap zuhogott az eső… Hirtelen várni kezdtem az iskolát… de csak egy kicsit. Unaloműzőnek a holnap ezer darabban érkező új bútoraink rendelését néztük át és tervezgettük az egyes szobákat… És közben sokat emlegettük a nyaralásunkat. Mindannyiunknak feltűnt volt (már a hazaúton is), h ahogy közeledünk, egyre kevesebb az erdő, egyre több a ház, a város, az autó, az ember; és már a New York-i felhőkarcolók látványa sem tölt el olyan lelkesedéssel, mint azelőtt. Úgy tűnik, nem fog hiányozni Denville-ben sem, ahol csak fákat és néhány szomszédos házat fogunk látni a teraszunkról.
Ami magát a nyaralást illeti, utólag megfogalmazódott bennem néhány prózai észrevétel, gyorsan leírom, amíg el nem felejtem.
- Az embernek az az érzése, hogy sokan (a legtöbben?) azért élnek, hogy egyenek és nem fordítva. Nemcsak az elfogyasztott kaja elképesztő mennyiségére (és minőségére) gondolok, hanem arra, hogy itt az étkezés áll a gondolkodás/létezés központjában. A strandokra óriási hűtőtáskával érkeznek a családok, és persze azonnal nekiállnak enni. A szállodai reggeliknél mi diszkréten (és kissé szégyenkezve) felcsomagoltunk néhány gyümölcsöt, joghurtot, péksüteményt uzsonnára (miután a töredékét sem tudtuk megenni a mások által elfogyasztott reggeliknek), de azt láttuk, hogy egyesek minden diszkréció és szégyenérzet nélkül pakolják tele táskáikat (a csúcs a kettőbe hajtott tojásrántottás papírtányér volt), vagy evés nélkül viszik fel a púposra pakolt tányérjaikat a szobába; gondolom, a tévé elé, bár az is volt minden reggelizőhelységben. (Ezek egyébként nem elegáns szállodák, hanem olcsóbb, de tisztességes, útmenti szállások voltak, átlagos vendégekkel.)
- Könyvet elvétve láttam bárki kezében, pedig elvileg mindenki nyaralt, inkább csak telefont; a reggelizőben is, evés közben is azt nyomkodták.
- Az autópályákról már írtam; nekem a legnehezebb azt megszokni, hogy jónéhányan jelzés és lassítás nélkül váltanak sávot, az autópályára felhajtásnál sem lassítanak, ezért ha te a szélső sávban vagy (ahogy mi általában), akkor gyakorlatilag neked kell lelassítanod és beengednek őket; a leghajtásnál pedig ugyancsak jelzés és lassítás nélkül simán eléd vágnak és úgy fordulnak le, tehát megintcsak neked kell lelassítani, vagy akár félrerántani a kormányt (utóbbit egyszer Gábor is kénytelen volt megtenni); de a legelképesztőbbek a motorosok: sokan csak egy szál pólóban, tehát megfelelő öltözet nélkül, sőt jópáran bukósisak nélkül repesztik a belső sávban vagy ide-oda cikázva. Az autópályákhoz még: míg otthon elcsapott kutyát-macskát lehet látni, itt főleg mókust, mosómedvét, rókát és szarvast (szerencsére nem a pályán, csak mellette).
- Gyönyörű helyeken jártunk, s mindenhol csak belföldi turistákkal találkoztunk, pedig érdemes lenne ezeket a kevésbé felkapott helyeket külföldieknek is felfedezni.
Aug. 24. Az elmúlt két napot az új lakásban töltöttük, csak estére jöttünk vissza a szállodába. Tegnap megérkeztek a bútoraink (csak pár darab hiányzik és csak párat vittek vissza sérülés miatt, de talán azok is megjönnek péntekig); ma pedig a konténerben érkező cuccainkat szállították ki (összesen 35 dobozt, amit két hónappal ezelőtt pakoltunk össze; már nem is emlékeztünk mindenre, így jó pár dolgon elcsodálkoztunk). Gergő meg is jegyezte: minek ennyi cucc, ha ennyire jól megvoltunk nélkülük? Hétfőn még ment a vita a gyerekek között a szobák elosztását illetően, Csongi még a területüket is lemérte (amerikai és európai mértékegységben is), de amióta megérkeztek a bútorok és a rég nem látott cuccok, szent a béke, mindenki lelkesen pakolgatta a saját holmijait, különösen a játékait. A legnagyobb boldogságot a gitárok viszontlátása okozta; ennek örömére ki is nevezték az alagsori, egyelőre üres és funkció nélküli termet próbateremmé, és műsorral készülnek a pénteki költözésre. Minden nap áthordtunk innen is cuccokat, de még nem teljesen költöztünk át, mivel e hét végéig használhatjuk a szállodát, viszont a gyerekek már annyira ott akarnak lenni a saját szobáikban, hogy vleg nem várjuk meg a hétvégét, hanem pénteken elhagyjuk ezt szállást. Hamarabb azért sem költözünk, mert ma este még egy utolsó piknikeztünk itt, holnap este pedig nyárzáró fagyiparty lesz, természetesen azt sem hagyhatjuk ki.
Aug. 24. Tegnap azt írtam, hogy a fagyipartyt nem hagyhatjuk ki. De hogy még mit nem hagyhatunk ki, azt akkor még nem tudhattam… Pedig voltak jelek… A nyaralás előtt közvetlenül a bejárati ajtónk feletti falban csőrepedés történt, s amíg megjavították, s az ajtónk előtt egy óriási szemetesvödörbe csöpögött a víz (s a nyakunkba is, ha nem elég gyorsan léptünk ki/be az ajtón…). Aztán a nyaralás után az egyik gardrób falát átázva és megpenészedve találtuk. Amikor jöttek felmérni, azt kértem, hogy ha lehet, ne bontsák meg a falat amíg ott vagyunk – mire hümmögtek, hogy lehet, hogy nem tudnak várni péntekig. Szerdán aztán megbontották, s oda is került egy óriásszemetes… Ma egész nap ügyintéztünk, s amikor délután elmentünk, azzal váltunk el a gardróbban ücsörgő szerelőtől, hogy nemsokára befejezi és ha elmegy, bezárja maga után az apartmanajtót. Nos, mire visszajöttünk, a szobánk előtt fogadott a szálloda managere és az összes létező szerelő… és a hír, h a korábbi szivárgásból igazi nagy csőtörés lett és úszik az egész apartmanunk… Elnézést kértek, elismerve, hogy szerencsésebb lett volna várni, amíg elmegyünk… Mindenesetre igyekeztek menteni, ami menthető, így mindent, amit a földön találtak, felpakoltak gyorsan (holnapra eldől, hogy Gergő laptopját el elég gyorsan pakolták-e fel…), és felajánlottak egy másik szobát.
Mi egymásra néztünk és egyszerre mondtuk ki: köszönjük, nem kérjük, inkább elmegyünk. Összepakoltuk a maradék, részben vizes cuccainkat (addig a gyerekek benyomtak néhány fagyit a medence mellett – merthogy azt tényleg nem hagyhatták ki), és este 7-kor, egy nap híján nyolc hét után végleg elbúcsúztunk a szállodánktól. Így történt, hogy ma este már a saját (bérelt) lakáunkban alszunk, ahol szerencsére minden lényeges bútordarab megvan, egyedül Kincsőnek kell matracon aludnia, mert ágyának egy alkatrésze még hiányzik, de állítólag csak holnapig. Amikor ezt a beszámolót írom, ülök a teraszon, ahol a láthatáron nincs New York-i felhőkarcoló, de mégcsak kisvárosi zajok sem, csak a csillagos ég, nagy zöld fák és hatalmas béka- és tücsökkoncert…
Még nem is meséltem, hogy miért voltunk szinte egész nap házon kívül (így azalatt is, amíg a csőtörés történt). Reggel a fiúk nyílt iskolai napra (órára) mentek, ami alapvetően Csongi évfolyamának szólt (az ún. middle school itt a 6.-8. osztályokból áll), de Gergőn kívül is voltak idősebb újak. A srácok kicsit izgultak amiatt, vajon mennyire fogják érteni, ami ott elhangzik, és kik lesznek az osztálytársaik, de 45 perccel később vidáman és fôleg megkönnyebbülve jöttek ki, azzal, hogy minden rendben volt, mindenki kedves volt, és szinte mindent értettek. Utána a tb-hivatalba mentünk, mert a tegnapi érdeklődő telefonhívásunk során kiderült, h az elmúlt 7 hét (!) alatt semmit (!) nem haladt az ügyem (de telefonon azt sem tudták megmondani, miért nem…), így újra be kellett menni, kivárni a sort (szerencsére most kevesebben voltak, s most volt nálam pulcsi és olvasnivaló – ezek nélkül azóta sehova sem megyek, számtalanszor megmenekülve a légkondi okozta megfagyástól és az unalomtól), hogy aztán kiderüljön, hogy az elakadás talányos okát megszüntették és két hét múlva végre megkapom a TAJ számot. Reméljük, tényleg így lesz és azt is, hogy már az új címre postázzák ki, és nem kell visszamenni érte Cliftonba.
Utána a gyermekorvost is meglátogattuk újra, hogy a vérvételi eredmények alapján újra egyeztessünk az oltásokról. Én nagyon örültem, amikor az orvos múltkor javasolta vérvételt, mert nem tudom, mikor volt ilyen alapos képünk a gyerekek egészségéről; ugyanakkor nem örültem annak, h az alapján nem bizonyultak eléggé védettnek, ezért az orvos nem adhatott mentességet, így a mai összesen öt szurival végül majdnem minden, az iskolák által kért oltást megkaptak, még Kincső sem úszta meg az egyiket. Ez van, de legalább megpróbáltuk; és így az is kiderült, kinek milyen extra vitaminra van szüksége. Este a gyerekek megkérdezték: másokkal is történik ennyi minden, vagy csak velünk?!… És ugye holnap nyugisabb napunk lesz? Remélem igen, legalábbis nincs más tervünk, mint kipakoljunk, belakjuk a lakást, de ki tudja…
Aug. 26. Nyolcadik hete Amerikában, első (teljes) nap a saját (bérelt) denville-i házunkban. Az izgalmas és fárasztó tegnap után a mai teljes nyugalomban telt: reggel kétszer körbefutottuk a lakóparkot (szomszédokkal nem nagyon találkoztunk, csak egy-két kutyát sétáltató lakóval, viszont láttunk őzet és csíkos mókust – ami egyébként nem is mókus, de a chipmonknak nincs magyar neve), de ezen kívül még a házból sem léptünk ki: kipakoltuk mind a 35 dobozt, és megismerkedünk a házzal. Elképesztő mennyiségű tárolóhely van benne, minden szobához egy gardrób; szerintem sohasem volt ennyi helye a ruháinknak, pedig az otthoni lakásunk sem olyan kicsi. A gyerekeket ma alig láttuk: teljesen birtokba vették az alagsori helységet, lehordták oda az összes üres dobozt, mindket be sem engedtek, és titkozatos arccal jöttek-mentek. Édesek voltak, és végre nem minket fárasztottak, sőt még egymással sem nagyon vitáztak. Este pedig meghívót kaptunk tőlük egy házavató bulira, egy közel egyórás zenei összeállításra; gitárral, énekkel, keverőpulttal, szünettel és büfével. Nagyon büszkék voltunk/vagyunk rájuk!!
Aug. 27. Reggel kiderült, hogy olyan jól állunk a költözéssel-kipakolással, hogy belefér egy immár “szokásos” (bizonyára idén egyik utolsó, vagy legutolsó) szombati óceánparti strandolás. Így felkerekedtünk, és visszamentünk oda, ahol még július első felében voltunk (Sandy Hook), de akkor nem jutottunk fel az USA legrégebbi (1964-ben épült) és még ma is működő világítótornyába, mert az orrunk előtt bezárt. Most egyenesen odamentünk, megnéztük a kiállítást, majd egy idegenvezetővel (egy ún. rangerrel, így hívják itt a parkőröket) felmentünk a toronyba. A kiállítás legemlékezetesebb része számomra a toronyőrök élettörténete volt, akik családjaikkal együtt (és segítőik családjaival, aki gyakran a rokonaik voltak, mert ez a bizalmi pozíció – hiszen New Yorkot védték – gyakran családon belül öröklődött) a torony közelében, a szigeten éltek. Amikor az egyik őr tüdőbajban meghalt, utolsó szavaival a feleségét kérte, hogy “vigyázzon a fényre”, aki először átmenetileg folytatta, majd miután a feladatra jelentkező férfiak sorra visszaléptek, véglegesen átvette a férje nem könnyű munkáját (naponta felmenni a 94 lépcsős toronyba, ellenőrizni a lámpát, olajat tölteni bele, stb.), és fia segítségével 30 (!) éven át, 73 (!) éves koráig végezte azt. Közben gyerekeit minden nap csónakkal vitte-hozta a szárazföldi iskolába, s munkája közben “önkéntesen” vagy 50 ember mentett ki a vízből. Le a kalappal az ilyen (elsősorban lelkileg) erős nők előtt, akik nem elvi okoskodással, nem harcias fellépéssel/tüntetéssel, hanem csendes és kitartó munkabírással állnak helyt, ha kell, akár férjeik helyett is.
A délután “hullámlovaglós” strandolással telt, amiben végre én is részt vettem, a gyerekek legnagyobb örömére. Korábban inkább csak a partról néztem a hullámokba órákon át belevetődőket, mert bár nagyon szeretek úszni, nem igazán vonz a csapkodó sós víz; most viszont a nyár végének tudata engem is arra ösztönzött, h ne hagyjam ki. Nagyon élveztem, bár az időzítés nem volt a legideálisabb: most nem volt szemét a vízben, mint a múltkor, viszont rengeteg medúzát láttunk, Kincsőt és Gergőt jól össze is csipkedték. (Kincső annyira sírt, hogy karját még a vízimentőknek is megmutattuk, akiknek nem volt jegük, így csak jótanácsot adtak.) Ezen a strandon a tusolók nincsenek be/elkerítve és uniszexek (az öltözők és a wc-k szerencsére nem), ami azt is jelenti, hogy mindenki láthatja, ki hogyan próbál megszabadulni a fürdőruhája alatti rengeteg homoktól. Ez önmagában még nem lenne gond vagy csak vicces, ha a tusoló környéke nem lenne tele ücsörgő-bámészkodó férfiakkal… S hogy, hogy nem, éppen azok bámulnak a legszemérmetlenebbül (s ha visszanézel rájuk, akkor sem néznek félre, inkább kihívóan rádvigyorognak), akiknek feleségei és lányai tetőtől talpig be vannak öltözve mindig, így a strandon is…
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró, blogger
Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!
