Zsuffa Tünde negyedik könyve, előző történelmi regénye, az Angyal a földi pokolban folytatása, amely továbbmeséli Horthy Miklós testőrparancsnokának lánya, Balázsovich Antónia bécsi emigrációban zajló életét ’56-tól a ’80-ig. Az emigrációra magát végül az utolsó pillanatban rászánó, sokat megélt magyar ápolónő, Balázsovich Antónia és az osztrák orvos, Lucius Engel sorsa közösen folytatódik, de nem tart örökké. Antónia egy ideig végre boldog feleség és anya, de hamarosan újabb kegyetlen megpróbáltatások elé kerül, melyek során az előző regényből megismert kedves (és kevésbé kedves) alakok kísérik és segítik át élete újabb mélypontjain (vagy éppen okozzák azt): Andreas, az ’56-os forradalomban megismert újságíró és jóbarát, Ágnes, az Amerikába emigrált gyerekkori barátnő és férje, Jack; a világháborúban megismert Kohlmann professzor, Theodóra anya, az egykori zárdavezető és tanító, Pedra, a szeretett anyós, na és Lenfai Samu, a kaméleonéletű „újságíró” és Kovács Magda, az irigy és opportunista honfitársnő. Ezek mellé csatlakoznak új szereplők: Margarete, Andreas testvére és annak családja, illetve Gertrud, a szigorú, de megértő munkaadó és barátnő. És persze Antónia életének legfontosabb szereplői, három gyermeke: Johanna, Anton és Giza.
A regény első része is nagyon megérintett, de a második még annál is jobban, két okból is. Egyrészt, mert Antónia soha nem múló honvágyát én is testközelből ismerem immár 25 éve, másrészt, mert a főhős itt már nem szerelmes fiatal lány/nő, hanem feleség és háromgyermekes anya, aki bármit is tapasztal a világról és a körülötte élő emberekről, minden cselekedetét és gondolatát, sőt teljes életét a családjának rendeli alá. A világháború és a forradalom (és az azutáni megtorlás) borzalmait számára felváltotta ugyan egy – Ausztriában élhetőbb, de megfigyelések, zaklatásoktól nem mentes – élet, de jól tudva, hogy mindenki – tehát ő is – zsarolható, elhatározza: gyermekei miatt hallgat a múltjáról, nem szól és nem tesz semmit felelőtlenül.
Élénken követi a világpolitikai eseményeket (leginkább azt, hogyan kerül le a magyar forradalom ügye újra és újra az ENSZ napirendjéről, de az újságíró barátja révén a világ legszörnyűbb háborús zónáinak eseményeit és a háttérben zajló játszmákat is), továbbra is megvan a határozott véleménye minderről, de azt immár megtartja magának és a legszűkebb baráti körének. Gyermekeit viszont a száműzetésben is magyarul, erős magyarságtudatra neveli. Könnyű volt tehát vele azonosulni, anyai (és szerelmi) vívódásait átélni. És a könyvben bejárt időtáv sem áll távol tőlem, hiszen élénken emlékszem még a kommunizmus ’80-as éveire. Az sem véletlen, hogy a könyv szívemnek legkedvesebb részei Antónia búcsúja gyermekeitől.
Zsuffa Tünde könyvei
Várom a folytatást, a rendszervált(oz)ás körüli/utáni időszak leírását, hiszen a gyermekeit útjukra elengedő Antónia még nem öreg és Andreas továbbra is mellette van, így minden lehetséges: közéleti és magánéleti jóvátétel is. Elméletileg legalábbis.
Zsuffa Tünde: Híd közepén, 2016.
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró, blogger
Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!
Az emigrációra magát végül az utolsó pillanatban rászánó, sokat megélt magyar ápolónő, Balázsovich Antónia és az osztrák orvos, Lucius Engel sorsa közösen folytatódik, de nem tart örökké. Antónia egy ideig végre boldog feleség és anya, de hamarosan újabb kegyetlen megpróbáltatások elé kerül, melyek során az előző regényből megismert kedves (és kevésbé kedves) alakok kísérik és segítik át élete újabb mélypontjain (vagy éppen okozzák azt): Andreas, az ’56-os forradalomban megismert újságíró és jóbarát, Ágnes, az Amerikába emigrált gyerekkori barátnő és férje, Jack; a világháborúban megismert Kohlmann professzor, Theodóra anya, az egykori zárdavezető és tanító, Pedra, a szeretett anyós, na és Lenfai Samu, a kaméleonéletű „újságíró” és Kovács Magda, az irigy és opportunista honfitársnő. Ezek mellé csatlakoznak új szereplők: Margarete, Andreas testvére és annak családja, illetve Gertrud, a szigorú, de megértő munkaadó és barátnő. És persze Antónia életének legfontosabb szereplői, három gyermeke: Johanna, Anton és Giza.
A regény első része is nagyon megérintett, de a második még annál is jobban, két okból is. Egyrészt, mert Antónia soha nem múló honvágyát én is testközelből ismerem immár 25 éve, másrészt, mert a főhős itt már nem szerelmes fiatal lány/nő, hanem feleség és háromgyermekes anya, aki bármit is tapasztal a világról és a körülötte élő emberekről, minden cselekedetét és gondolatát, sőt teljes életét a családjának rendeli alá. A világháború és a forradalom (és az azutáni megtorlás) borzalmait számára felváltotta ugyan egy – Ausztriában élhetőbb, de megfigyelések, zaklatásoktól nem mentes – élet, de jól tudva, hogy mindenki – tehát ő is – zsarolható, elhatározza: gyermekei miatt hallgat a múltjáról, nem szól és nem tesz semmit felelőtlenül.
Élénken követi a világpolitikai eseményeket (leginkább azt, hogyan kerül le a magyar forradalom ügye újra és újra az ENSZ napirendjéről, de az újságíró barátja révén a világ legszörnyűbb háborús zónáinak eseményeit és a háttérben zajló játszmákat is), továbbra is megvan a határozott véleménye minderről, de azt immár megtartja magának és a legszűkebb baráti körének. Gyermekeit viszont a száműzetésben is magyarul, erős magyarságtudatra neveli. Könnyű volt tehát vele azonosulni, anyai (és szerelmi) vívódásait átélni. És a könyvben bejárt időtáv sem áll távol tőlem, hiszen élénken emlékszem még a kommunizmus ’80-as éveire. Az sem véletlen, hogy a könyv szívemnek legkedvesebb részei Antónia búcsúja gyermekeitől.
