Kapcsolatok a korona idején

Valószínűleg azt kellene gondolnom és éreznem, hogy legjobban a kapcsolatainkat változtatta-változtatja meg a járvány. De nem így érzem. Nem érzek drasztikus változást, inkább csak valami lassút és mélyrehatót. 

Olyat, ami a nyár végére tervezett, remélhetőleg csak őszre csúszott külföldre költözésünket készíti elő. Hiszen amióta eldőlt, hogy nemsokára hosszabb időre elutazunk, azóta már gondolatban elkezdtem elbúcsúzni szeretteimtől, barátaimtól, munkatársaimtól. Persze nem végleg, hanem csak a tervezett időre. Így a kevésbé fontos kapcsolataimat talán már a járvány előtt elkezdtem elengedni, a karantén ebbe a folyamatba csak besegített. Ezzel szemben az istenkapcsolatom, a nagyböjtnek, a nagyheti rendszeres képernyőmiséknek, a mindennapos esti imáknak – ami nemcsak magunkért és családtagjainkért, hanem az egészségügyi dolgozókért is szól – és a lecsendesült életritmusunknak köszönhetően jóval szorosabb és mélyebb.

A közvetlen családtagjaimat, vagyis férjemet és gyerekeimet közelebb érzem magamhoz, mint valaha, és bár a gyerekek egyre gyakrabban kimondják: várják már a sulit-ovit, a férjem pedig egyre hangosabban és türelmetlenebbül várja, hogy újra szabadon, vagyis a saját ritmusában és helyszínén dolgozhasson, amit persze én is egyre jobban várok, mégis inkább ijedt vagyok mint lelkes, ha arra gondolok: előbb-utóbb újra csak reggelente és esténként látom viszont őket. Vagy mégsem? Ez részben rajtunk is múlik. Ha nem ott folytatjuk, ahol korábban, ha elengedünk pár különórát és munkát, akkor talán nem. 

Házasságunk hullámzó, de folyamatosan fejlődő alakulásáról már írtam. A karantén alatt ugye nem tudunk kettesben elmenni itthonról, nincs hova és nincs kire bízni a gyerekeket, de most is figyelünk arra, hogy rendszeresen töltsünk időt kettesben is. A kirándulásaink alatt általában jut idő arra, hogy beszélgessünk, azokon az estéken pedig amikor egyikünknek sincs sürgős munkája, filmet vagy online színházat nézünk. Férjem szarkasztikus humorára jellemző, hogy amikor egyik esti beszélgetésnél megkérdeztem, hogy is vagyunk egymással, azt válaszolta: „Úgy tűnik, mi megússzuk, nem fogunk elválni, nem gyarapítjuk az ilyen helyzetben gyakori statisztikát.” (A kínaiaknál a járvány lecsengése után ugrásszerűen megnőtt a válások száma…)

A távolabbi családtagjainkkal való találkozás persze hiányzik, és első utunk hozzájuk fog vezetni, de mivel korábban sem találkoztunk túl sűrűn, és tudva, hogy veszélyeztetett korban vannak, nem olyan nehéz megállni a találkozót. Telefonon, képernyőn tudunk egymásról, kibírjuk. A gyerekeknek sokkal jobban hiányoznak a nagyszülők és a velük közös élmények. 

A barátok kicsit bonyolultabb kérdés. Mivel én korábban sokat jöttem-mentem, azt hittem, nagyon fognak hiányozni ezek a találkozások. És persze hiányoznak is, de valahogy mégsem annyira, mint gondoltam. Tudunk egymásról, néha felhívjuk egymást, néha levelet váltunk, de nincs intenzív kapcsolattartás. Először meglepődtem, majd elgondolkodtam ezen, s arra jutottam: nem baj. Ez ugyanis nem jelenti azt, nem érdekel a másik, csak annyit: most nem akarok mindenkivel állandó, szoros kapcsolatban lenni. És valószínűleg a barátaim is így vannak vele. Most nekik is elég a család, a munka és a szabadidőben (ha van) a csend vagy valami házi hobbi. Nekem ilyen az írás és az olvasás. A blog mindennapos feladatot ad. Az éjjeliszekrényem pedig tele rám váró könyvekkel, amelyek végre a kezembe kerülnek. A gyerekek születése óta nem olvastam ennyit, mint most és nagyon élvezem. Az igazi kapcsolatoknak pedig ki kell bírniuk ezt az időszakot. Hiszen annyi minden mást is kibírtak: más országba költözést, férjhez menést, gyerekek születését, munka miatti elfoglaltságot. Ez az időszak ahhoz képest nem is olyan hosszú (reméljük!) és nem is olyan mértékben igénybe vevős, mint az előbb említettek. Vagy mégis?…

Ha valaki érdekel, bármikor rákereshetek a közösségi oldalakon (ritkán teszem, sajnálom rá az időt), és ha ennél is jobban hiányzik, felhívhatom. Gondolatban pedig bármikor elképzelhetem, milyen lesz, ha újra találkozhatunk és megölelhetjük egymást. És ugyanúgy, minden lelki szentáldozáskor elképzelem, milyen jó lesz majd egyszer újra, igaziból áldozni. Ahogy az idő megszépíti a múltat, a várakozás megédesíti a jövőt. 

A fenti írás a BloggerKépző #irjotthon kihívására készült. #karanténkapcsolat

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró