45 éves lettem én…

Mindenkit megnyugtatok, meglepetés költemény nem lesz, legfeljebb meglepetés buli, de az is majd csak jövő hétvégén. Most csak egy rövid prózát írok, mégpedig erről a kegyelmekkel teli, csodálatos hétvégéről.

Isten mindig a tenyerén hordoz engem – mondta közeli ismerősöm pár évvel ezelőtt egy baráti-családi beszélgetésben; és én valahogy nem tudtam felhőtlenül örülni ennek a mondatának. Nem éreztem őszintének, nem volt benne alázat, inkább kérkedésnek tűnt: nekem mennyire jól megy. S talán azért sem imponált, mert én magam nem éreztem ezt; sem akkor, sem azelőtt. Sok szép pillanat volt az életemben, de sok küzdelem és fájdalom is, s ezt a tenyéren hordozást sosem éltem meg; tartósan biztosan nem, legfeljebb pillanatokra. Pedig annyira szerettem volna… De a mondat belém égett, eltettem magamnak, hátha egyszer majd kimondhatom én is…

És most ki tudom mondani: 45 évesen Isten a tenyerén hordoz engem. Is. Fontos ez az “is”, hiszen mindenkire vonatkozik, aki így érzi. És most végre én is így érzem. Tegnap és ma és holnap is. És nem azért, mert van egy többé-kevésbé jól működő házasságom; három gyerekem, akikre nagyon büszke vagyok; rengeteg olyan munkám, amit mindig is szerettem volna; sok közeli-távoli jóbarátom (akik közül e szögletesen kerek szülinapomon több százan felköszöntöttek); szép helyen lakom, jó anyagi körülmények között élek. Nem, elsősorban nem ezekért érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz.

Hiszen mindezek többnyire megvoltak nekem korábban is; mégsem éreztem azt, amit most. Bár olyan értelemben megérdemlem, amim van, hogy megdolgoztam érte; de korábban azt éreztem, állandóan küzdenem kell érte: hogy elérjem, hogy megmaradjon, hogy ne elveszítsem el… Hiszen annyi mindent és mindenkit elvesztettem már… S miközben épp e veszteségek hatására egyre közelebb éreztem magamat Istenhez, még nem értettem meg azt, amit egy legutóbbi lelkigyakorlaton sikerült. Ha a földi életben el is vesztettem számomra fontos személyeket, ők az enyémek (is) maradnak mindörökre. Ami pedig a tárgyakat illeti, sosem lehetnek fontosabbak, mint a személyes Isten-kapcsolatom és az emberi kapcsolataim; tehát akár el is veszíthetőek. Tudtam én ezt korábban is, de csak mostanra sikerült megérteni és főleg átérezni. Már nem félek a veszteségektől. Már nem akarok mindenáron megküzdeni valamiért/valakiért; és már nem tartok (tudattalanul sem) attól, hogy elveszíthetem akik/amin van. Aki tudja, érti és érzi miről beszélek, az tudja, érti és érzi azt is: milyen és miért fontos ez.

Azért, mert történjék bármi, a legfontosabbat sosem fogom elveszíteni. És ezt most, a hétvége hosszúságúra nyúlt 45. születésnapom minden pillanatában nagyon tisztán megértettem és erősen átéreztem. Pedig most is volt néhány kellemetlen pillanat (gyerekeim minden igyekezetük ellenére jópárszor összevesztek, a férjemmel is volt egy mélyebb konfliktusunk); de mindent sikerült elsimítani, vagy legalább elengedni, s nem engedni, hogy kedvem szegjék, s elnyomják a többi, szebbnél szebb és igazán fontos élményt.

Hogy melyek is voltak ezek? Péntek este egy jótékonysági koncert dr. Fodor Réka és dr. Csókay András missziós orvosok szervezésében, a nigériai Ifite-Ogwariban a Szent József kórház és szülészet létrehozásának támogatására. Az Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplomban Mocsári Károly Liszt Ferenc-díjas zongoraművész Beethoven, Chopin és Liszt műveket adott elő; a gyönyörű templom impozáns oltára előtt, a szervezők, a házigazda Kuzmányi István (az Új Ember és Magyar Kurír főszerkesztője); néhány, a NEK-re érkező prominens nigériai vendég (Valerian Okeke érsek atya, Izunna és Basil atya) és négy, Pécsett nővérnek tanuló fiatal nigériai lány; valamint számos magyar résztvevő előtt. Én nyolcéves kislányommal mentem, aki lelkesen hallgatta, majd ölembe dőlve az első óra után elaludt (kimerülve a váratlan iskolaváltással tűzdelt első iskolai napok izgalmától); én pedig megfeledkezve sietősen félbehagyott munkáimról és határidőkről (amik miatt majdnem kihagytam a koncertet), valami megmagyarázhatatlan boldogságot érezve hagytam magam elragadtatni a zenétől és a látványtól.

Isten jelenlétét, személyesen nekem szóló szeretetét akkor éreztem először mellbevágó erősséggel ezen a hétvégén, de ez még csak a kezdet volt. A második hasonló élményem, másnap, szombat délelőtt ért; lányunk új iskolájának Veni Sancte, azaz megnyitó ünnepségén. Anélkül, hogy a részletekbe túlságosan belemennék, elárulom: ez ugyan nem egyházi iskola (még), de ez az ún. hittanos osztály (három másikkal együtt) a szomszédos Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium alsó tagozatának számít – egyelőre még nem hivatalosan; de reméljük, hamarosan ez a része is rendeződik a történetnek. A tanítók, gyerekek és szülők mindenesetre már odatartozónak érzik magukat, így nem volt meglepő, hogy a megnyitót a gimnáziumban tartották, annak belső szokásai szerint, misével, családi nappal összekötve.

Én viszont csak ekkor fogtam fel, hogy amit az egy héttel azelőtti váratlan telefonhívás lavinaszerűen elindított, az már nem egy régi álom, az már a valóság. Nemcsak fiaim járnak katolikus gimnáziumba, hanem a lányom is oda tart, ráadásul egy olyan osztályban, ahol prioritás az ének és a néptánc – amik az ő nagy kedvencei. Ezért bólintott rá azonnal a váltásra, miközben alapvetően jól érezte magát az előző iskolában is, bár belátta hiányosságait. Ez a nyolcéves kislány és 45 éves édesanyja:) úgy hozták meg ezt a nem kis döntést két perc alatt, és bonyolították le a váltást két nap alatt, hogy nem tudták, csak érezték: jó úton járnak. És az ünnepségen már nemcsak érezték, hanem tudták is – ahogy a korábban erősen kételkedő apa is rájött: kislányunk (is) végre megérkezett a legjobb helyre, ahol ebben a korban lehet.

És ez még mindig csak a hétvége és születésem napjának közepe volt… Ezek után jött egy újabb, egészen más jellegű, de nem kevésbé maradandó élmény: a csodálatos felújított Szent István-terem megtekintése. Egész családdal mentünk, édesapámat és élettársát is elhívtuk, hogy utána közös vacsora keretében megünnepelhessük a születésnapomat is. A három különböző részből álló kiállításról már részletesen írtam máshová, így azt nem ismétlem itt meg; csak annyit jelzek: elképesztően gazdag, lenyűgözően izgalmas; mindenkinek érdemes megnéznie, akit érdekel a Szent Istváni örökség; és az, hogy ennek megőrzése érdekében milyen aprólékos, kitartó, elkötelezett és minőségi munkára voltak képesek a századfordulón; és ma is a magyar tervezők, kivitelezők, építészek és iparosmesterek. A Havadtőy-terem is külön ódát érdemelne, de beszéljenek inkább a képek…

A kiállításról kilépve az Oroszlános udvarban meglepetés fogadott. Egy íjászati kiállítás záró perceiben gyerekeink íjászkodhattak egy kicsit. Kiderült, hogy nemcsak a nagyfiúnk ügyes ebben, hanem a tízéves kisebbik is, sőt a kislányunk is, aki ugyanúgy kérte, hogy forgassák alatta a műlovat és mozgás közben lőjön célba, mint a fiúk, akiktől alig maradt le ügyességben. Ugyanis a már megfáradt szervezők látva gyerekeink lelkesedését, ők is felvillanyozódtak és házi versenyt hirdettek. Ezután szinte eufórikus hangulatban sétáltunk végig a Palotanegyeden, újra megcsodáltuk Budapest megunhatatlan panorámáját és a Várkert Bazárt felülről, majd finomat vacsoráztunk a Clark Hotel aljában lévő étteremben. A tetőn lévő, fantasztikus kilátású bárba sajnos nem engedtek fel, helyhiányra hivatkozva, pedig előre beígértem a gyerekeknek, de ezt az élményekben gazdag és kegyelmekkel teli napot ez sem ronthatta már el; ráadásul a 16-os várbuszos hazautazás újabb csodás látvánnyal kárpótolt.

A születésem napja hivatalosan ezzel végetért, de én még mindig nem tekintettem lezártnak, hiszen tudtam: másnap, vasárnap még vár ránk egy újabb egyszeri, megismételhetetlen élmény: a NEK Veni Sancte nyitómiséje. A rendezvény, ami 1938-ban, tehát 83 évvel ezelőtt zajlott utoljára Magyarországon; az esemény, amit évek óta várunk és amiért másfél éve szurkolunk és imádkozunk, hogy nem kelljen újra elhalasztani; a lehetőség, amelyhez életem első rádiós műsorszerkesztő-vezető munkája is kapcsolódik, amikor tavaly tavasszal emlékezetes beszélgetéseket vezettem egyes NEK-hírnökökkel: Csókay Andrással, Fodor Rékával, Szikora Róberttel.

Mivel későn tudtunk csak elindulni, kicsit izgultam a bejutás és a tömeg miatt, de minden a legnagyobb rendben zajlott. Úgy tudtunk végignézni a nyitóműsort és misét, hogy semmilyen prózai/földi kellemetlenség nem zavarta meg az égi élményt, hacsak az egyik hibás kivetítőt nem tekintem annak. S bár elfeledkezvén arról, hogy sajtójeggyel bizonyára az első szektorba kerülhettünk volna, így csak a másodikból néztük végig, de nem hinném, hogy másképp éltük volna meg, mint a téren ülők vagy ahhoz közeliek. Mindannyian találkoztunk Jézussal, bárhol is álltunk vagy ültünk.

A sok óriáskivetítőknek hála bárhonnan be lehetett kapcsolódni a szertartásba; mindenütt lehetett énekelni, imádkozni, áldozni. Hosszasan sorolhatnám a képernyőn vagy körülöttünk látott emlékezetes pillanatokat; a tánckar és kórus tagjainak izgatott-meghatott és a misét celebrálók izzadt-ünnepélyes arcait, kedves képeket az integető elsőáldozókról, a mellettem állók megilletődöttségét és azt a tényt és tudatot, hogy ennyi (többnyire magyar, de nemcsak) ember talán még soha nem imádkozott és énekelt himnuszt együtt az Oktogontól az Andrássy úton át a Hősök teréig. Elmondhatatlanul jó volt ennek részese lenni, így kezdeni életem másik felét.

Legszebb születésnapom legszebb befejezése volt ez a nyitómise. És még nincs vége! Sem a NEK-nek, sem a születésnapom ünneplésének. Terveim szerint jövő hétvégén a barátaimmal nagy bulit csapunk, és a NEK sem fog hiányozni, hiszen biztosan elmegyünk a Margit szigeti Családi napra és a zárómisére is. Hétközben viszont munka, lakásfelújítás és iskolai programok miatt sajnos alig tudok bekapcsolódni a rendezvényekbe, de a hétvégét semmiképpen nem hagyom ki. Várom a következő találkozást!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

(Az iskolai képek forrás: Rab Vilmos.)