Takács Bence Ervin: Amikor levehetjük a maszkot, vajon ugyanaz az arc lesz még mögötte?

Évértékelő sorozatom mai alanya Takács Bence Ervin MMA ösztöndíjas versmondó, tévés műsorvezető. Vigyázat, könnyűnek látszó, mégis súlyos; derűbe csomagolt, mégis komoly gondolatok következnek!

Mit adott nekünk 2020? Talán érdemes így is feltenni egy olyan kérdést, ami természetesen sokak szemében inkább a veszteségek sorolása, a nehézségek egyre fokozódó leküzdése, olykor családok felbomlása, anyagi és munkahelyi veszteségeket jelentettek. S igen, nekem is az elmúlt év talán életem legdrámaibb éve volt. De hát mi, emberek napokban, hónapokban vagy években is mérhetünk, míg a történelem sokkal inkább nagyobb távlatokban, a Jó Istennek mércéje pedig emberi szemmel nem látható.

Így, ha visszatekintek, és azt mondom, hogy a legnagyobb hullámzást kellett túlélnem – mint egykori evezős – a parttalanná váló vizen, akkor szerintem nem mondtam rosszat. Remek évkezdet, jó munkák, nagyon megtisztelő felkérések. Úgy indultam neki, hogy a naptáram már október végéig tele volt, jómagam meg készülhettem versmondásokra, önálló előadó estekre, tanításra. Készültem arra, hogy újra feledzem magam és igen, anyagi biztonság is jutott emellé. Aztán jött március.

Emlékszem arra a napra, amikor 24 óra alatt mindent ki kellett húzni a naptáramból. Mindent, s ezzel a családi jó létet, jóllétet is. Kihúzni a nyaralást, a kedves verseket, fellépéseket, rendezvényeket, mindent. Az addig megszokott, és jól kialakított életet. Következett az otthonmaradás, a teljes új viszonyok megtanulása, és új szokások kialakítása, mint például online oktatás, otthon, 3nm-en kondizás míg a gyerekek alszanak. Vagy éppen az, hogy senkit, aki a nagyon szűk családi körhöz tartozik nem puszilhatok, szüleimet is csak maszkban látogathatom.

És mégis, a fentiek ellenére, 2020-ra úgy szeretnék tekinteni, mint ami adott. Megadta azt, hogy kimozdított a megszokottságból, a rutinból. Mint társas kapcsolataimat, családomhoz való viszonyomat, mind a munkához, a fejlődéshez és önmagam legyőzéséhez vezető viszonyomat, talán lustaságomat. Hiszen ekkor kezdtem el újra futni, újratanulni a digitális világot, vagy éppen kialakítani olyan dolgokat, ami által mégiscsak megmaradhatok mint versmondó-előadóművész, a televíziós műsorvezető mellett. S igen, megerősített az év végére abban, hogy minden újra kell értelmeznem, és ehhez legfontosabb, hogy én változtassak. Ne siránkozzak, hanem akarjak, példát mutatva is. Ezért én például mérsékeltem vagy felfüggesztettem önrombolásra is jellemző tevékenységeim jelentős részét.

S köszönöm 2020-nak, hogy soha ennyit a családommal nem lehettem. Soha ennyi közös program nem volt. Soha ennyit nem főztem, sütöttem. Soha ennyi bort, pálinkát nem kóstolhattam. Rég nem edzettem annyit, mint a tavalyi év első felében (utána lesérültem), és soha olyan kreatív felkérések nem voltak, mint az előző évben. Köszönöm, hogy nem lett beteg családtagom, hogy felértékelődött még egy játszótér, templomi szertartás vagy éppen egy kávézói jelenlét is.

Köszönöm, mert túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy mindezek vannak. Hogy ezeknek már nincs értéke, csak természetessége. Hogy ezekért, például értékes emberekért, munkákért már nem kell küzdeni. Újra megtanultam a pénztelenebb élet lehetőségeit. Hogy van az épített örökségen túl egy csodás természeti örökségünk, hogy lehet lassítva is élni és nem kell minden nap kifacsartan ágyba huppanni. Ezek mind 2020 vívmányai, melyhez persze nagyon kellett a családom, és az a szűk baráti köröm, akikkel egy idő után heti 3-4 alkalommal is videokonferenciáztunk. Kellettek nagyon, meg az a tudat is, hogy ennek vége lesz.

És milyen lesz 2021? Merész év lesz, és egyben szerintem nehezebb is. Egyrészt nem látjuk, mikor lesz a vírusnak vége, de már nagyon pontos ismereteink vannak arról, mit vett el tőlünk és mennyire elmaszkírozta emberi létezésünket is. Remélem hát, hogy lesz újra kézfogás, puszi, lesznek rendezvények, emberi arcok, nyitott éttermek, szállodai napok, utazások. Lesz megint annyi jó felkérés, mint 2020 elején és remélem, hogy a válságból tanulva kicsit nyugodtabban leszünk, talán türelmesebbek és megértőbbek. De addig, nagyon nehéz lesz. Például 40 éves leszek, lányom meg már iskoláskorú.

Gondoljunk bele, már az mekkora pillanat lesz, amikor levehetjük a maszkot… Vajon ugyanaz az arc lesz még mögötte? És ha igen, mikor állítható helyre a bizalom? Ezek nagy kérdések, de hiszem, hogy tanultunk, láttuk a jólét megsemmisülését, saját korlátainkat és ezek felismerése elvezet minket oda, hogy az az el nem csókolt emberarc 2021-ben egy puszit kaphat.

Takács Bence Ervin versmondó, műsorvezető