Maradj otthon… a természetben!

Épp nemrég  írtam meg, mennyire megszoktuk — még a férjem is — az új életünket; annyira, hogy írás közben arra a számomra is meglepő következtetésre jutottam: már nem is jut eszembe az a bizonyos visszaszámlálás, amit két hét után emlegettem. Sőt, még az is megfordult a fejemben: elsőre talán nem is örülnék, ha kiderülne, hogy vége.

Mivel a családom állandóan mellettem van és a munkámat is majdnem teljes mértékben el tudom végezni (beleértve ezt a blogot, ami ki tudja mikor indult volna el, ha nincs a járvány…), ezért sokáig úgy éreztem: minden szokatlant meg tudok szokni, minden kihívásnak látni vélem az előnyeit is, és minden helyzetben az apróságoknak is tudok örülni. Ennek – utólag visszagondolva – egyetlen feltétele volt: az, hogy időnként kimozdulhattam három izgága gyermekemmel a természetbe. Viszont most, ahogy szigorodtak a kirándulási lehetőségek is, kicsit másképp gondolom. Most először érzem igazán a saját bőrömön a szabadságkorlátozást. Tudom, ez így és főleg most, öt hét után sokaknak elég furán hangzik, de akkor is így van.

Mindenkinek máshol van a tűréshatára, nekem most jött el. Öthetes karanténunk ugyanis számomra leginkább attól volt elviselhető, hogy az egyre melegebb és legtöbbször napsütéses időben együtt felfedeztük a közelebbi, majd egyre távolabbi környékünk természeti szépségeit és napról napra rácsodálkoztunk az ébredő tavasz csodáira. Eleinte még a gyerekek is tiltakoztak, és persze a férjem sem értette, miért kell „állandóan” útra kelni, de ha bármelyik nap végén megkérdeztem őket, a válaszul mindig ugyanaz jött: a mai nap legjobb élménye a kirándulás volt. Így egy idő után már nem volt ellenállás, sőt, egyre gyakrabban elhangzott a „na, és holnap hova megyünk” kérdés, a férjem pedig önként lett az úticélok felelőse. 

Nem csoda, hiszen ő maga is rájött: a kirándulás a legjobb fizikai és lelki karbantartás. Levegőn vagyunk, mozgunk, beszélgetünk, tanulunk a természetről és magunkról, és közben töltekezünk: a természeti szépségek látványával telik meg a szívünk és a lelkünk. Arról nem is beszélve, hogy séta közben kettesben is többet tudtunk beszélgetni, mint otthon és ami talán a legfontosabb: egy-egy ilyen nap estéjén mindenki nyugodtabb és jóval hamarabb elalszik. 🙂 Nem, mégsem, van ami még ennél is sokkal fontosabb: a természetben újra és újra meggyőződhetünk arról, hogy bármilyen nagy baj is történik a világban, az élet nem áll(t) meg, lesz holnap. 

Az első négy hétben tehát gyakran kirándultunk, és ez a kijárási korlátozás alatt sem változott, hiszen az bizonyos feltételekkel továbbra is megengedett maradt. És mi betartottuk a feltételeket: olyan helyeket választottuk, ahol kevesen járnak, és olyankor indultunk, amikor mások még csak ébredeztek, mindig csak magunk mentünk és soha nem bandáztunk, ha pedig ismerősökkel találkoztunk, akkor csak tisztes távolból és röviden beszélgettünk, az idegeneket pedig szépen kikerültük. Nem esett nehezünkre betartani ezeket a szabályokat, és szinte kellemes élmény volt, ha idegenekkel találkozva távolról egymásra köszöntünk és/vagy mosolyogtunk, majd kikerültük egymást. Ilyenkor valahogy sosem a távolságtartáson volt a hangsúly, hanem az egymásra vigyázáson. Volt egy-két kellemetlen élményünk is, amikor bandázó fiatalokat láttunk, vagy amikor túl közel jöttek hozzánk más kirándulók, miközben letelepedtünk és így nem tudtuk őket kikerülni, de ez tényleg ritka volt, sokkal gyakoribb, mondhatni általános volt az „egy hajóban evezünk, vigyázzunk hát egymásra” élménye.

Húsvét előtt aztán jött a változás: a helyi önkormányzatok döntésére bízták a kirándulóhelyek lezárását. Húsvétkor ezért mi is itthon maradtunk, amúgy is volt épp elég dolgunk. De négy nap után már nagyon hiányzott a kimozdulás, így újra elindultunk, viszont egyre nehezebben találtunk „engedélyezett” helyszíneket. Legutóbb már majdnem fel is adtuk. Két lezárt, hozzánk közelebb közelebb eső pilisi helyszín után megkerestük a legtávolabbit, és már azt hittük, sikerrel járunk, amikor utánunk jött egy polgárőr, és kedvesen, de határozottan felszólított a távozásra. Elszomorodtunk, de persze azonnal visszafordultunk. A bácsi egy darabig elkísért és közben magyarázkodott: sajnálja, ő csak polgármesteri utasítást teljesít. És egyébként nemcsak náluk nem lehet kirándulni, az egész Pilist lezárták. Nem tudtunk róla, de természetesen tiszteletben tartjuk a döntést – válaszoltuk. És már majdnem hazaindultunk, azzal a tanulsággal, hogy legközelebb jobban tájékozódunk és még messzebbre megyünk, hiszen Magyarországon rengeteg a csodás természeti helyszín, ami (még?) nincs lezárva. Végül hirtelen ötlettől vezérelve megnéztük a közeli Dorog melletti Palatinus tavat és boldogan konstatáltuk: a strand ugyan zárva, de a tó „szabad”, partján néhányan sétálnak, piknikeznek, horgásznak. Így mi is kerestünk egy üres partszakaszt és egész napra lefoglaltuk. Délben annyira meleg volt, hogy a gyerekek még a tóba is belemerészkedtek. Így végül a tegnap esténk is azzal zárult: „de jó volt ez a nap”, sőt, még az is elhangzott: „eddig ez volt a legjobb kirándulás”. 🙂

A fenti írás a BloggerKépző #irjotthon kihívására készült. #anapképe #anapmottója

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró