Hová utaznék, ha tehetném?

Bárhová. Ugyanis imádok utazni. A felkészülés és pakolás persze nem hiányzik, pláné három gyermeknyi csomaggal; és voltam már olyan fáradt is, hogy úgy éreztem: inkább ne menjünk sehova, csak ne kelljen összecsomagolni és ne kelljen hajszolva előre ledolgozni a hosszú hétvégét/szabadságot, de ez a ritkán fordult elő. Maga az utazás gondolata is örömmel szokott eltölteni. Ha pedig valahonnan hazaindulunk, én már fejben a következő utazást tervezem, annak gondolatába kapaszkodok bele, miközben újraélem szép emlékeinket. Nemegyszer éreztem úgy: életem két utazás között telik. 

Nos, most ez is gyökeresen megváltozott, hiszen nemhogy utazni nem lehet, tervezni sem érdemes. Máskor már év elején megterveztük az egész évet, a szokásos nyári nagyobb (Balaton, Erdély és egy tengerparti helyszín) és tavaszi-őszi szünetekbeli kisebb belföldi utazásaink időpontját és helyszínét, most még terveink nincsenek. Hogy is lennének? A tavaszi terveket elvitte a járvány, a nyári terveink pedig eleve nem voltak, mert az iskola végén külföldi kiköltözést terveztünk, ami most ugyancsak a levegőben lóg, és csak reménykedni tudunk, hogy ősszel sor kerül rá, és nem borul minden ezzel kapcsolatos, az élet sok területét (munka, iskola, lakás, stb.) érintő tervünk. 

Mégis, az elmúlt hat karanténhétben (elképesztő, hogy már másfél hónapnál tartunk!), nem nagyon hiányzott az utazás. Pontosabban messze nem az hiányzott a legjobban. Jó volt csak úgy itthon lenni, beleélni a mába, és elengedni az aggódást még a közeljövőről is, nemhogy a távoliról, hiszen minden bizonytalanság közepette egy biztos: mindez most nem rajtunk múlik. Persze, ez az okfejtés csak akkor igaz, ha a kirándulást nem tekintjük utazásnak; kimozdulásaink és a környékünk természeti szépségeink felfedezése nélkül ugyanis nagyon nehezen bírtuk volna a hetek óta tartó bezártságot három gyermekkel. És persze sokáig nagyon fájt az is, hogy elmarad az április elejére Erdélybe tervezett/szervezett hazautazás, édesanyám halálának évfordulójára, de aztán szép lassan megvigasztalódtam: a virágvasárnapi online szentmisén való részvétellel együtt emlékeztünk rá Szombathelytől Budapesten és Kolozsváron át Sepsiszentgyörgyig. Az utazást magát pedig majd bepótoljuk, amint lehetőségünk lesz rá. A pótlás lehetőségével vigasztalom magam akkor is, ha a házassági évfordulónkra gondolok, hiszen olyankor mindig el szoktunk utazni kettesben legalább egy hétvégére. De amíg emberek ezreinek, tízezreinek, százezreinek egészsége és/vagy megélhetése, netán élete  forog most kockán, úgy érzem, nem illik elmaradt utazásokon gyötrődni, emiatt panaszkodni. Nem illik és nem is vezet sehová. 

Álmodozni viszont szabad, sőt! Amikor nemrég Zsuffa Tünde Paprika rummal című Kubában is játszódó, majd Ingeborg című, Bolíviában játszódó könyveit olvastam, gondolatban többször végigjártam Peruban töltött háromhetes hátizsákos-túrázós nászutunkat, és meséltem róla gyerekeimnek is. Előkerültek akkori, majd későbbi, velük közös utazásaink fényképei, emlékei, gyakran beszélgetünk korábbi nyári utazásainkról és egyre többször jönnek szóba tervezett külföldi költözésünk kapcsán új utazási lehetőségek. És arról is gondolkodunk, hogy ha csak később tudunk elköltözni, viszont itthon már lehet utazni, milyen belföldi helyszíneket látogatunk még meg mielőtt elmegyünk. 

De hogy mégis, most hova utaznék, utaznánk leghamarabb? A szüleimhez (édesapámhoz és élettársához a közelbe és édesanyám sírjához Erdélybe) és természetesen a férjem szüleihez és nemrég 90 évet töltött nagymamájához. Utána pedig kettesben, gyakorlatilag mindegy, hová. Minden más ráér. Addig pedig marad az álmodozás, no meg az ön- és családismereti utazás a négy fal között, a kertben és a természetben… 

A fenti írás a BloggerKépző #irjotthon kihívására készült. #utazzunkelaképzeletszárnyán

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró