Karanténegyenleg

Ma van a suli utolsó napja. Vége 13 hét digitális/online vagy távoktatásnak. Ovi még van, de lányunk tegnap elballagott, így 9 hét szigorú karantén és néhány lazább hét után megint új időszámítás kezdődik nálunk. De mielőtt még fejest ugrunk az újba, érdemes megállnunk egy hosszú pillanatra és visszatekinteni. Nemcsak az oktatás kapcsán, hanem minden szempontból. Mielőtt az idő teljesen megszépítené az emlékeket, érdemes felállítani egy valós mérleget. Ez nálunk minden nehézség ellenére egyértelműen pozitív. 

A visszatekintést én már a múlt héten elkezdtem. Ahogy akkor is írtam, nekem kb. a tizedik héten jött el a mélypont. Hiába indult be egyre jobban a külvilági élet, lazultak a karantén falai és belekóstolhattunk a korábban hiányolt szabadságba, én akkor már/még csak a végtelen fáradtságot éreztem. És csalódást, hogy legalább az utolsó két hétre miért nem indul be az iskola – meg voltam győződve, hogy azzal mindenki jobban járna. Aztán egész gyorsan elmúlt ez a rossz érzés is és maga az utolsó két sulis hét is, amiben bizonyára segített az is, hogy a legkisebb gyerekük a nagyszülőknél maradhatott egy hétre, majd elkezdett oviba járni és így kicsit fellélegezhettem: zavartalanabbul dolgozhattam, kimozdulhattam, s nemcsak ügyintézések miatt, hanem barátnős találkozásokra is. Szóval utólag még ez is rendben lévőnek tűnik, de azért nézzünk vissza egy kicsit… 

Számomra mindenben a legfontosabb szempont a családom – a karantén alatt s e visszatekintés során is. Az állandó együttlétben sokkal több feszültség, vita, sőt veszekedés is volt a férjemmel és a gyerekeinkkel (és persze köztük is), mintha egész nap mindenki a maga útját járta volna és csak esténként meg hétvégeken láttunk volna egymást (ahogy korábban), ugyanakkor sokkal több örömteli élmény is ért: sok-sok ölelés, nevetés, beszélgetés, társasozás, közös sportolás, kerti tűzrakások és rengeteg kirándulás. És persze sok kibékülés, hiszen így nemcsak a konfliktusokra, hanem a konfliktusok kezelésére is több időnk maradt. Ahogy Kozma-Vízkeleti Dániel pszichológus fejtegette pár hete a Mandiner egyik online előadásában: a karanténban minden érzés és élmény, a jó és a rossz is, kapott egy többszörös szorzót. Ebből nekem az is következik, hogy most sokkal nagyobb volt a felelősségünk a saját viselkedésünkért is, hiszen a gyermekeink most sokkal közelebbről és sokkal többet láttak belőlünk, a kapcsolatunkból, a munkavégzésünkből, így a mintaadásnak – akár jó, akár rossz – még nagyobb, sőt ezek szerint többszörös súlya volt, mint korábban. Sajnos ezzel nem mindig tudtunk élni, de igyekeztünk. S ebben bizonyára segített az is, hogy a járvány előtt elkezdett gyermek pszichodrámát és a párterápiát online módon folytattuk. Jó volt időnként szakemberekkel is egyeztetni arról, hogy vagyunk, hol tartunk. Nagyon bízom abban, hogy a most átélt fizikai és lelki közelség és az így kapott érzelmi muníció sokáig kitart és mindegyikünk tud majd ebből meríteni a későbbiekben is. És abban is, hogy életünk nem fog teljesen visszazökkenni a régi kerékvágásba, hanem egy új, magasabb minőségben folytatódik, mert merem remélni: mostani egymásra találásunkat valamilyen szinten megőrizzük a mókuskerekek újbóli beindulása után is. (Ettől függetlenül alig várom, hogy végre kettesben is megünnepelhessük a házassági évfordulónkat.)

Ami pedig a családon kívüli emberi kapcsolatokat illeti, reménykedem, hogy legtöbb ismerősöm számára átértékelődtek a prioritások ezen időszak alatt és következtében:  fontosabbak lesznek az emberi kapcsolatok az élet más területei (például a munkahelyek, oktatási intézmények) által előírt vagy a magunk teremtette kényszereknél és elvárásoknál, a pillanatnyi ingerek vagy épp nagyon mély, régi sérelmek által vezérelt, vélt vagy valós igazságoknál. Persze, tudom, hogy ez valószínűleg naivitás, és vannak helyzetek és emberek, amelyek/akik esetében én sem vagyok képes erre, pedig de jó lenne… Arra viszont bizonyára jó lehet ez a kényszerszünet, hogy mostantól csak (kizárólag, vagy legalább főleg) azokkal a dolgokkal és emberekkel foglalkozzunk, amivel/akivel valóban szeretnénk, és letegyünk néhány olyan dolgot és elengedjünk néhány olyan kapcsolatot, ami eddig inkább a terhünkre, mint előnyünkre volt, viszont a mindennapos mókuskerékben nem vettünk ezt észre vagy tudtuk/éreztük, de nem voltunk képesek nemet mondani rájuk.

És ez a gondolatmenet érvényes a munkavállalásra is. Bár néha hiányzott a több felkérés, mégsem kezdtem a karantén után nagy lendülettel új megbízásokat keresni. Ebből a szempontból is jól jön a nyár, egyelőre ezen a téren sem vágyom teljes újrakezdésre (és az ezzel járó korábbi nyüzsgésre); a gyerekek mellett nem is tudnék. Így marad a blogírás és néhány állandó megbízás, a nyaralások és lassú, de biztos készülődés a költözésre. Tehát ilyen szempontból is pozitívnak tekintem a karanténegyenlegünket: a fontos és értékes emberi kapcsolatok és munkák megmaradtak a 2-3 hónapos szünet ellenére is (és annak ellenére is, hogy közben a külvilággal alig tartottam a kapcsolatot), a kevésbé fontosak pedig lemorzsolódtak. A járvány kicsit (vagy nagyon) „megszűrte” kapcsolatainkat is és ez egyáltalán nem baj. A nyár pedig jó lehet arra is, hogy alaposan átgondoljuk az újrakezdést minden téren. 

A digitális/online vagy távoktatással kapcsolatos egyenlegünk is pozitív. A kezdeti belerázódására nem szívesen emlékszem vissza, arra viszont igen, hogy a két iskolás fiam milyen ügyesen és önállóan helytállt. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy mindkét iskola tanárai segítőkészek voltak, és ha nem is volt túl sok digitális óra, a gyerekek tudták követni a tananyagot, s ha elakadtak, kaptak segítséget. Talán az ötödikes matek, és azon belül a törtek tanulása az, ami élőben jelentősen könnyebben ment volna, mint így, de némi segítséggel megküzdöttünk azzal is. Nem kaptak egyeseket időben le nem adott házikért (mondjuk, időben le nem adott házik sem voltak…), sem elmarasztaló minősítéseket (egyes közösségi fórumokon elképesztő történeteket lehet olvasni), viszont kaptak sok dicséretet és sorozatban jó jegyeket. Mégis, időnként teljesen váratlanul kiborultak, sztrájkoltak vagy elsírták magukat, időnként különösen idétlenek és/vagy kötekedőek voltak velünk és/vagy egymással… Az utóbbi napokban néhány osztálytársukkal már személyesen is találkoztak és alig várják az évzáró osztálykirándulásokat, ahol végre találkozhatnak a többiekkel is. A személyes kapcsolattartás a kortárs közeggel és a tanárokkal láthatóan nagyon hiányzott nekik és ezt mi, szülők nem tudtuk pótolni. Mindenesetre érdemes lenne  alaposan átgondolni ennek a 13 hétnek a tanulságait rendszerszinten és ősszel felhasználni mindazt, ami bevált. Nem feltétlenül újabb járványra készülni, hanem „csak” megtartani a helyzetből származó előnyöket a jövőben is (például digitális órák betegség miatt otthon maradó gyermekek esetén, egyéni tanrend sajátos nevelési igényű gyermekek számára, rugalmas tanrend a rugalmas munkavégzés mintájára, online előadások gyerekeknek és/vagy szülőknek, stb.). 

Ami az oktatással kapcsolatos megnövekedett szülői feladatokat illeti: nekem nem az együtt tanulás volt a fárasztó (mert az alig volt), hanem az állandó rendelkezésre állás, amit a három gyereknél három különböző tempóban és ráfordítással sikerült elfogadhatóra szorítani. A helyzet érzékelhető javulását egy kiborulásom hozta el, ami után a gyerekek becipeltek egy használaton kívüli kis asztalt a hálónkba és kinevezték irodámnak (a férjemnek ilyen volt vendégszoba, ahova szívesen és gyakran el is vonult, én a konyhaasztalnál dolgoztam). A kis asztalon dolgozni kényelmetlenebb volt, de kevésbé voltam „szem előtt” és volt esélyem egy gondolatot végiggondolni, egy mondatot végigírni, egy oldalt végigolvasni… Nagy kár, hogy csak a hatodik hét (és egy kiborulás után) történt mindez, hiszen sok feszültséget megspórolhattam volna, ha hamarabb hozom a tudomásukra az elfáradásomat; mindenesetre akkor azért gyorsan levontam a tanulságot: muszáj jobban odafigyelnem magamra is, nemcsak rájuk, hiszen bármennyire is úgy tűnt sokáig, hogy nem okoz különösebb gondot odafigyelni minden családtagra és folyamatosan rendelkezésre állni, de ez mégiscsak nagyon kimerítő volt.

A kulturális egyenleg is inkább pozitív, mint negatív. Bár nagyon-nagyon hiányzik a színház és a mozi semmivel sem pótolható élménye, az elmúlt hetekben rengeteget olvastam (sőt, írtam is az olvasott könyvekről), sok régi színházi előadást, koncertet, filmet megnéztem online (tehát anélkül, hogy el kellett volna menni itthonról, amit a gyerekek nagyon értékeltek). Nemrég megnéztem az első online élő színházi előadást is, amit ugyan néha megzavartak a gyerekek, mégis nagyon tudtam élvezni, mert fantasztikus színészek játszották és mert mindvégig tudtam: nekem is játsszák. Épp úgy, mint a színházban. 

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: a „lelki egyenlegünk” sem lett negatív. A szokásos pörgés nélkül töltött, csendes nagyböjti, majd pünkösdi időszak, a vasárnapi online/képernyőmisék és a lelki áldozás adta heti „lelki muníció” általában kitartott az adott hétre. Természetesen nagyon vártuk már az első igazi áldozást (húsvét vasárnapján), az első misét és fiaink újbóli ministrálását (három héttel ezelőtt), a személyes találkozást a közösséggel, de néha azt gondolom: nem biztos, hogy jobb maszkban végigülni a misét, mint otthon online végignézni. Így jelenleg váltogatjuk a kettőt. És bár természetesen a fiúk nagyon várták az első élő cserkésztalálkozót is, de az online játékos alkalmakat is nagyon élvezték, és például amikor a nagyszülőkhöz utaztunk, még jó is volt az online megoldás, hiszen utazás közben is részt tudtak venni rajta.

Bárhogy is nézem tehát, a mi karanténegyenlegünk egyértelműen pozitív. Természetesen ez nem független attól hogy a családban és a környezetünkben senki nem lett beteg, komoly anyagi gondjaink sincsenek a járvány miatt. De így sem volt könnyű, ám igyekeztünk kihozni belőle amennyit csak tudtunk (a legtöbbet azért sem mondanám, mert jónéhány feszült helyzetet szívesen kihagytam volna), és ezért még az sem riaszt meg túlságosan, ha esetleg újabb hasonló élményben lenne részünk a nem túl távoli jövőben. Természetesen nem vágyom rá, sőt, nagyon remélem, soha semmilyen járványban nem lesz többet részünk, de úgy érzem: az első váratlanul érkező próbát kiálltuk, és ha az élet úgy hozná, kiálljuk a következő(ke)t is. 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró