Isztria titka

Nem először nyaraltunk Horvátországban, tavaly is; így nem voltam túlzottan lelkes, hogy idén is oda menjünk; de férjem ragaszkodott hozzá, mondván, az van a legközelebb. Nekem pedig fontosabb volt a tenger és a családi béke, így ráhagytam. Nem bántam meg. Az isztriai félszigeten pihentünk és barangoltunk; és családilag megszavaztuk, hogy a legjobb nyaralásunk volt; pedig sokfelé jártunk már és sokféle pihenésben és kalandban volt már részünk. Mi lehet Isztria titka?

Az ott töltött egy hét alatt nem sokat beszélgettünk erről, csak élveztük sűrű nyár (lakásfelújítással megfejelt rengeteg munka no meg a különböző izgalmas, de fárasztó gyerektáborok) utáni nyugalmat; a hol aktív (tengerparti városnézős, hajókirándulós), hol passzív (tengerparti fürdőzős-napozós-olvasós) pihenést; a hol csendes, hol viharosan háborgó tenger megunhatatlan látványát, a kánikulát elviselhetővé szelídítő szelet; a vörös föld, az olajfák és a színes virágok pompás látványát; a kabócák fáradhatatlan duruzsolását és a sirályok élénk vijjogását; – de hazafele úton alaposan kibeszéltük, kinek mi tetszett a legjobban Isztriában és miért?

Egyértelműen közös családi kedvenc volt maga a sziklás tengerpart. Érdekes módon, a tavalyi Rab-szigeteki homokos part után nemhogy nem jelentettek csalódást a sziklák; sőt, a gyerekek izgalmasabbnak találták; sokat búvárkodtak (rengeteg halat, csigát és rákot felfedezve, szerencsére sünre, medúzára nem bukkantak); mi pedig örömmel konstatáltuk: nem kell küszködnünk a mindenhova befurakodó homokszemekkel.

A második helyet családi toplistán az isztriai kisvárosok nyerték; annak ellenére, hogy a gyerekek az első két nap hallani sem akartak arról, hogy bárhová is kimozduljunk a szállásunk közvetlen közeléből. Harmadik nap már nem bírtuk tovább, és meggyőztük őket (akik addigra már telítődtek annyira az aquapark és a tenger élményével, hogy hajlandóak voltak útra kelni velünk); így egyik nap Rovinj-ba, másik nap Porec-re látogattunk, majd Pula és a Brijuni-szigetek következtek. Utolsó napra pedig újra megszavaztuk a sehova nem menős, száz százalékos pihenést.

Rovinj úgy, ahogy van, csodálatos: hűvös kőházak és szűk, ezért mindig árnyékos, girbegurba utcácskák, a kis hegyes tornyú templomok, a sós levegő és a csodás tengeri kilátás; az élő történelmi múlt és turistás jelen izgalmas keveredése. Mivel sikerül éppen szieszta-időben odaérnünk, a lakók a lakásukba, a turisták az éttermekbe húzódtak be; így elkerültük a hangulatos utcák szokásos tömegnyomorát. Porec hasonló, csak kicsiben. És állítólag az ezúttal kimaradt Vrsar nevű kisváros is.

Pula/Póla viszont már nem ugyanez nagyban, mert ott a modern nagyváros gyakorlatilag felfalta az óvárost; csak helyenként lehetett hangulatos régi házakat találni. A római Amfiteátrummal egy időben épült, a legnagyobb öt hasonló épületek egyike lenyűgöző volt; még úgy is, hogy rengeteg turista fotózta kívül-belül. A jó állapotban lévő hatalmas fal látványa, a megmászásra csábító kőhalmok, az alagsorban kiállított amforák és a hozzá fűzött, illetve képzeletben továbbszínezett történetek izgalomban tartották a gyerekeket. A városban csatangolás már kevésbé, így az ikerkapu megtekintése után feladtuk – így legalább lesz miért visszatérni oda máskor is. A városlátogatások elmaradhatatlan része az ott elköltött, csoda finom tengerparti vacsorák; gyerekeink sajnos kevésbé vannak oda a tengeri halakért, de például az ajvárt és a csevabcsicsát ők is megkóstolták.

A “kirándulós” napok két csúcspontja volt a delfin-nézős esti hajózás és Brijuni-szigeteken tett látogatás. A Porecből induló hajó szokás szerint 120%-osan dugig; de végül sikerült rajta jó helyet találnunk, így nem maradtunk le egyetlen delfinről sem. Sem az túra eleján látott első állatról (férjem szerint csak egy felfújt delfin volt, amit a biztonság kedvéért helyeztek ki, nehogy valaki visszakövetelje az árat); sem a később megcsodált, a gyerekek által csatakiáltással üdvözölt delfinrajokról. Pontosabban utóbbiakról majdnem, mert amint felbukkant egy delfinraj, az összes hajó rámozdult, s a fürgébbek többet, a lomhábbak kevesebbet láthattak. De a lényeg, hogy nem maradtunk delfin nélkül; sőt, egyéb kaland nélkül sem: a félórás késést behozni vágyó kapitányunk belerohant a strand szélét jelző láncba, amit aztán nem is sikerült leszednie a hajócsavarról; így a kikötés újabb félórás késésbe és nem kevés izgalomba telt, ugyanis ide-oda dülöngélt a hajó és vele mi is.

A Brijuni-szigetekre jutó négy óra csak arra volt elég, hogy Fazanaból induló komppal átjutva részt vegyünk egy három órás idegenvezetésen. Kisvonattal körbeautóztunk, megcsodáltuk a természeti szépségeket és a Tito által összegyűjtött (állami vezetőktől ajándékba kapott) állatok még élő példányait, az erős túlzással Safari-parknak nevezett állatkertben; majd a hasonló úton beszerzett, de kevésbé szerencsés sorsú állatok kitömött példányait a helyi múzeum földszintjén, ahol az épület előtt Tito ma is használható Cadillac-je áll; és ahol az emeleten egy róla szóló fotókiállításon időzhettünk. A számos állami vezetőt (köztük jó pár véreskezű kommunista diktátort), néhány királyi családot és olasz filmcsillagot, mint látogatót bemutató fotókat nézegetve egyre több, saját emlékeinkből is ismerős helyzetre bukkantunk; úttörőruhás gyerekek üdvözlik a Nagy Vezért, aki szereti az állatokat is, gyűjteni, de leginkább levadászni, stb. A képeken nem, de a ma is ápolt személyi kultuszon őszintén megdöbbentünk.

A családi toplista harmadik helyére került maga a szálláshelyünk, és azon belül az aquapark, ahova egyedül is el tudtuk engedni a gyerekeket. Értékeltük a tisztaságot, a tengerpart családbaráttá alakítását (a sziklás partot sok helyen, de nem zavaró módon, lebetonozták és 2-3 méterenként volt lejáró a tengerhez; és volt tusoló, ahol megszabadulhattunk a sós víztől); a kempingszállás okos kialakítását (a méretéből adódóan rengeteg turista lakott ott rengeteg házban és sátorban, mégsem volt tömegnyomor). Imponált, hogy a programok szervezése során gondoltak a különböző korosztályokra is; így nemcsak a nyolcévesünk kapott minden este élményt (például esti minidiscót, amitől bátyjainak felállt a szőr a hátukon), hanem a kamaszaink és mi is, éjfélig tartó koncertek és egyéb sportolási lehetőségek (minigolf, billiárd, pin-pong, csocsóasztal, foci- és kosárpálya) formájában. A „welcome” csomagban pedig nem pezsgő, gyümölcs vagy édességek, hanem mosogatószer és szivacs rejtőzött; a gyerekek nagy csalódására, és a mi nagy örömünkre, mert arról elfeledkeztünk.

Ami a kempingtársakat illeti, nagy barátságokat nem kötöttünk; nem sok magyarral találkoztunk, de nem is vágytunk rá(juk). Szeretünk ilyenkor magunkban lenni és „csak” egymásra figyelni, „csak” egymáshoz igazodni – sokszor ez sem kis kihívás. De azért persze figyelmesen körülnéztünk; és kellemes meglepetés volt számunkra a rengeteg nagycsaládos, amelyek között szinte kicsinek számítottunk a három gyermekünkkel. És tekintve, hogy a vendégek döntő többsége külföldi volt (férjem szerint 60%-uk német, 20%-ban holland, a maradék 20%-on pedig osztoztak a magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, románok); így egyre erősödött bennem az a kellemes érzés, hogy Európa nincs is elveszve demográfiai szempontból. Mire férjem – szokásához híven – kijózanított: ez egyáltalán nem egy reprezentatív minta. Én pedig – szokásomhoz híven – tudomásul vettem és zavartalanul gyönyörködtem tovább a sokgyermekes külföldi családokban.

Ha a férjem kijózanító válasza nem is, néhány körülmény azért el tudott szomorítani. Ugyanis nemcsak aranyos kicsiket és kedves családokat láttam (napozó apák hátán ugráló vagy velük lassan sétálgató totyogók, fürdőző kicsik és kártyázó nagyok); hanem ijesztően kövér, túltáplált gyermekeket (és felnőtteket) és elszomorító családi jeleneteket is (apa-anya maga elé vagy a telefonjába bámul és mellettük a gyerekek ugyanezt teszik; kamasztesók vagy barátok telefonjukat bökdösve alig szólnak egymáshoz; anya idegesen kiabál a gyermekre, hogy ne moccanjon, amíg lefotózva századszor is; apa és/vagy anya gátlástalanul cigizik a kisgyerekük közvetlen közelében). Szerencsére összességében ezekből volt kevesebb; mégis élesen megmaradt bennem az a néhány családi jelenet.

És végül az én saját kedvencem: az egytornyú kis templomok és a gyakori harangszó. Minden kisvárosban benéztünk a templomokba; Rovinjban megnéztük Szent Eufémia közel több mint ezer éves szarkofágját is; de ami igazán jólesett: a kempingünk közelében lévő (funtanai) templom hangja a tenger zúgásán is túltett. Ja és persze az is, hogy maszk nélkül járhattunk-kelhettünk a legtöbb helyen, és bár mindenhol kint maradtak a maszkhasználat és az 1,5 méteres távolságra felszólító feliratok, betartani már hál’Istennek nem kellett őket. De talán a legeslegjobb élmény számomra az egész nyaralás alatt az volt, hogy minden reggel ébredéskor – merthogy képtelen voltam hajnalban felkelni az éjfélig tartó programjaink után, de egyébként is – csodás hírek vártak a magyar olimpiai csapat szerepléséről.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!