Isten veled, Papó!

Ma 30 éve, hogy meghalt az apai, „falusi” nagyapám, Papó. Az anyai „városi” nagyapám még édesanyám lánykorában meghalt, őt egyáltalán nem ismertem, Papó pedig épp születésem előtt bénult le félig egy agyvérzés következtében, ezért gyerekfejjel így gondolkodtam: csak egy fél nagyapám van.

Nem volt ebben a gondolatban semmi bántó, valószínűleg csak a hiányérzet miatt fogalmaztam így. Erre a hiányérzetre máig emlékszem, de nem hiszem, hogy akkoriban ezen túl sokat gondolkodtam volna. Ha viszont most felnőttként belegondolok, kicsit elszorul a szívem: ha nekem kislányként így hiányzott az a nagyapa, akivel felfedezhetem a természet csodáit, akivel elmehetek gombászni, akivel gondozhatom a kertet és elláthatom az állatokat, aki kisházat vagy vadlest épít a kertbe, akkor mennyire hiányozhatott mindez a fiútestvéremnek vagy -unokatestvéremnek?

Nagyapámat akkor láttam, amikor két-három havonta meglátogattuk őket Székelylengyelfalván és nyaranta. Legelső látogatásom alkalmával még olyan pici voltam, hogy elfértem egy bőröndben – kiságy hiányában abban töltöttem az éjszakát. Erre persze nem emlékszem, ahogy arról is csak homályos emlékeim vannak (és néhány régi fényképem), hogy szép időben nagyapámat kihozták kerekesszékben a verandára és onnan nézelődött, nézett minket és pipázott. Az ott töltött hosszú nyarak viszont emlékeimben élénken élnek, és talán akkor hiányzott a legjobban a nagyapám. Unokatesóimmal együtt négyesben bandáztunk heteken át, de csak a kertben vagy a faluban játszhattunk, távolabbra nem mehettünk, hiszen nem volt, aki elkísérjen.

Emlékszem szürke csíkos pizsamájára, cigarettafüsttől elsárgult bajuszára és kicsit mindig borostás arcára, üvegszemére – amely a háborúban szerzett sérülés, gránátrepesz eredménye, s amit gyerekként mindig borzongó kíváncsisággal nézegettem. Ritkán mesélt és ritkán mosolygott, gondolom a tehetetlenség miatti türelmetlenség okán. Akkor láttam igazán felszabadultnak, ha meglátogatták a falubeli „bácsik” és együtt iszogattak, beszélgettek, időnként kártyáztak. Egy zöld fatartóba tették mindig a kártyáit, hiszen nem tudta kézbe fogni a lapokat. Ha bárhol egy pakli magyar kártya kerül a kezembe, mindig eszembe jut a zöld tartó és a nagyapám. Merthogy néha velünk is kártyázott, ő tanított meg huszonegyezni.

És jól emlékszem az állandó, hol kedves, hol kevésbé kedves morgolódásaira meg az állandó ágynyikorgásra… Akkoriban mindannyian a konyhában aludtunk – ez volt a szokás falun: minden a konyhában történt, a tiszta szoba vendégek számára volt fenntartva, tehát ha minden unoka ott aludt, akkor a szerencsésebbek nagyanyám mellett az ágyon, a kevésbé szerencsések a földön kaptak helyet. És amikor nagyanyámhoz bújva lefeküdtünk és halkan sutyorogtunk, beszélgettünk vagy imádkoztunk – nagyanyánk tanított meg imádkozni –, Papó mindig odaszólt nekünk valamit – olykor viccesen, de legtöbbször inkább csak nyűgösen zsörtölődve, hogy hallgassunk el és aludjunk már. És amikor végre csend lett, az ágy, ami az ő élettere és börtöne volt 14 hosszú éven át, még hangosabban nyikorgott, helyette is zsörtölődött a világgal.

Ahogy ezt a bejegyzést írom, eszembe jut a temetése is. A tisztaszobában feküdt, körülötte a falu talpig feketében öltözött siratóasszonyai, akik hajnalig búcsúztatták őt. Másnap onnan kísértük utolsó útjára, a tisztaszobából a temetőig. 

Drága Papó! 30 éve már nem vagy rabja sem az ágyadnak, sem félig lebénult testednek. Isten veled!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró