Ma 30 éve, hogy meghalt az apai, „falusi” nagyapám, Papó. Az anyai „városi” nagyapám még édesanyám lánykorában meghalt, őt egyáltalán nem ismertem, Papó pedig épp születésem előtt bénult le félig egy agyvérzés következtében, ezért gyerekfejjel így gondolkodtam: csak egy fél nagyapám van. Nem volt ebben a gondolatban semmi bántó, valószínűleg csak a hiányérzet miatt fogalmaztam így. Erre a hiányérzetre máig emlékszem, de nem hiszem, hogy akkoriban ezen túl sokat gondolkodtam volna. Ha viszont most felnőttként belegondolok, kicsit elszorul a szívem: ha nekem kislányként így hiányzott az a nagyapa, akivel felfedezhetem a természet csodáit, akivel elmehetek gombászni, akivel gondozhatom a kertet és elláthatom az állatokat, aki kisházat vagy vadlest épít a…