Nekem Erdély…

Tegnap este érkeztünk vissza idén viszonylag rövidre sikerült erdélyi körutazásunkból. Mindig is kerestük az egyensúlyt a rokonlátogatások és a “turistás” nyaralás között – ez Erdély tekintetében nem kis kihívás, de úgy tűnik, ezúttal (is) megtaláltuk. Ugyanis hazafele a gyerekek a szokásos “Mi tetszett a legjobban a mai napban?” kérdésre rendszerint a szokásos “Minden!”-nel válaszoltak, majd újabb érdeklődésemre gyakorlatilag felsorolták az adott nap összes fontos eseményét.

Nem csoda, mert még az oda-vissza útra szánt egy-egy nap sem telt eseménytelenül, nemhogy a köztes időszak. Odafele Vajdahunyad impozáns várát látogattuk meg. Örömmel fedeztük fel az első magyar feliratot, hogy aztán szomorúan tapasztaljuk: csak néhány van belőle; és logikát sem találni abban, mikor miért egy- vagy többnyelvűek a feliratok. A felújított vár látványa és a férjem szokásos történelmi útmutatásai (no meg a gyerekek gyarapodó tudása és tapasztalatai) pótolták a hiányosságokat; de nagyon örülnénk, ha a felújítások folytatása során a magyar történelmi vonatkozásokról és feliratokról sem feledkeznének meg a helybéli történészek-múzeológusok. És az is nagyon jó lenne, ha a vár melletti, valaha azt feketére kormozó, elhagyatott ipari épületekkel is kezdenének végre valamit; – mert bár kétségkívül hatásos lenyomatai a korábbi évtizedek erőltetett iparosításának (és a jelenlegi igénytelenségnek), de mostani állapotukban mégiscsak rettenetesen elcsúfítják a környezetüket. Ugyanez vonatkozik az utunk során látott nem kevés elhagyatott (bánya)ipari épületekre, eszközökre – fájdalmas sebei ezek a gyönyörű erdélyi tájnak.

Három sűrű nap következett Székelyföldön. Idén is a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson szálltunk meg, Karda Gabi néni Ezüstfenyő panziójában. Az árkosi vendéglátás ugyanolyan csodálatos volt, mint minden évben; ugyanis Gabi néni szívét-lelkét beleteszi ebbe a panzióba (bármennyire sziruposan is hangzik.) Egy sokat megélt, csodálatra méltóan erős és okos nő (anya és nagymama), aki férje halála óta teljesen egyedül vezeti ezt a hangulatos panziót; az otthonos szállás mellett mesés reggelivel (szükség esetén vacsorával), régi történetekkel vagy éppen friss utazási javaslatokkal is ellátva az utazót. És ha ráér(ünk), akkor nagy beszélgetéseket lehet vele folytatni történelemről, irodalomról, politikáról, vírushelyzetről, egyszóval bármiről… Amikor elköszönünk tőle, mindig erős hiányérzetem támad: olyan családtagnak érzem, akinek derűs személyisége erőt és tartást ad a körülötte élők számára is. De nemcsak én, férjem és a gyerekeink is pótnagyinak érzik.

Az első, pihenősnek szánt napunk elején Szentgyörgyön sétálgattunk, a szokásos temetőlátogatással és a “kötelező” parkbéli kürtőskalács-evéssel. Szerda délben a városnak kifejezetten álmos, hétvégi hangulata volt, ami passzolt hozzánk. Utána némi tanakodás után elautóztunk Kisbaconba, Benedek Elek emlékházához, majd a sírjához. Meglepetésemre, gimnáziumi matematikatanárom (később a Székely Mikó Kollégium igazgatója) fogadott és vezetett körbe; mint kiderült, felesége a meseíró dédunokája. Tanulságos és nosztalgikus élmény volt végignézni az először még gyerekkoromban osztálykirándulások során; majd tizenéve férjemmel kettesben megtekintett szobákat, könyveket, személyes tárgyi emlékeket, a temetőben a sírokat. Minden ugyanúgy nézett ki, az elmesélt történetek is ugyanúgy hangzottak (bár jóval izgalmasabbnak tűntek volt tanárom előadásában); valahogy mégis mindent kicsit másképp láttam, hiszen ezúttal anyai/szülői, illetve szakmai/újságírói szemmel is figyeltem munkásságát. Ezek után a közeli, működő vízimalom megtekintése csak hab volt az amúgyis gazdag tortán.

Aznap este nagy baráti összejövetel során tárgyaltuk meg az elmúlt rendhagyó év eseményeit és bepótoltuk a tavaly elmaradt öleléseket; másnap pedig Székelyudvarhely környéki rokonlátogatások, majd egy csíkszeredai baráti találkozó következett, hasonló céllal. A beszélgetések legemlékezetesebb tanulsága: bár többször előjött a vírus- és az oltás témája; mindig sikerült a fókuszt másfele, az élet egyéb, számunkra lényegesen fontosabb aspektusai felé terelni. Örömmel konstatáltam, hogy házigazdánk, barátaink és rokonaink – függetlenül attól, hogy be vannak-e oltva vagy sem (többnyire igen), és hogyan élték meg az elmúlt másfél évet (többnyire elfáradva), és mit gondolnak a jövőről (remélik, hogy a világ nem kezd máris bepánikolni egy újabb hullámtól); azt vallják, amit magunk is: semmiképp nem tagadva (vagy bagatellizálva) a vírus létét és veszélyeit, meggyőződésünk: az életüknek nem erről s nem a félelemről kell(ene) szólnia.

A harmadik nap újabb két csodás élménnyel gazdagított bennünket. Az első jelentette a teljes utazás fénypontját: a gyergyószárhegyi Lázár kastély ugyanis a 15 évvel ezelőtti templomi esküvőnk és lagzink helyszíne. Azóta egyetlen egyszer tudtunk odalátogatni, máskor nem volt nyitva. Az éveken át tartó tulajdonosi viták szerencsénkre nemrég rendeződtek; a kastélyt folyamatosan felújítják, és hamarosan újra megnyitják a nagyközönség számára is. Mi némi helyszíni “protekcióval” (az esküvős vendégeink szállását intéző hölgy segítségével) bejutottunk; és a tulajdonos Hanna lányának készséges kíséretében megmutathattuk gyermekeinknek a számunkra oly’ kedves és történelmi vonatkozásaiban sem szegény kastélyt, melynek számos részét mi is csak most láthattuk először. A toronyból a panoráma (belátás az udvarra és kilátás a gyergyói medencére és a távoli hegyekre) mindent megért. A habot a tortán ezúttal a közeli Szent Antal kápolna meglátogatása jelentette, ahol anno az igent kimondtuk egymásnak.

A nap második fele újabb kalandokat tartogatott. Miután Gyergyószentmiklóson megnéztük a gyönyörűen felújított örmény katolikus templomot és kertet, felkanyarogtunk a Gyilkos-tóhoz. Addigi lelkiismeret-furdalásom – miszerint idén kihagytuk a “kötelező” Szent Anna tavat – végre megszűnt, mert a látvány – bár itt is belefutottunk viselkedni nem tudó, hangoskodó belföldi turisták (érti, aki akarja) és a tájat elcsúfító árusokba és vendéglátóipari egységekbe – mégis csodálatos volt; elemi erővel ható. A távoli, sziklás hegycsúcsok, a harsogó zöld fenyőerdők és a méregzöld tó látványa a facsonkokkal, a rajta való csónakázás közben überelt és feledtetett mindent. A következő megállónk a Békás-szoros lett volna; sőt, reggel még a Karácsonykő (Piatra Neamt) megtekintésével is kacérkodtunk, de végül másik alkalomra hagytuk őket, helyette újabb csíkszeredai baráti vacsorameghívásnak eleget téve. Másnap, a visszafele úton már nem álltunk meg, pedig rengeteg látnivaló lett volna (azok is mind felkerültek a következő évi utazásaink listájára), mert kislányunk 8. születésnapja fontosabb volt, amit a kolozsvári rokonokkal együtt ünnepeltük meg (majd hajnalig igyekeztünk bepótolni az elmúlt évből hiányzó beszélgetéseket).

Az összeírt erdélyi bakancslistát sajnos csak egy újabb év múlva vehetjük elő; addig viszont bőven van, mire emlékeznünk. És akkor még nem is említettem a rengeteg gólyafészket, ahonnan még éppen nem repültek ki (bár már nagyon készülődtek) a kis gólyák. Az élet élni akar – üzenték minden erdélyi faluból; reméljük nem hiába. És hát, jut eszembe: nem említettem a medvét sem. Ellentétben a kalandjaikról borzongva, de büszkén mesélőkkel, mi tényleg nem akartunk összefutni velük. Egyetlen kalandunk a Tusnád közelében számunkra teljesen váratlanul kétszer is megszólaló telefonos riasztás volt, amely jelezte: medve van a közelben, kerüljük a megjelölt “zónát”. Nem tudtuk, hiszen az autóút arra vezetett, de szerencsénkre ezúttal (ahogy egyébként tavaly is) megúsztuk a találkozást. Azt nem tudjuk, hogy mások is így jártak-e, de újabb szerencsétlenségről nem olvastunk azóta. Ettől függetlenül nagyon reméljük, hogy a nemrég megszavazott törvény a gyakorlatban is javít majd az áldatlan állapotokon.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!