Láthatatlan munkások (is) vagyunk, ünnepeljük meg magunkat (is) ma!

Ma, április első keddjén van a Láthatatlan Munka Világnapja. Úgy érzem, háromgyermekes családanyaként, az Otthon Segítünk Alapítvány volt önkénteseként, több egyházi közösségben (volt vagy jelenlegi) tagként, gyermekeim óvodájában-iskolájában a szülői munkaközösségi tagjaként és gyakran díjazás nélkül, „csak” elhivatottságból dolgozó újságíróként nekem is közöm van ehhez a naphoz.

De most nem magamat szeretném fényezni. Sokkal inkább gondolok most azokra, akik nem feltétlenül saját elhatározásból, hanem valamilyen külső, vagy esetleg (jellemzően a családi kötelességtudat miatti) belső kényszerből rendszeresen végeznek olyan láthatatlan és meg nem fizetett (és megfizethetetlen!) munkát. Ilyenek a háztartás, a gyermeknevelés, idősebb rokonok gondozása, illetve családon túli egyének vagy közösségek életének jobbítása.

Kétlem, hogy valaha is meg lesz fizetve a házi vagy közösségi önkéntes munka; legfeljebb a gyermekgondozásért és az idős/beteg családtagok ápolásáért járó, jelenleg megalázóan alacsony juttatások emelése lehetne reális cél, de láthatóan még ez is nehezen megy, hiszen ez is egy soktényezős, szociális, gazdasági és politikai kérdés (amibe épp ezért nem is szeretnék itt ennél jobban belemenni). Így rövidebb vagy hosszabb távú célunk nekünk, egyszerű civileknek az lehet, hogy ezeket a munkákat ne egyedül, hanem másokkal megosztva végezzük. Hiszen erre lehet ráhatásunk és az eredmény jelentősen megváltoztathatja közérzetünket, fizikai és lelkiállapotunkat.

A Férfiak Klubjának honlapján indított, közismert férfiakat megszólító Körkérdés című sorozatban több kérdés is szól az otthoni munkavégzésről. A válaszadó férfiak többsége olyan házasságban vagy párkapcsolatban él, ahol eltérnek a klasszikusnak mondott női-férfi szerepektől és nincsenek éles határok az otthoni, láthatatlan, meg nem fizetett és a „igazi”, jól vagy rosszul, de mégiscsak megfizetett házon kívüli munkavégzés között, hanem – akár dolgozik a feleség vagy élettárs, akár „csak” gyermeket nevel otthon -, a férfiak is kiveszik részüket a házi teendőkből, legyen szó gyermekgondozásról vagy fizikai házimunkáról. Ahol viszont (még) vannak határok, és a nőé a házon belüli munka, ott általában a férfi végzi a ház körüli, nehezebb fizikai munkát, a gyermekek gondozása és nevelése pedig legtöbb családban közös feladat. Ez már nagy előrelépés ahhoz a helyzethez képest, amikor a házimunka tekintetében még él a klasszikus felállás (a nőé az összes), de közben már modern pénzkereseti viszonyok vannak (mind a ketten pénzkeresők).

A munkamegosztás egyébként nem is olyan könnyű. És itt nemcsak arra gondolok, hogy a férj vagy gyerek esetleg ellenáll, mindig más dolga akad, amikor megkérjük valamire vagy amikor a már vele megbeszélt feladatot el kellene elvégeznie. Sokkal inkább arról, hogy mi nők, neveltetésünk vagy a szocializációs kódok miatt még mindig hajlamosak vagyunk mindent magunk elvégezni, mert az úgy biztosan szebb és jobb lesz, és mert olyankor nem kell a másiknak elmagyarázni, kijavítani és jópofát vágni, ha a másik elbaltázta, stb. És aztán csodálkozunk, ha már nem bírjuk ezt az önként vállalt „áldozatot” és egyre idegesebbek, türelmetlenebbek stb. leszünk családtagjainkkal, akik nem tettek mást, mint a kényelmesebb utat választva ránk hagyták az otthoni munka javát.

Emelje fel a kezét, akinek soha ilyen gondolat vagy érzés nem futott át az agyán! Nemcsak a munkahelyen kell megtanulnunk okosan szétosztani a feladatokat, a megfelelő munkát a megfelelő emberre bízni és beosztottjainkat megfelelően ösztönözni, hanem otthon is. (Most hagyjuk a függőségi viszonyok elemzését, ez most ne legyen hiúsági kérdés, hanem közelítsük meg a praktikum felöl: házimunka tekintetében általában mégiscsak mi vagyunk a feladatkiosztók, rendszerint ezt még a férjünk is tőlünk várja; még akkor is, hogy ha a „mondd, miben segíthetek neked” helyett „beszéljük meg, ki mit csinál” van.) Tanuljuk meg tehát megosztani a munkát, és neveljük erre gyerekeinket is. A mostani kényszerű otthonlét erre (is) különösen jó.

És hogy ne csak okoskodjak, íme egy saját példa: bár sok mindenre rendszerben gondolkodva és határokat szabva neveljük gyermekeinket, a házimunka megosztásával vannak gondjaink. Bizonyára hoztuk a saját mintáinkat is, amikor első két fiúgyermekünket csak alkalmilag vontuk be a rendszeres házimunkába; örültünk, ha néha volt kedvük részt venni benne, a maguk által vállalt feladattal. (Ez ritka és szinte biztosan nem a takarítás volt.) Amikor a lányunk kicsi volt, ő szívesebben jött segíteni, büszke is voltam rá, de aztán valahogy, talán bátyjait követve, szépen „visszavonult” és egyre jobban húzta az orrát, ha megkértem valamire. Éreztem, hogy ez így tényleg nem jó irány, különösen amikor elkezdtem dolgozni. Próbálkoztam többféle ösztönző módszerrel (pontok, zsebpénz, stb.), de mérsékelt sikerrel jártam. Most viszont, hogy mind itthon vagyunk reggeltől estig, jobban látják, hogy mennyi házon belüli és ház körüli feladat van (a takarítónénit is lemondtuk), és szívesebben részt vesznek benne, főleg ha utána betartjuk, amit ígértünk: „Ha segítesz most, akkor hamarabb elkészülünk, és utána marad időnk játékra is.” A legnagyobb motivációs erő egyébként a ténylegesen közös munka, vagyis, ha együtt csináljuk. És most erre is van időnk, nemcsak a „delegálásra”. Érdemes ezt kihasználni, és aztán megtartani e jó szokásunkat a járvány és a bezártság elmúltával is.

Ugyanúgy érdemes megosztani a munkát, ha idős vagy beteg rokon vagy más személy gondozásáról vagy ha közösségben végzett munkáról van szó. Előbbiről kevesebb saját példám van, de nekem úgy tűnik, abban az esetben is az (lenne) a lényeg, hogy az érintett családtagjainkkal megosztva végezzük ezt a feladatot is – ha lehet és ha van kivel – és ott se vegyünk egyedül magunkra mindent. Kényes ügy ez, főleg ha olyan rokonok közti munkamegosztásról van szó, ahol mindenkinek van saját családja és speciális élethelyzete, de azt gondolom, ott is a megosztás a fontos. Ha például valaki nem tud fizikailag segíteni, mert távol él, akkor segíthet anyagilag is az idős szülőn (és az őt gondozó rokonon). A közösségben végzett munkáról már több saját tapasztalatom van: nemegyszer láttam, hogy a legtöbb „közös” feladatot valahogy mindig ugyanaz a néhány ember végzi el, ők azok, akiket mindig „megtalálnak” a „közös” feladatok, másokat meg valahogyan kevésbé vagy sosem. A felelősség itt a közösségvezetőn van, erre valahogy figyelmeztetni kell a tagokat, és persze a tagokon is: a sürgölődők hagyjanak több teret másoknak is, a feladatokat igyekezzenek jobban megosztani, a kevésbé aktívaknak pedig természetesen többet kellene vállalniuk, ha már egy közösség tagjai.

A Körkérdés egy másik kérdése egyébként a hősökről szólt, és a válaszadók általában nem a klasszikus hősöket hiányolják, hanem a nagy teljesítményű, értékes életutat felmutató példaképeket, illetve többen említették a hétköznapi hősöket. Én is hiszek a hétköznapi hősökben. Azt gondolom, minél több láthatatlan, meg nem fizetett (és megfizethetetlen!) munkát végeznek, annál nagyobb hősök. 

És végül nem hagyhatjuk ki azokat a hétköznapi hősöket sem, akik helytállnak a nem hétköznapi helyzetekben is. Például akik most a járvány idején önkéntesen segítenek másoknak, főleg az időseknek. Önkéntes munkára mindig szükség van, de ilyen nehéz helyzetekben különösen. Én is sokat gondoltam arra, be kellene csatlakoznom valamelyik segítő csoportba és emiatt bizony néha lelkiismeretfurdalásom is van. De aztán magammal (és néha a férjemmel) újra és újra megbeszélve végül mindig ugyanoda lyukadok ki: a családom most igényt tart rám, most rájuk kell koncentrálnom, hiszen nemcsak gondozásuk-nevelésük, hanem oktatásuk és „karbantartásuk” is a mi feladatunk. És önkéntes munkának most legyen elég annyi, hogy segítjük a szomszéd nénit, bevásárolunk és néha főzünk neki.

Lehet, hogy egyesek számára meredek párhuzam, de én úgy érzem: blogom indítása is felfogható egyfajta önkéntes munkának. Ennek persze részben önző, terápiás célja van, de mindenképpen benne van a – remélhetőleg érdekes és értékes – gondolatok, kezdeményezések, kulturális ajánlók másokkal való megosztásának segítő szándéka is.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró