Legfrissebb járványegyenlegünk, avagy advent előtti gondolatok

Már nagyon régen írtam a járványhelyzetről. Nem csoda. Értem és többnyire megértem, követem és többnyire tisztában vagyok azzal, mi zajlik most (újra) körülöttünk, de nem vagyok hajlandó csak ebben élni. Próbálom az életemet, családi életünket a járvány második hulláma adta szűkülő keretek között, de azon belül szabadságban élni.

A tavaszi karanténban havonta vontam egyenleget, a legutolsót a suli utolsó napján, de azóta nem. Sokáig nem is volt aktuális, de amióta újra járvány van, már nem vagyok hajlandó ebben gondolkodni. Szerencsére nem is jutottunk olyan helyzetbe, mint akkor és remélem nem is fogunk. De most mégis megteszem, mert aztán újra nem akarok ezzel (írásban is) foglalkozni, hanem a ránk váró ünnepi időszakot – az adventet, a karácsonyt és a szilvesztert. Szeretném ezeket minél szebben, békében ünnepelve megélni. Meggyőződésem: ahogy a tavaszi járvány egy nyugodtabb, áldottabb böjti időszakot hozott (azok életébe, akik erre nyitottak), most is egy csendesebb adventet élhetünk meg, kevesebb külsőséggel és több befele fordulással.

Legfrissebb járványegyenlegünk tehát: családi születésnapok rokonok nélkül, rohamosan (vagy épp lassan) átalakuló rokoni, baráti és emberi kapcsolatok, új gyerekvigyázók (érdekes módon mindketten 65 év felettiek, és a munka nem létkérdés számukra, mégis szívesen jönnek, míg szüleink nem) és egy iskolaváltás. És még csak vírusosok sem voltunk; csak egyik gyerekünk két hétre karanténba került még szeptember közepén, osztálytárs pozitív tesztje és az osztályfőnök “enyhe covid tünetei” (?) miatt.

Egyenlegünk legpozitívabb része egyértelműen az iskolaváltás. Az előbbi előzmények kapcsán fiam itthonléte (és káoszos online oktatása) alatt megfogalmazódott bennem az a pánikszerű felismerés: ahol ennyire félnek valamitől, ott az biztosan be fog következni; és ahol ennyire erről szól az élet, ott mással nem fognak tudni érdemben foglalkozni. És akkor még előttünk állt az egész tanév… Úgyhogy indulatból és huszárosan (de mint utólag is kiderült: nagyon jól) döntöttünk, s a gyerek már vissza sem ment az (egyébként nagyon szeretett és vele azóta is kapcsolatban lévő) osztálytársai közé, hanem átment húga iskolájába. A váltás számos előnye mellett (a közeli erdőben töltött tornaórák; maszkmentes élet az alsósok épületében, az előzőhöz képest sokkal ritkább covid-tájékoztató igazgatói levelek, a szülők jelenlétének és aktivitásának bölcs korlátozása, stb.), annak legfontosabb hozadéka, hogy a gyerekeink (iskolai) élete nem a járványról és annak veszélyeiről szól, hanem a tanulásról, a Bolyai versenyekről, a játékról, a mozgásról, az ünnepekről. Vagyis az életről és nem a koronás halálról.

Egyenlegünk legszomorúbb része pedig a kapcsolataink átalakulása. Erről is írtam tavasszal, de akkor még inkább csak az ölelések-puszik hiányát emlegettem és meg voltam győződve: többé nem fog ismétlődni. Persze azóta újra nagyon hiányoznak ezek (is), de úgy érzem, immár jóval többről van szó: kapcsolataink egyre erőteljesebb átalakulásáról. Aminek továbbra is megvan az az előnye, hogy “szűrődnek” (és csak az erősebbek maradnak fent a “rostán”), de egyre inkább tartok tőle, hogy a fontosabb kapcsolataimat is elveszíthetem, és zavar, hogy “fenntartásuk” kevésbé függ tőlem, egyre inkább a járványügyi szabályok és mások félelmei irányítják.

Fájó példák bőven akadnak: vannak olyan idősebb rokonaink, akik még maszkban és a szabadban sem szívesen találkoznak velünk (“majd csak az oltás után”); vannak velünk egyidős rokonok, akik nem hajlandók közös családi ünneplésre, pedig ők is dolgoznak és gyerekeik is közösségbe járnak; két közeli barátnőm régóta tervezett, kerek születésnapját nem tudtuk megünnepelni, ráadásul az egyik Bécsben él és találkozni sincs esélyünk. És lassan itt a rokonok/barátok nélküli karácsony… Tudom, a covid okozta élet-halál kérdésekhez képest ezek bagatell dolgok, de számomra mégsem azok…

Szerencsére e tekintetben is vannak pozitív ellenpéldák: újra gyakrabban mentünk családilag kirándulni-biciklizni; gyerekeink ősszel több, szabadban tartott születésnapon vettek részt, mi is szerveztünk; végre pont került a vízlabdázó fiaim tavasz óta elhúzódó leigazolására; az iskolaváltás előzményei kapcsán szoros baráti viszonyba kerültem olyan osztálytárs-anyukával akit addig csak távolról ismertem (avagy bajban ismerszik meg…); nemrég pedig egy barátnőmmel forró csokis papírpoharat a kezünkbe szorongatva, a hideg és már sötét utcákon sétálva nagyobbat és mélyebbet beszélgettünk, mint amikor valamelyik közös kulturális program szünetében futólag felsoroltuk, kivel mi történt. Bár szétfagytunk, most volt időnk érzéseink, gondolataink, örömeink és aggodalmaink megosztására is.

Nagyon igyekszem megértő, elfogadó lenni, de bevallom: nem könnyű. Meggyőződésem: erre (is) megtanít minket a járvány (már aki erre nyitott). Ugyanakkor számomra rendkívül elszomorító látni, hogy számomra fontos/kedves emberek életét mennyire uralja a félelem, a rettegés. Nem ítélek meg senkit, hiszen tudom: sok az igazi, végzetes veszteség és a veszély bizonyos életkor felett és egészségi állapot esetén valóban komoly, de mégis…Vajon hány meglévő emberi kapcsolatunk fog még teljesen átalakulni, vagy akár megszakadni a járvány miatt? És vajon meddig tart mindez?…. 

Legfrissebb karanténegyenlegünk tehát, minden bizakodásom ellenére vészesen közelít a nullához. Még jó, hogy ilyen közel az advent… Utána viszont könnyen negatívba fordulhat, ha nem lesz gyorsan vége ennek a járványnak. Azt hiszem, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül: Elég volt!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!