Takács Bence Ervin: Az apaságra, a szülőségre nem lehet felkészülni, csak belerázódni

Apák napi sorozatom második alanya Takács Bence Ervin, kétgyermekes MMA-ösztöndíjas előadóművész, tévés műsorvezető, akivel legutóbb a tavalyi évet értékelő sorozatomban beszélgettünk.

Mikor lettél édesapa?

Jómagam kicsit tudatosabb voltam már akkor, amikor megházasodtam. Valahogy úgy érzem, mind a mai napig, hogy vannak sugallatok, jelek, melyeket fel kell ismerni és azok szerint élni, cselekedni. Én így voltam akkor, amikor 24 éves lettem. Éreztem, hogy fordulópont lesz, és így, amikor „krisztusi korba” léptem, akkor már tudtam, hogy a hosszabb casting után a gyerekeim anyjával, a feleségemmel találkozom egy randin. Persze nem ment minden ilyen könnyen, de az tény, hogy a nászútról már a lányommal jöttünk haza.

Hogy élted meg a feleséged várandóságait?

Szerintem minden érző férfi sokkot kap, amikor rájön: a boldog, úgynevezett mézeshetek után egyszer csak kopogtat a valóság, a maga szürkeségével és azzal, amit nem mondanak nekünk el soha: egy gyermek várása bizony átalakítja az addigi viszonyrendszert, amiből mi, apukák, vagy férjek, vagy férfiak, kiszorulunk. De a születés pillanatában, a feltörő könnyekben már a feloldás jön, aztán az új életrend kialakítása.

Milyen élmény számodra a szülés?

Szörnyű. Így erre csak annyit mondanék: amely gyermek életképes, és világra szeretne jönni, az minden szakemberi segítség ellenére is megszületik.

Mit jelent számodra az apaság?

Természetességet. Nem lettem apukás – szerintem. Nem lettem sokkal fegyelmezettebb, vagy kevésbé bohém. Hanem kaptam két csodás gyermeket, akiknek a kezét megfogtuk és vezetjük – remélve hogy jó példát is mutatva – addig, amíg ők a mi kezünket el nem engedik.

Milyen érzés volt megtudni, hogy fiad/lányod lesz és mit jelent számodra fiús/lányos apának lenni?

Amikor megtudtam, hogy lányom lesz, végem lett. NEKEM?! Mit üzen ezzel a Jó Isten, miket fogok én visszakapni abból, amit én vétettem vagy adtam. De komolyra fordítva, azt hiszem ott rogytam meg először, férfiúi-fiatalos lendületemben: hiszen egy lány, az komoly dolog. Egy fiú lehet rossz, meg kevésbé finoman nevelt, de egy lány nem. Így ott nagyot sírtam. Aztán minden természetes lett; az is, hogy a fiamra ugyanúgy, vagy még jobban figyelek, vigyázok. És a teljességet adják, egyszerűen ha nincsenek otthon, mert mondjuk én dolgozom és ők a nagyszülőknél alszanak, nem találom magam a lakásban: üres, élettelen, eseménytelen, feladattalan, így menekülök is. Nem bírom ki ugyanis.

Annyi gyermeked van, amennyit szeretnél?

Szerintem igen, de ahol kettő elfér, ott a többi is otthonra lel.

Vesztettek el babát/gyermeket?

Szerencsések voltunk. Nem.

Mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél átadni a gyermekeidnek?

Négy szócska, ugye! Vagy inkább Adyval szólva: „akit Magyarországra dob ki, annak még inkább kell akarni” – miközben, és ez a legfontosabb, meg kell érteni: ahogy a születést, úgy a halált sem tudjuk. Így élni kell, szeretni, bohéman rácsodálkozni arra, amit életnek nevezünk; és ha sokáig és sokak szemével tudunk rácsodálkozni, akkor teljesség lesz.

Mire vagy a legbüszkébb magaddal (apaként) és a gyermekeiddel kapcsolatban?

Egyelőre csak a kérdések, kételyek: jó apa vagyok-e. Elég jó vagyok-e. Mit mondanak rólam a gyerekeim, milyen „lángot” ápolok nekik, amit továbbadnak… Büszke vagyok rájuk, egyszerre és külön-külön is. Miközben haragos is, hogy apából, belőlem ne lássák a rosszat, csak a jót; ne akarjanak színpadot vagy rivaldát. Csak egyensúlyt. Békét. Magukban. Büszkeségem pedig abban rejlik, hogy mindkettő csoda, a maga módján. Szépség anyjuktól, ügyesség és életrevalóság nagyszülőktől. Miközben reggel ágyba hozzak a kávét… és ami miatt kihúzom magam: tényleg gondoskodóan szeretik egymást. Kell ennél több?

Sokat dolgozol, de otthon is aktívan helytállsz. Hogyan tudod magadat megosztani munka és család között?

Minden nap újratervezés. És a saját komfortról való időszakos lemondások, melyek az ő fejlődésükben, ügyességükben, vagy egy-egy jó mondatukban, ölelésükben elfelejtődnek. Nehéz, hiszen az apaságra, a szülőségre nem lehet felkészülni, csak belerázódni és mire belerázódunk, a megfogott kezek már másokat keresnek. Szóval kell a csend, a pihenés, a táplálkozás, de kell a feszített tempó is. Egyébként meg élni, élni, élni – és ebbe az élet-szeretetbe őket is bevonni.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!