Nekem a tenger…

Minden családi nyaralásunknak három „kötelező” eleme van: az erdélyi (kör)út, egy balatoni és egy tengerparti helyszín. Nem volt ez mindig így, de amióta megszülettek a gyerekeink, (és épp nem voltam közvetlenül szülés előtt vagy után – két gyerekünk is nyári, így azok az évek „kiestek”), ragaszkodtam hozzá. A járványhelyzet miatt idén elbizonytalanodtunk, de hosszas gondolkodás után végül úgy döntöttünk, nem hagyjuk ki. A harmadik helyszín idén az Adria lett, Rab szigete. 

Hogy miért is ragaszkodom a tengerhez? Mert mindigis hozzátartozott a nyaraimhoz. Gyermekkoromban gyakran nyaraltunk a Fekete tengernél, szüleim munkahelye támogatásával kedvezményes családi üdültetés formájában. Igazi szocreál kinézetű és hangulatú, sokemeletes szállodában laktunk, amit nagyon élveztem, hiszen máskor nem jutottunk el szállodába vagy étterembe. De persze leginkább maga a tenger tett boldoggá: amikor csendes volt, fürödhettünk benne, amikor haragos, akkor csodálhattuk, amikor korán keltünk, horgászhattunk. Később, egyetemista koromban, amikor már Budapesten éltem, de a nyarakat még otthon töltöttem, gyakran leutaztunk oda, immár barátokkal, sátorozni. Amikor pedig már pénzt is tudtam gyűjteni, távolabbi helyszínek is szóba jöttek, így többször voltam az Adrián. A türkizkék, tiszta vizű tenger szokatlan volt és persze még jobban elvarázsolt. Leginkább azt szerettem, ha hosszan úszhatok benne, de szívesen felültem bármilyen vízi járműre is, csak hogy minél többet lehessek a víz közelében, minél többet lássak belőle. Mindig, minden hangulatában gyógyított, megnyugtatott és feltöltött. 

Aztán jött pár év, amikor nem tudtunk tengerre menni és egyre jobban hiányzott a végtelen víz látványa, közelsége, gyógyító ereje. Mármint nekem, a férjem jól megvolt nélküle; a Kőrös partján felnőve, versenyző kajakosként éppen elég vizes élménye volt, nem vágyott újakra. Először akkor járt Horvátországban, amikor egy baráti házaspár meghívására ott töltöttük a mininászutunkat. Ezért aztán az első években minden tavasszal élénk vita előzte meg a „hova megyünk nyaralni”-kérdést, (ami nála sokáig „miért megyünk egyáltalán nyaralni, kisgyerekkel olyan macerás” – formában merült fel, de aztán elfogadta (beletörődött?), hogy nekem ez mennyire fontos. Annyira, hogy az utóbbi években már maga kereste a tengerparti szállásokat. Én pedig boldogan bíztam rám, mert utálok a neten keresgélni és mert nekem édesmindegy volt, hova megyünk, csak tenger közelében legyen. Így jártunk immár három gyerekkel Krk szigetén, Malagán, Rodoszon, Máltán, Cipruson és idén újra visszatértünk Horvátországba, mert a járvány miatt ez tűnt a legegyszerűbbnek és legkevésbé kockázatosnak (legalábbis a nyár közepén, amikor tervezni kezdtünk). 

Mindegyik tengeri nyaralásunk jól telt, de legjobban talán az idei, még a sokszor emlegetett máltainál is. Ennek több oka is van. Ahogy a balatoni nyaralást, a tengerpartit is valamelyest beárnyékolta a vírushelyzet, de mivel ehhez már szokva voltunk itthon is, nem esett nehezünkre betartani a helyi szabályokat, távolság és maszkhasználat tekintetében. És az aggodalmunknál sokkal nagyobb volt az örömünk. Annak öröme, hogy kimozdulhattunk. És annak öröme, hogy már nem kell a gyerekeink mellett ücsörögnünk, illetve készenlétben állnunk egész nap, végre foglalkozhattunk magunkkal és egymással is. Ez a tengerparton is ugyanúgy felszabadító felismerés volt, mint a Balatonnál, és ugyanúgy ki is használtuk: sokat olvastunk, nagyokat úsztunk kettesben és esténként borozgattunk a teraszon. A harmadik tényező pedig, amitől különlegessé vált a nyaralás, az maga a helyszín: egyrészt Rab szigete, másrészt a lakókocsis kemping, ahol megszálltunk. Ez tűnt a legbiztonságosabbnak, és mint utólag kiderült, számunkra legmegfelelőbbnek is.

Rab sziget izgalmas, annak ellenére, hogy kifejezetten a kisgyermekes (magyar) családok körében népszerű. Van ugyan több homokos partja, de vannak eldugottabb, gyalogosan megközelíthető strandjai is – idén mindenhol jóval kevesebb turistával, akár teljesen üres partszakaszokkal, ahol valóban úgy érezhettük, csak magunk vagyunk és a tenger. Vannak kirándulásra alkalmas erdői és esti sétára, felfedezésre alkalmas kisvárosai. A sziget nevét viselő kisvárosban például számtalan ezeréves bencés alapítású templom. És persze ott a tenger, végtelen felfedezési lehetőséggel. Számunkra ebből a hajókirándulás volt a csúcs, mert a tavalyi ciprusi élményünkkel szemben idén alig voltak a hajón, szinte mindenki magyar volt és csak csendes háttérzene szólt (ellentétben a tavalyi, oroszok és hangos orosz könnyűzene utalta hajóval), végignézhettünk egy halászást (a gyerekek meg is foghatták a kiemelt állatokat) és abból készült ebédet fogyaszthattunk, a halakkal teli hálót követő sirályrajokat és delfineket csodálhattunk és gyönyörű helyszíneken strandolhattunk. Mindezt még a gyerekek kérésére megfejeltük volna egy motorcsónak-bérléssel is az utolsó napunkon, de a szél miatt végül le kellett mondanunk róla. Mégsem volt hiányérzetünk, mert szívesen maradtunk „otthon”, lopari szálláshelyünk közelében is. Ez volt ugyanis a másik tényező, ami miatt annyira jól éreztük magunkat.

Annyira megtetszett ez a kempinges életforma, hogy elhatároztuk: ezután ilyet keresünk, bárhová is megyünk, még a Balaton partján is. Mi, felnőttek továbbra sem vágyunk sátorozásra (azt a gyerekek megélik a cserkésztáborokban), és lakókocsit vagy lakóautót sem tervezünk venni (bár a fiúk minden második-harmadik járműbe beleszerettek és hosszasan tervezgették, melyik lenne megfelelőbb nekünk), de az apró, ugyanakkor nagyon praktikusan berendezett kis lakókocsi-házak nagyon bejöttek. Nem volt sok helyünk, mégis nagyon jól elfértünk; mind bent, mind a hozzá csatolt, fából készült kis teraszon, és bár sok hasonló épület sorakozott egymás mellett, mégsem volt zavaró a közelség, mert növényekkel ügyesen elrejtették őket. Máskor valószínűleg lelkesebben ismerkedtünk volna a szomszédokkal, most inkább nem tettük, és ezt mindenki így gondolta, mert köszönésen kívül nem nagyon kellett érintkeznünk senkivel. Ez nem feltétlenül volt jó érzés, de megnyugtató, biztonságos. Ahogy az is, hogy egy nagy, de zárt helyen lakunk, egy nagy, de laza közösség részeként: a gyerekek bármikor szabadon csatangolhattak a kemping területén, a játszótérre, a minidiszkóba, a kisboltba vásárolni vagy egy lakókocsi-csodálós sétára. (A kepming neve: Camping Adriatic by Valamar és több helyszínen is megtalálhatók.)

Egyik legkedvesebb élményem, amikor az utolsó este a parton sétálva megálltunk egy német lakókocsi előtt, ahol két férfi gitározott és énekelt.  Sétánk végén mi is leültünk a közelükben a kellemes zenét hallgatni és a közben a hullámzó tengert és a csillagos eget csodálni. Egy idő után azt vettük észre: egyre többen vagyunk, egyre többen tapsolunk a zeneszámok után, és egyre többen viccelődünk azon, hogy tegyenek már ki egy kalapot, szívesen beledobunk némi aprót. Amikor kislányunk elaludt az ölemben, elköszöntünk, a többiek lelkesen integettek és közben odaszóltak a zenélőknek: ők még maradnának, a spontán koncertnek még ne legyen vége. Könyörgésükből kihallottam azt, amiben én/mi is hónapok óta élek/élünk: mindannyian ki vagyunk éhezve az ilyen közösségi/kulturális élményekre. Hálás, de kissé szomorú mosollyal búcsúztam tőlük, s elszorult torokkal gondoltam az előttünk álló kihívásokra, a járvány újabb hullámának árnyékában kezdődő tanévre…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger