Mindig is érdekelt az örökbefogadás témája. Mai napig élénken emlékszem arra a gyerekkori érzésemre – ami, mint később megtudtam, a legtöbb gyerekben megfogalmazódik – , hogy biztosan én is örökbefogadott gyerek vagyok, azért nem értenek meg és/vagy szeretnek a szüleim… Aztán persze kiderült, hogy nem így van, de engem továbbra is érdekelt azok sorsa, akiket viszont tényleg örökbe adtak/fogadtak.
A tágabb családomban nem volt örökbefogadás (legalábbis én nem tudok róla), így sokáig nem találkoztam valós történetekkel, csak legfeljebb filmeken, de azokról azt éreztem: túlságosan felszínesek. Először akkor szembesültem vele, amikor néhány barátnőm örökbefogadás mellett döntött, majd amikor a Heti Válasz Műhelyben felkértek interjú készítésére egy erről szóló kötethez (Mindenkinek jár a család). Interjúalanyom révén nemcsak az örökbefogadás személyes oldalát ismerhettem meg, hanem az egész rendszerbe is beleláthattam, hiszen Mártonffy Zsuzsa nemcsak örökbefogadó szülő, hanem az örökbe.hu blog létrehozója, aki a könyvbemutatón zajló szakmai beszélgetést is vezette, akivel később újabb interjút készítettem, és a beszélgetéseink hatására több örökbefogadásról szóló cikket is írtam.
Forrás: Heti Válasz/Jelli Márk
A Zsuzsával készült második interjúm címe: „Nem szabad skatulyákban gondolkodni”, ami az ő blogos tevékenységének és magának az örökbefogadásnak is talán a legfontosabb üzenete. Egyrészt azért, mert minden gyerek más és más és bizonyos megnyilvánulások, viselkedések és személyiségjegyek nem feltétlenül azért vannak, mert az adott gyerek vér szerinti vagy örökbefogadott; másrészt azért, mert sok téveszme kering az örökbefogadással kapcsolatban, amelyet egy részét az idők során lassan sikerült helyére tenni, de még így is bőven van tennivaló ezen a téren. Erről tanúskodik Zsuzsa nemrég megjelent írása, amely a felkészítő tanfolyam tervezett eltörlése ellen érvel, többek között így:
„A mai örökbefogadott gyerekek, fiatalok más szemléletben nőnek fel. Kezdettől tudják, hogy őket egy másik néni szülte, nem is emlékeznek traumaként ennek megtudására, mert ebben a tudatban nőttek fel. Nincs titok, nincs hazugság, ettől még persze megvan annak a fájdalma, hogy ők kiestek a vér szerinti családból, de a szülők ebben kísérik őket, és ez nem csorbítja szülői érdemeiket, ez a téma nem szétválaszt, hanem összeköt. (…) Ebben a változásban nagy része van a felkészítő tanfolyamnak, ami 2003 óta kötelező az örökbefogadók számára. Ennek egyik központi témája, hogy a gyereknek tudnia kell, őt örökbe fogadták, a szülők arra is kapnak tippeket, erről hogyan beszélgessenek a különböző életkorokban. Emellett segít azt is tisztázni, mivel jár a különböző életkorú, egészségi állapotú gyerekek örökbefogadása, 2-3 testvéré, vagy éppen cigány származású gyereké.”
Forrás: Örökbe.hu
Az Örökbe.hu blog sok szemszögből mutatja be az örökbefogadás lépéseit és szereplőit. Van egy szülői generáció, aki már a blogot olvasva jelentkezett örökbefogadásra, és azóta hozzájuk is megérkezett a gyerek. Zsuzsának így sikerült elérnie, hogy a magyar családok kicsit jobban eligazodtak a témában. Korábban személyesen, most online módon rendszeresen találkozik is az olvasóival. Szerinte az Örökbe-olvasók elfogadóbbak az átlagnál, hiszen többen vállaltak közülük idősebb vagy roma gyereket, ami mutatja, hogy információk, történetek átadásával is lehet a szemléletet formálni. Nemrég Zsuzsa úgy döntött, a blogon túli szélesebb közönséghez is szeretné elvinni a témát, így megjelent Akiknek két anyja van című interjúkötete. A 300 oldalas könyv tartalmaz interjúkat az örökbefogadás minden érintettjével (örökbefogadók, örökbe adó szülők, örökbefogadottak, nevelőszülők, szakemberek), ad egy kis betekintést az ő családja életébe és van benne egy összefoglaló arról, hogyan is működik az örökbefogadás Magyarországon. Én még nem olvastam, de mindenképpen el fogom!
Forrás: Örökbe.hu
Addig is, íme néhány részlet örökbefogadókkal és egy örökbe nem adott gyermek édesanyjával készült saját interjúmból:
„Ahogy teltek az évek, egyre kétségbeesettebben és a kívülállók számára érthetetlen módon vágytam még egy kisbabára. A férjem akkor vetette fel újra az örökbefogadás gondolatát. Nekem sokáig, közel egy évig tartott, mire túlestem azon, hogy fogom-e tudni szeretni a más anya által szült, más szagú gyermeket. Amikor belefogtunk a felkészülés nem rövid folyamatába, és meglepően hosszú ideig, három évig vártunk, akkor sem szűntek meg teljesen a kétségeim. Azok akkor tűntek el, amikor kezembe vettem…” (A teljes interjú ITT olvasható.)
„Sosem fogom elfelejteni, amikor a kapun kitoltuk a „nagyvilágba”, és ő szorosan belecsimpaszkodott az ujjamba. Nem szólt és nem csinált semmit – csak az ujjamat fogta, de a szívemet szorította.” (Teljes interjú ITT.)
„Mindig is meg akartam szülni és tartani a kisbabát – mondta –, csak a férjem és anyósom nyomására indultam el egy másik úton. A szülés és a kisbabám látványa megerősített abban, hogy megtartsam őt, de addigra már beleegyeztem, hogy az örökbefogadók bejárhatnak a babához a kórházba, ezért engem a megindított, császáros szülés után két nappal hazaküldtek.” (A teljes írás ITT olvasható.)
