A mi kettős ünnepünk – avagy miért dupla öröm nálunk a július 1
Április 22-én megírtam, hogy a Föld napja a mi napunk is. Július 1-én pedig leírhattam, hogy a magyar egészségügy (és a köztisztviselők) napja ismét a mi napunk is, ugyanis aznap volt az egyházi házassági évfordulónk. Sőt, az első gyermekünk születésnapja is. Vagyis 14 éve ezen a napon lettünk Isten színe előtt is házasok és 12 éve váltunk szülőkké.
A korábbi bejegyzésemben beszámoltam arról, milyen önismereti, párkapcsolati és szülői előadást, képzést, tanfolyamot hallgattam/tunk végig, próbáltam/tunk ki ezalatt a 14 év alatt. Most inkább a 14 év spontánabb örömeiről mesélnék.
16 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, akkori közös munkahelyünkön. Elsőre nem különösebben érdekelt ez a kedves, magabiztos, kissé nagyképűnek tűnő, feltűnő fizikumú kolléga, némi barátnői rábeszélés kellett, hogy egyáltalán meg akarjam őt ismerni, majd felismerni benne a nagy Őt. Mindig is úgy képzeltem, olyan férfi lesz majd a férjem, aki szívesen elhívok Erdélybe a rokonaimhoz és barátaimhoz, aki jól érzi magát ott és velük. Gábornak is ez volt a sorsa („tesztje”?): ismerkedésünk után nem sokkal elhívtam Erdélybe, egy közös szilveszteri bulira. És ő eljött, anélkül, hogy tudta volna, pontosan hova kell menni. De megtalált. Örültem neki, elszántsága meggyőző volt, de nem adtam be a derekam. Még nem.
Aztán mégis gyorsan és számomra is hirtelenül beleszerettem. Meglátogattunk egy idős nénit, akit pótnagymamámként szerettem az egyetemi éveim alatt, amikor is gyerekkorom helyszínétől és családomtól messze kerülve, egy erdélyi kisvárosból egy másik ország fővárosában kerülve sokáig nagyon egyedül éreztem magam. A néni akkor már nagyon idős volt, egy székben üldögélt és az én udvarlóm leguggolt (vagy letérdelt) mellé és úgy beszélgetett vele. Később ugyanezt tette a nagymamámmal. Akkor tudtam meg: nagyon szereti az idős embereket, szívesen beszélget velük a múltról, különösen mély kapcsolatot ápol(t) nagyapjával, nagyszüleivel. Levett vele a lábamról.
Innentől felgyorsultak az események: hamarosan összeköltöztünk, elkezdtünk együtt utazni (első közös utunk Rómába vezetett, egy gyönyörű tavaszi hosszú hétvégén), majd nem egészen fél év múlva megkérte a kezem…a New York-i Centrál Parkban. Hivatalos ügyben utazott Amerikába és kérésére elkísértem, nem is sejtve, hogy menyasszonyként jövök majd haza onnan. A közös munkahelyünk abban az időben nem támogatta a munkahelyi kapcsolatokat, így mi is titkoltuk a mienket, de utólag kiderült: teljesen feleslegesen, pláné miután meglátták kezemen a gyűrűt. 🙂 A következő év az esküvő szervezésével telt: hosszas keresgélés után bukkantunk a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyra, és utána távolról, napi 10-12 órás munka mellett, de sikeresen megszerveztük és gyönyörű emlékként őrizzük azt a napot. Nemsokára (a közös albérlet után) első saját lakásunkba költöztünk, amit egy kedves barátunk segített berendezni: ő szerelte össze a bútorokat is, amíg mi nászúton voltunk. A perui út örök emlék marad, csak éppen nem nászútként: 18 fős csapattal 18 napig túráztunk kalandos körülmények között, így nászutunkat egy évvel később megismételtük kettesben, két hét alatt autóval felfedezve Portugáliát.
Első gyermekünk a várthoz képest egy évvel később, de a kiírtnál két héttel korábban érkezett és nem a legszerencsésebb körülmények között. Kétéves házassági évfordulónkon tehát nem vacsorázni mentünk, ahogy terveztük, hanem a kórházba, ahol kirobbant belőlem – az azóta is folyamatos mozgásban lévő, életünket, terveinket, hangulatunkat gyakran felborító – nagyfiunk. Kapcsolatunk vele viharos időket is megélt (és bizonyára még fog), de eddig sikerült – nem kevés ráfordítással és időnként szakmai támogatással – jó irányba terelni energiáit, és ma egy jóképű, értelmes, sportos, sok minden iránt érdeklődő, vitára mindig kész 12 éves gimnazista, akire nagyon büszkék vagyunk.
A szülőségről majd többet máskor, most vissza a házasságunkhoz. És annak is a napsütéses oldalához, ahogy ígértem. Közös munkahelyünket a férjem még házasságkötésünk előtt otthagyta, én pedig két év múlva elmentem gyesre és aztán vissza sem tértem többé, hanem szakmát váltva újságíró lettem. Az ő munkahelyi váltásai és az én szakmai útkeresésem nem volt mindig könnyű, de szerencsére ebben is támogattuk egymást. Volt, hogy neki kellett sokat utaznia külföldre, ilyenkor egyedül álltam helyt itthon az immár három kisgyerekkel (és az éppen beinduló munkámmal), amikor pedig nekem pörgött fel az újságírói munkám, akkor ő volt többet a gyerekekkel, hogy akár esténként is elmehessek rendezvényekre, ha arra volt szükség. És kérésemre minden egyes írásomat elolvasta, véleményezte, lektorálta. És ami legalább ennyire fontos: egyre több részt vállalt a ház körüli munkákból és a gyerekek körüli logisztikából. Hosszú utat tettünk meg ezen a téren is, mert őt sokáig (és talán időnként még ma is) jobban érdekelték a munkahelyi kihívások, mint az itthoniak, de idővel megértette és elfogadta: itthon is legalább annyira szükség van rá, mint máshol; és amit itt és most nem ad meg a családjának azt nem valószínű, hogy máskor és máshol pótolni tudja. Hálás vagyok neki, mert ha nem is mindig kitörő lelkesedéssel és türelemmel, de nem besegít, hanem megosztjuk a házimunkát és a gyermekneveléssel kapcsolatos teendőket.
Közös 14 évünk tele van sok utazással, kettesben és gyerekekkel is. A gyerekek előtt félévente utaztunk külföldre, főleg várost nézni, azóta persze ritkábban tesszük; amióta hárman vannak, tavaly sikerült először kettesben lelépnünk hosszabb időre. Viszont azóta egyre többet járunk családosan világot látni. A nyárból pedig egy hét mindig Erdélyre jut, mert fontosnak tartom, hogy gyermekeim megismerjék és minél jobban kötődjenek gyermekkorom helyszíneihez: Sepsiszentgyörgyhöz, ahol felnőttem, Székelyudvarhely környékéhez, ahol édesapám és Kolozsvárhoz, ahol édesanyám nőttek fel s ahol gyakran nyaraltam, vendégeskedtem.
Folytatva a pozitív gondolatokat: közös szenvedélyünk az olvasás. Sajnos épp ez az, amiből a gyerekeink születése óta sosem elég, és ez neki különösen fáj, pedig így is sokat olvas; igaz, nem regényeket, hanem „csak” újságokat, én viszont tényleg évekig még azokhoz sem jutottam hozzá. Amióta dolgozom, újra a kezembe kerültek, de a könyvek még mindig nem. A karantén aztán meghozta a változást, és azóta is igyekszünk tartani ezt a jó szokást: egy-két hetente egy könyvet elolvasni.
És végül közös kedves időtöltésünk a színház és a mozi is. De nem volt ez mindig így. Férjem sokáig kiélte „szociális” igényét a munkahelyen és az ebédidőben, nekem viszont kisgyermekes anyaként erre nem sok esélyem volt. Neki sokáig elég volt este és hétvégén kidőlni itthon egy-egy sűrű munkanap/hét után. Időbe és sok beszélgetésbe telt, míg megértette: nekem is fontos a kimozdulás, másokkal is, de vele is, és akkor sikerült beépítenünk az életünkbe az általában heti egy közös esti kimenőt. A járvány alatt persze ez is borult, nem volt hova menni esténként és/vagy kire hagyni a gyerekeket, de majd szép lassan visszaállunk rá. Addig is, keresünk alternatív megoldásokat: egyik este például elmentünk kettesben futni, a másikon a kerti sütögetés után kialudt tüzet élesztettük újra és beszélgettünk mellette sokáig.
Isten éltessen minket és a nagyfiunkat még sokszor 14/12 éven át!
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró
