Fodor Réka „Afréka”: Adjatok hálát mindenkor mindenért

Folytatódik a 2020-as évet értékelő adventi sorozatom! Fodor Réka „Afréka” missziós orvosnővel beszélgetni mindig óriási öröm és áldás, ami nekem idén immár harmadszorra is megadatott. Annak ellenére, hogy a találkozásaink előtt elolvasom az összes, vele készült korábbi interjút, mégis mindig sikerül „kiszednem” belőle újabb és újabb, izgalmas és/vagy megható történeteket, gondolatokat, érzéseket, amiért nagyon hálás vagyok neki. Ezúttal is így történt.

Évértékelő sorozatomban a kérdések többsége arra vonatkozik: mi volt a legboldogabb, legszebb, legörömtelibb, illetve a legnehezebb, legszomorúbb, legfájóbb stb. pillanata, időszaka a másik félnek, de Réka folyton kifog rajtam. Derűsen közli: nem hajlandó sem legekről, sem nehézségekről beszélni, szerinte minden jó volt, úgy, ahogy volt idén is. Idén, amikor a két hétre tervezett orvosi misszió helyett fél évre kint ragadt humanitárius misszióban Nigéria Onitsha nevű nyolcmilliós városában, s ezalatt kilencszer kellett átfoglalni a repülőjegyét, miközben férje és lányai itthon, nélküle vészelték át a járvány első hullámát.

Mennyország és pokol

Nem fogsz olyat sem kihúzni belőlem, amit legszívesebben elfelejtenék, mert az a hitvallásom teljes feladása lenne – mondja hangosan nevetve, majd így folytatja:

„Én még csak tanuló vagyok, de nagyon jó és intenzív mestereim vannak Afrikában. Jézus azt tanítja nekünk, hogy az Istent keresőknek minden javukra válik. Pál apostol mondja (1 Tessz 5:18):„Adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért”. Én ezt angolul jobban tudom, mert Izunna atyától, a kórházigazgatótól számtalanszor hallottam: „In all thinks and at all times give thanks to God”. Vagyis minden a javamra válik, és minden helyzetben akkor is dicsőíteni kell az Istent, ha látszólag vesztésre állok. Az lehetséges, hogy valamit rosszul élek meg, de akkor imádkozni kell és felajánlani Istennek, hogy kikerüljek abból a helyzetből. Ha ezt nem teszem, kishitű vagyok.”

Végül csak sikerül pár „leget” kicsalogatnom belőle. Némi unszolásra, legfontosabb pillanatként a helyi és a magyar médiában is látható, Okeke érsek atyával történt 18 teherautónyi rizsosztást említi. Ekkor történt, hogy a 67 éves érsek és ő is személyesen cipelte a nehéz zsákokat, miközben legalább 20 tetterős helyi szeminarista folyton el akarta távolítani őket, hogy inkább majd ők cipekednek. Ők viszont ragaszkodtak hozzá, hiszen tudták: ennek szimbolikus, gesztusértékű jelentősége van. Az Afréka alapítvány FB oldalán is megosztott videó kapcsán nagyon sok magyar ember visszajelezte Rékának, hogy könnyekig meghatódtak a történettől.

Legnehezebb időszaka pedig a majdnem egy hétig tartó, némasággal váltakozó zokogás volt, ami pár nappal a rizsosztás után történt. Azzal kezdődött, hogy megpillantott három, 11 év körüli togói gyerekmunkást egy építkezésen, amint a harmadik emeleten, bekötés nélkül vakolnak. Izunna atya először felnevetett, amikor Réka a rendőrséget akarta hívni emiatt, majd amikor látta, hogy napokig nem tud megnyugodni és napirendre térni amiatt, hogy megtapasztalt egy újabb, hatáskörén és erején teljesen kívül eső problémát (hiszen ő nemcsak a három gyereken borult ki, hanem azon, hogy mennyire reménytelen a gyermekmunkások helyzete a világban), azt javasolta neki: kérdezze meg tőlük, örömmel vagy kényszerből dolgoznak-e. Lehet, hogy a családjukat tartják el és ha te ezt megakadályozod, akkor éhen fognak halni a családjaik – mondta a kórházigazgató.

„Afrikában élni számomra egy hatalmas érzelmi hullámvasút. Tulajdonképpen egyik említett eseménynek sem volt semmi értelme. A rizst bárki már is ki tudta volna osztani helyettem, és a lassan nyolcmilliárdhoz közelítő emberiséghez képest a hétezer afrikai család etetése semmi. A másik esetben pedig, ha megakadályozom a három gyerekmunkásnak, hogy dolgozzon, az az égvilágon semmit nem változtat a 200 millió gyerekmunkás helyzetén. Ezeket a mély dolgokat csak magamban éltem meg. Ha kívülről megpróbálok eredőt húzni, gyakorlatilag tök mindegy, mit csinálok én ott Afrikában, de mégis: az egyikben felrepültem a mennybe, a másikban bezuhantam a pokolba.”

Afrikában nincsenek ateisták

Az orvosnő másik „hullámvasutas” története: amikor épp napokig nem jött semmi adomány és megint minden olyan reménytelennek tűnt, és ő kisírt szemmel, hangosan panaszkodott Izunna atyának emiatt a reggelinél. Ő mosolyogva mondta: kérje az Istent, mire ő perlekedve válaszolt: már megtette, mégsem történik semmi. A kórházigazgató ekkor továbbra is csak csendesen mosolygott, majd, amikor pár perc múlva érkezett egy sms egy tízmillió forintos (!) utalásról, egy ismeretlen magyar magánadakozótól, az atya csak annyit mondott Rékának: „Csak tíz percet kellett volna várnod”.

Ezek után nevetne meséli, hogy miközben ő sokszor igen szélsőségesen élte meg az örömteli és a szomorú pillanatokat, csodálattal tapasztalta, hogy az európai ember számára elképzelhetetlenül sok tragédiát megtapasztalt Izunna atyát az égvilágon semmi nem billenti ki, pedig még ő is többször megpróbálta „lebuktatni”, kiprovokálni egy „kiakadást”, de nem sikerült.

„Amikor elkezdem magamat sajnálni, hogy ez azért most már tényleg durva, akkor ő elkezd mosolyogni és kész… Amikor jön egy nagy tragédia, akkor valóban nem tudsz szívből hálát adni; de mégis, ahogy lehet, be kell hoznod magad abba az élettani helyzetbe, hogy meglásd benne a jót. Vagy, ha azt nem tudod, akkor legalább elhidd, hogy az Istennek ezzel terve volt; vagy ha még azt sem tudod, akkor azt mondd: ha megengedte az Isten, akkor jó, ahogy van; ha másért nem, akkor azért, hogy fejlődjek belőle. Tehát ha ezt valamilyen szinten nem tudom kipréselni magamból, akkor azt a helyzetet elvesztettem… De igyekszem.”

„Én vagyok a tízmilliónál is több hívőért felelős Okeke érsek atya leglelkesebb, ugyanakkor legkisebb tanítványa, hiszen nekik mind nagyobb a hitük. Az ő életükhöz hozzátartozik a nyomor, az éhínség, a halál. Az én „menüm” ezt nem tartalmazza, ezért én fel tudok háborodni ezeken; de nekik „benne van a pakliban”, s ők nem fognak kiborulni, ha mégis úgy adódik.”

Ennek kapcsán újra megkérem, meséljen az ottaniak nagyon élő, mély hitéről, abból fakadó életörömükről és jövőbe vetett reményükről. Hogy olyan mélyen hisznek Istenben, hogy azt mi, európaiak el sem tudjuk képzelni. Hogy naponta járnak templomba, áldoznak és énekelve dicsőítik az Istent – akkor is, ha aznap még nem ettek. Hogy még egy rokon temetésén sem írnak, hanem énekelnek, hogy az elhunyt üdvözült. Hogy minden körülmények között mosolyognak és valóban képesek hálát adni mindenért: napért, esőért, ételért, vízért. Mivel ő ezt megtapasztalta a nem katolikus Ugandában is, így fogalmaz:

„Mindenkiben, még a törzsi vallásúakban is több mosoly van, mint bennünk. Én bárhol jártam Afrikában, sehol nem találkoztam ateistával. És ezt a számot szorozd be azzal a mély hittel – ez már a csoda kategória. Engem akkor ért kultúrsokk, amikor először hazajöttem. Akkor vettem észre, hogy itt az utcán majdnem mindenki lehorgasztja a fejét”.

Újra itthon

Amikor az erőforrásairól érdeklődöm, a hitén és életörömén, valamint említett mesterein túl – bátyjainak hívja az érseken és a kórházigazgatón túl Basil atyát, az érsek alkancellárját is, ők pedig huginak nevezik őt –, megemlíti Henry atyát is, a kórházigazgató helyettest, aki mindig vele volt, saját életét kockáztatva kísérte és védte őt a félév során.

Majd folytatja a felsorolást az itthoni családjával, és elárulja: többször kimenekíthették volna hivatalos úton, de magyar kollégái mondták, bírják nélküle a munkát, férje (Greguss Sándor író) pedig – akit mindig legnagyobb támogatójaként emleget – azt tanácsolta neki: addig maradjon, amíg ott nagyobb szükség van rá, mint itthon. És valóban óriási szükség volt arra, hogy ellássa, felügyelje és oktassa a 12 kórház egészségügyi személyzetét, hogy folyamatosan szervezze a humanitárius célú gyűjtést – ahogy ő mondja „összekolduljon annyi pénzt, amennyit csak lehet”.

Fél év és százmillió forint után jött haza, szeptember 13-án. A gyűjtés azóta is zajlik, hiszen arra továbbra is óriási szükség van, de most már a magyarok megismerték annyira a missziót és az Afrékát, hogy az ő fizikai jelenléte már nem szükséges ehhez. Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember Kiadó főszerkesztője kezdettől fogva lelkes támogatója az ügynek, nemrég pedig Erdő Péter bíboros úr lett az egyik fővédnöke a Csókay András professzorral közös, Márton napi gyűjtésüknek, és meghívta Okeke érsek atyát a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, aki egy videóüzenetben mondott köszönetet a „derék magyar embereknek”.

Afréka 2.

Hazaérkezése után, nagy örömére két hét alatt elkészült és a napokban megjelent második könyve, az Afréka 2., amelyet férje társszerzőként jegyez. (A könyv megvásárolható az alapítvány weboldalán és az Új Ember Könyvesboltban.) „Mindenki azt hiszi, hogy ez a könyv az elmúlt félévemről szól, de nem; az majd a következőben lesz, egyelőre még nagyon frissek az élmények, még ülepedniük kell bennem is. És hát olvasni gyorsabb, mint írni.”

Az első könyve, az Afréka az öt évvel ezelőtti ugandai misszióról íródott, aminek nagy visszhangja volt, viszont utána hosszú csend következett. Férje váratlanul végstádiumú rákos beteg lett, gyakorlatilag haldoklott, ezért Réka az összes előadást és utazást lemondta. Amikor férje csodásan meggyógyult, létrehozták az Afréka Alapítványt, de akkor még nulla támogatással, hiszen az első könyv médiasikere már nem tartott ki addig. Akkoriban találkozott és barátkozott össze Csókay Andrással, aki akkor már harmadszorra készült Nigériába, és utána következett az a négy misszió két év alatt, amelyet a második kötetben részletesen elmesél.

Tavaly őszi útjára a férje és nagylánya, Anna is elkísérte, és a könyv ott ér véget, amikor ők hazajönnek. A hátlapborítón Anna hazaérkezése utáni első üzenet szerepel: „Holnap felkelek és nem az lesz az első dolog, hogy egy pappal reggelizek. Nem kell majd átmennem a kórházba fordítani. Nem fotózok fekete embereket. Nem fogad annyi mosoly és köszönet. Annyira fog hiányozni. Anya, én vissza akarok veled menni.” Anna visszatérése még várat magára, és az idei félév után Réka is úgy döntött, hogy kísértés – sőt, családjával szemben bűn – lenne újra elindulnia addig, amíg biztosan nem tudja, vissza tud-e majd jönni pár héten belül, ahogy korábban is. De amint meglesz az oltás, akkor erre is lesz esély, reményei szerint jövő tavasszal.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!