Anya nélkül nevelkedő gyermekek napja

Nemrég tudtam meg, hogy az anyák napja utáni hétfő vagyis ma az anya nélkül nevelkedő gyermekek napja. Ismerek két olyan embert, igazi hősöket, akik több mint 25 éve rengeteget tesznek az anyák (és apák) nélkül felnőtt gyermekekért. Ember- és lélekmentő tevékenységüket majdnem párhuzamosan kezdték el még a rendszerváltás előtt, és bár sorsuk és közismertségük különbözőképpen alakult, mindketten nagyon értékes és áldásos munkát végeznek, nagy köszönet és végtelen hála jár értük.

Ha hozzáteszem, hogy erdélyiek, akkor egyikőjük nevét azonnal kitaláljátok, a másikat kevesebben ismerik. Mindkettejükkel többször találkoztam és beszélgettem, ezekből az interjúkból szeretnék pár fontos gondolatot megosztani veletek. Igen, Böjte Csabáról és Gergely István Tisztiről van szó. 

Böjte Csabával akkor találkoztam személyes először, amikor a Felelős Szülők Iskolája rendezésében zajló Az apák szerepe a családban című sorozat elkezdődött (2018 februárban). Legemlékezetesebb gondolata: 

”A Kárpát-medencében nagyon sok kudarc érte a férfiakat, nagyon sok békát – két világháborút, Don kanyart, Doberdót, 1956-ot, kollektivizálást – lenyomtak a torkukon. A kudarc pedig mindenkit elbizonytalanít, elbátortalanít. Szükségük van sikerélményekre. Délelőtt a főnökkel, délután a feleséggel szkanderezni – persze, hogy unalmas. Azt gondolom, hogy nemcsak a nőknek esik jól, ha megdicsérjük őket – a munkájukat, a frizurájukat, a ruhájukat – hanem a férfiaknak is. Biztatnék ezért minden nőt, lányt és asszonyt arra, hogy vegye észre a mellett álló férfit, annak munkáját, merje megdicsérni őt. Tudjuk jól: ha nem is teljesen igaz az a bók, akkor is nagyon jól esik. Nagyon sok múlik tehát a női családtagokon. Hiszen a Kárpát-medence újjászületése férfiak nélkül nem fog sikerülni.” (A teljes írás ITT olvasható.)

Legközelebb a Dévai Szent Ferenc Alapítvány 25. születésnapjára szervezett eseménysorozaton találkoztunk (2018 szeptemberben). Az esemény számunkra azért volt különleges, mert nálunk lakott egy székelykeresztúri házaspár, akik a két sajátjuk mellett még 19 (igen, jól olvassátok, nem elírás: tizenkilenc!) két és tizennyolc év közötti fiúgyermeket (igen, jól olvassátok, ez sem elírás!) nevel az egyik nagyszalontai gyermekotthonban. Az eseménysorozatról szóló beszámolómban így írtam róla: 

„Vajon melyik a nagyszerűbb cselekedet: huszonöt év alatt megmenteni hatezer gyermeket vagy összehozni több millió magyart egy-egy hosszú pillanat erejéig? A választ nem tudom, de abban biztos vagyok: erre jelenleg egyedül ő képes. És azt is látom, hogy titka egyáltalán nem titok: olyan tettei és üzenetei vannak, amelyekkel nem lehet nem egyetérteni. Hiszen melyik jóérzésű ember vitatná, hogy „Isten nem teremt selejtet”, „jó dolog a szeretet útján járni”, „segíteni kell másoknak, hogy megtapasztalják: jónak lenni jó”, „azért vagyunk a Földön, hogy ünnepet vigyünk egymás életébe”, „nem jutunk a mennyországba, ha mindig a könnyebb utat választjuk”?”  (A teljes beszámolót ITT olvashatjátok.)

Gergely István Tiszti neve kevésbé ismerősen cseng, pedig ő is rengeteget tesz az erdélyi elkallódott gyerekekért, ahogy ő hívja csibészekért. Amikor (2019 márciusában) az általa alapított Csibészek Alapítvány magyarországi elnökével találkoztam, Kammerrel Ágnes így beszélt róla:

„Tisztinek erős karizmája, hatalmas történelmi tudása van és fantasztikus előadó. Megjelenése tiszteletet parancsoló, de ezt sosem fenyegetéssel, büntetéssel éri el, hanem a tartásával. Mindig rengetegen vannak körülötte, de amikor veled beszél, csak rád figyel. Mélyen hívő, lelki ember, aki hitében egyáltalán nem keseredett meg felfüggesztése után. Tőle tanultam: egy emberen nagyon gyorsan lehet látni, a helyén van-e. Ő ilyen, „helyén lévő” ember, mindamellett, hogy nagyon nehezen élte meg a papi hivatás elveszítését. De a mellette élők, beleértve családját, paptársait és munkatársait is, nagy szeretettel támogatják. ”  (A teljes beszélgetés ITT olvasható.)

Tisztivel másodszor a Pápa erdélyi látogatása (2019 június) előtt beszélgettem, épp délutáni pihenésében zavartam meg, mégis nagyon készséges volt, különösen amikor kiderült számára, hogy Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, ahol ő katona volt. Egyik legértékesebb üzenete akkor ez volt:

„Az Isten akarta, hogy ide szülessek; itt kell nekem gyökeret verni, ezt a földet kell nekem ápolni, szépíteni, ezt a közösséget kell nekem erősíteni. Ezt át lehet ültetni egy másik közegbe, de az nem talál oda. Vagy meggyökerezik, vagy nem, de nem talál oda. A 1500 méteren termő fenyő nem illik az alföldre. Egy, Amerikában élő nagynéném örökbe akart fogadni és kivinni magához. Meglátogattam, de nem tudtam ott maradni; a népem, a szülőföldem és az Isten szeretete hazahozott. Ezeket az erős szálakat próbálom magamban és másokban is ápolni, erősíteni. Azokat a magyar és keresztény értékeket, amiket őseink hordoztak és ápoltak századokon keresztül, hordozzuk és ápoljuk mi is, ezek legyenek a legfontosabbak számunkra.” (A teljes interjút ITT olvashatjátok.)

Mindkettejükkel találkoztam az említett alkalmakon kívül is, hiszen gyakran járnak Budapesten. Böjte atyával tavaly a Demográfiai Fóromon, idén a Mária Rádióban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán, Tisztivel az adventi karácsonyi vásárban és a Magyar Színházban a zugligeti közösségnek tartott Legyetek jók, ha tudtok zártkörű előadáson. Minden ilyen alkalmat áldásként élek meg és mindig remélem a mielőbbi viszontlátást. Isten áldja őket és munkájukat!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró