A második karanténhónap

Szinte hihetetlen, hogy kilencedik hete vagyunk itthon, közelítünk a két hónapos „évfordulóhoz”. Írtam beszámolót két hét, majd egy hónap után, nem hagyhatom ki a két hónapos összefoglalót sem. Vajon még hány lesz?…

Az első két hét a belerázódás, új életünk kereteinek, az állandó együttlét rendszerének kialakításáról szólt, az első hónap pedig főleg a karanténlét előnyeinek/hátrányainak felfedezéséről és hosszabb távú céljain való elmélkedésről, s mindez a húsvétra való lelki és fizikai készülődés jegyében. Azóta vége a böjtnek, már a pünkösdre készülünk, de az állandó bezártságban az egymás iránti türelem növekvő mértékben fogy, így egyre nehezebb a saját lelki nyugalmunk megőrzése is. Az ovik-sulik még zárva, de vidéken lassan újraindul az élet és előbb-utóbb a főváros is kezd magához térni. Legalábbis látszólag.

A férjem már régóta és egyre türelmetlenebbül várja a korábbi, „normális” kerékvágásba való visszatérést, én (még?) nem. A gyerekek hat hét után kezdték el mondogatni, hogy jó lenne már egy kicsit „benézni” az oviba-suliba, de ők is csak pár órára gondoltak, egyikük sem akar újra minden nap reggeltől késő délutánig ott lenni és utána még edzésekre rohangálni. Én sem vágyom rá. Még (?) nem. És arra sem igazán, hogy hetente több estét nem itthon, hanem valamilyen rendezvényen, munkával vagy barátokkal töltsek, bármennyi is szeret(t)em őket. Nem mondom, hogy néha nem (és ahogy telik az idő, egyre gyakrabban) álmodozom arról, hogy újra egyedül ülök a nappalinkban (az én home office-omban), a gyerekeimmel pedig ezalatt óvónénik és tanítók, tanárok foglalkoznak… és nem én ellenőrzöm és küldök be a házikat, én nem én társasozom velük…hogy időnként kimozdulunk kettesben a férjemmel… hogy a rokonaimmal és a barátaimmal találkozom végre…és hogy nem online módon nézek színházat vagy mozifilmet, hanem élőben, igaziból… Dehogynem! Nemrég kimozdultam otthonról és sok szempontból jól esett, ugyanakkor emlékeztetett néhány dologra, ami egyáltalán nem hiányzik. 

Ezért, amikor kiderült, hogy május végéig még biztosan nem lesz ovi-suli, nem éreztem nagy csalódást. Sem én, sem a gyerekek. (A férjem annál inkább… 🙂 ) De egy kicsit azért elszomorodtam. Úgy tudom, május közepétől elindulnak Ausztriában oktatási/nevelési intézmények, csökkentett létszámmal – valami ilyesmit nem bántam volna itt sem. De ha már így alakult, igyekszem úgy felfogni: kaptunk még pár hetet ajándékba, a gyerekek meg úgy: még egy darabig nem kell korán kelniük és ha igyekeznek, már dél körül befejezhetik a tanulást és szabad a délutánjuk (már amennyire szabad, mert néhány különórájuk így is van, de az legalább „házhoz jön”, nem kell utazással tölteni az időt, és ha vége, azonnal folytatódhat a játék).

Annak viszont egyikünk sem örülne, hogy még júniusban sem nyitnának ki az ovik-sulik, és egyáltalán nem tudnának találkozni (és aztán gyorsan el is búcsúzni) a barátaiktól, hiszen utána meg hamarosan kitör a nyári szünet. Ebben azért reménykedünk. Ahogy abban is, hogy nyáron lehetnek majd mindenféle táborok, ahol kicsit pótolhatják az elmaradt közösségi élményeket (és közben mi is fellélegezhetünk). És abban is, hogy szép lassan kinyitnak a magyarországi szállás- és vendéglátóhelyek, és folytathatjuk távolabbi környezetünk természeti csodáinak felfedezését. (A Pilist már behunyt szemmel ismerjük, szívesen mennénk távolabbra is, de ahhoz működő szálláshelyekre volna szükségünk.) Ráadásul ezzel a helyi vállalkozások újraindulását is segíthetjük. Egyébként Budapest is csodálatos turisták (és rohangáló helyiek) tömege nélkül. 

Valószínűleg meglepően hangzik, de én összességében nem bánom, ha az élet még májusban sem tér vissza a régi kerékvágásba, csak ősszel. (Nekünk akkor amúgyis egy másik kerékvágás kezdődik, ha minden igaz…) Így lesz egy egész nyarunk a fokozatos átmenetre, és kapunk egy újabb esélyt arra, hogy megőrizzük, átmentsük a járvány okozta lelassulás előnyeit és elkerüljük azt, hogy minden ugyanúgy folytatódjon, ahogy előtte. 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró