Az én hitem

A Bloggerképző márciusi 30 napos kihívásának egyik témája. Nem hagyhatom ki; ahhoz túlságosan fontos a számomra. 

Tipikus „vasárnapi keresztény” családban nőttem fel, ahol megkaptam minden kötelező, a katolikus egyház által előírt szentséget (keresztelés, elsőáldozás, bérmálkozás, stb.), vasárnaponként ugyan templomba mentünk (ha épp nem volt más dolgunk), de sem akkor, sem a hétköznapokban nem éltük meg igazán a hitünket és így magam sem igazán éreztem át Isten közelségét.  (Két szülőm más-más vallású, ami ugyancsak nem segített a helyzeten.) Emlékszem, egyszer volt egy Isten-élményszerűségem, valamiféle megvilágosodás, hogy nem vagyok egyedül, ami után hetekig nem értettem, hogyan tudtam e tudat és élmény nélkül élni addig, de mivel folytatás nem volt és szüleimtől sem kaptam semmilyen megerősítést, az élmény szép lassan elhalványult és végül csak egy szép emlék maradt. Arra viszont éppen elég volt, hogy azóta is figyelmeztessen: nagyon fontos, hogy gyerekeinket ne hagyjuk magukra ebben a kérdésben (sem). Ne csak elvigyük őket a „kötelező” hittanra, elsőáldozásra, esetleg cserkészetre, hanem tegyük hitünket mindennapjaink részéve, beszélgessünk velük vallásról, kétségekről, kísértésekről, örömökről. Egy nehéz helyzet – nálunk is volt jó néhány, a nagycsaládban is történtek tragédiák és most itt a járvány – különösen jó alkalom arról beszélgetni, hogyan tud a hit segíteni a túlélésben, miért nem kell félnünk, de miért kell segíteni magunkon ahhoz, hogy Isten is megsegítsen. 

Férjem nagyon hasonló családi környezetből érkezett; mégis, valahogy sokkal erősebb volt hitének alapja, amelyre később építhetett, építhettünk. A jegyesoktatás és a templomi esküvő nem volt kérdés egyikünk számára sem, ahogy az sem, hogy gyerekeinket is katolikus hitre neveljük majd, mégis sokáig azt éreztem, mi is csak „vasárnapi keresztények” vagyunk. Ez a felismerés időnként erős csalódással töltött el, de nem tudtam, hogyan fogjak neki a változ(tat)ásnak. Voltak próbálkozásaim, de nem jártak egyértelmű sikerrel. Igyekeztem a vasárnapi családi programot a miséhez igazítani, hogy biztosan ne maradjon el. Elkezdtünk együtt imádkozni és Bibliát olvasni, de nem sokat értettem belőle. Elkezdtünk – igaz, csak az én kedvemért – egy imaközösségbe járni, ahol lelkesen vállaltam – férjem szerint erőmön felül – mindenféle szolgálatokat. A férjemet nem igazán érintette meg az a fajta intenzív imaélet, az én hitemet ugyan szép lassan megalapozta, folyamatosan erősítette, de a közösségbeli személyes tapasztalataink, egyes tagok és kapcsolatok idegensége miatt én sem éreztem igazán otthon magam köztük, így végül több év után kiléptünk, nem jártunk többé. Sem oda, sem máshová. 

Mindig is nagy igényem volt egy közösséghez tartozásra, de az előbbi élmény még engem is visszatartott újabbak keresésétől. És közben rájöttem valami nagyon fontosra is: nem erőltethetem rá férjemre a saját igényeimet, így azt sem, hogy házas közösségekbe járjunk az én kedvemért. Egyedül kell megkeresnem annak módját, hogy megéljem a hitemet. És – nem meglepő módon – amióta ezt elengedtem, azóta egyre több lehetőséget látok erre és arra is, hogy Istent beengedjem házasságunkba és a családunkba. Sőt, annak is, hogy a hitemet “kifele” is felvállaljam, úgy a magánéleti kapcsolataimban, mint a munkám során.

Hosszú évek kihagyása után, tavaly több olyan lelkigyakorlaton is részt vettünk, ahol nemcsak párkapcsolatunk, hitünk is sokat erősödött (Ölelj át párkapcsolat-gazdagító program, Kána hét, Házas Hétvége). Gyerekeink révén egyre szorosabban kapcsolódunk a templomi közösséghez is. Örömmel tölt el, milyen szívesen vesznek részt ebben és vállalnak szolgálatokat: a fiúk ministrálnak és cserkészkednek, ovis lányunk pedig alig várja, hogy kórustag és cserkészleány lehessen. Nagyobb fiunk ősz óta katolikus gimnáziumba jár és az is nagy boldogság látni, amilyen lelkesen beleveti magát az iskolai közösségi életbe és ahogy lelke egyre jobban megnyílik a hitre. Most pedig az ún. képernyő-miséken is lelkesen vesznek részt. 

Hasonlóan pozitív élmények érnek a munkámban is. Utólag úgy látom, tudat alatt már jó ideje keresem azokat a lehetőségeket, ahol számomra fontos emberek hitéről, a hitük adta lelki gazdagságról és lelkierejükről írhatok. De ez sokáig nem volt tudatos és saját hitem felvállalása is sokáig nehezen ment. Nem az esetleges reakcióktól való félelem miatt, hanem mert sokáig magánéleti kérdésnek éreztem, úgy gondoltam, másra nem tartozik. Ez akkor változott meg, amikor tavaly elbeszélgettem egy új, fiatal pappal, aki, amikor megtudta, mivel foglalkozom, arra buzdított: használjam ki a lehetőséget hitem felvállalására. Meglepődtem és elgondolkodtam. Bár a szavaim még gyengék hozzá, de már tudatosan kutatom a lehetőségeket is, és nemcsak mások, hanem saját gondolataim megosztására is. Például megírtam élményeimet az említett lelkigyakorlatokról, kaptam kifejezetten a hitélettel kapcsolatos megbízást és megszületett ez a – régóta kikívánkozó, s emiatt talán kissé túl hosszúra is nyúlt – bejegyzés is. 🙂 

Ildi