Zsuffa Tünde: Ingeborg

Ahogy írtam, Zsuffa Tünde első, saját családjáról szóló regénye teljesen beszippantott, de ugyanígy jártam nemrég az utolsóval – Ingeborg – is.

Az író ezúttal nem Kubába (és Magyarországra), hanem Bolíviába, illetve a rendszerváltás előtti NDK-ba, majd NSZK-ba visz minket, és ismét úgy, hogy olvasás közben nemcsak magunk előtt látjuk a két főszereplő nőt és környezetük minden részletét, hanem úgy érezzük: magunk is belekerültünk a történetbe, ott vagyunk a kietlen Uyuniban, átéljük a haldokló szenvedéseit és az őt hallgató fiatal nő vívódásait. 

A rendszerváltás előtt halálba kergetett nagybátyja emlékének szentelt regény bevezetőjében a szerző így ír: „emberi sorsokon keresztül bemutatni a világot…(…) választ keresni azokra a kérdésekre: miért és mennyire torzítja a személyiséget a hatalom és a pénz? Mekkorát lehet bukni és van-e ebből a helyzetből visszaút? Jóvá lehet-e tenni a károkat? Ki az ártatlan és ki a bűnös? Meddig ér el a hatalom keze?”

Kép forrása: a szerző Fb oldala

Erdélyben felnőve, a román szekuritátéról rengeteg, a Stasi működéséhez hasonló, felnőtt fejjel megértett történetet ismerek, bár közeli családomban nem voltak érintettek, vagy legalábbis nem tudok róluk. Átéltem a rendszerváltás csodáját, majd a kijózanító valóságot annak megrendezettségéről. A rendszerváltás utáni politikai és gazdasági hatalomátmentésről nincsenek saját vagy családi tapasztalataim, de természetesen sokat olvastam a témáról, így el tudom fogadni az új rendszert és a hatalom természetét testközelből ismerő szerző elég egyértelmű válaszait a fenti kérdésekre.

A Stasi ügynökből lett hatalmas vagyonokat felhalmozó bankigazgatónő ugyanis így fogalmaz halálos ágyán az őt ápoló fiatal nőnek: „Németországban még viszonylag nyílt az egykori ügynökök listájának névsora, de vannak országok, főleg Kelet-Európában, ahol ezt még mindig nem akarják nyilvánosságra hozni. (…) Megtehetik ezt, mert akik most is magas pozícióban dolgoznak, kapcsolatrendszerükkel kölcsönösen védik és erősítik egymást. Az apparátusnak egy jelentős része megmaradt, a nagyhalak még mindig úszkálnak, mégpedig nagyon is vidáman. (…) A módszer mindig ugyanaz, akik a háttérből mozgatják a szálakat, azok is ugyanúgy cselekszenek”.

Engem azonban elsősorban a regény másik, magánéleti vonatkozású üzenete fogott meg: minden mélységből van visszaút, minden bűnt és hibát jóvá lehet tenni és a legfontosabb: az egyetlen út az igazi lelki békéhez, a teljes megnyugváshoz Istenen keresztül vezet. Ingeborg szavaival: „Amikor gyermekfejjel megfogadtam, hogy bármi áron gazdag leszek, megpecsételtem sorsomat. Most már tudom, hogy azt kellett volna kérnem, hogy boldog legyek… (…) Nem voltam fogékony a szeretetre, ezért váltam elhagyatottá. Így, még ha tehetségem meg is volt, nem építhettem maradandót. (…) Azt akarom, hogy amit elvettem, azt maga visszaadja.” 

A fiatal nő pedig tanul az idősebbik neki elmesélt életéből és eljut arra a következtetésre, ahova mindenkinek el kellene: „az ember nem találhatja meg a békességét és a boldogságot, sem a munkában, sem az élvezetekben, sem a világban, sem a misszióban, csak a lelkében, amit az őszinte szeretet táplál”.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!