A Föld napja a mi napunk is – avagy 14 év párkapcsolati felismerései
A Föld napját sosem fogom elfelejteni vagy eltéveszteni. Tizennégy éve aznap volt a polgári esküvőnk. A Várban volt a szertartás, majd lesétáltunk egy aprócska, azóta megszűnt tabáni étterembe. Séta közben eltekert mellettünk egy nagy biciklis csapat, akik észrevéve minket, elkezdtek jó hosszan és hangosan csengetni. Így aztán nekünk nem harang- vagy orgonaszó, hanem biciklis csengőhangok tették emlékezetessé a napot. (Későbbi egyházi esküvőnkre a feledékeny pap elfelejtette elhívni a kántort, így az sokkal csendesebbre sikerült…)
Tizennégy év. Sok idő. Mégis – ahogy mondani szokás – egy pillanat alatt elrepült. Pedig elég sűrű volt. Kettőnknek összesen legalább öt munka(hely)-váltás. Négy költözés. Három gyermek. Két vetélés. És egy hullámzó, de sok tekintetben azért folyamatosan fejlődő párkapcsolat. Sok belső vívódással és egymás közötti harccal, vitákkal és kibékülésekkel, nehéz pillanatokkal és vidám élményekkel. Sokat gondolkodtam, hogyan is írjak erről, és végül úgy döntöttem: kivételesen nem a szép oldalát ragadom meg, hanem a nehézségeket. (A szépekről majd írok később, például az egyházi esküvői évfordulón…)
A szakemberek szerint egy párkapcsolatban/házasságban nagyjából hétévente jönnek a hullámvölgyek. Tehát eszerint nekünk most (a második) hullámvölgyben kellene lennünk. Szerencsére nem vagyunk (vagy csak nem vagyunk tudatában, hogy épp ott vagyunk…:) ). Pedig erre most minden körülmény adott lenne, hiszen egy krízishelyzet – márpedig a járvány az – szét tud rombolni egy kapcsolatot. Nem véletlenül foglalkoznak most ezzel annyian (online) pártanácsadóként.
Hogy mi mégsem tartunk a kapcsolatunk második mélypontján, annak több oka van. Az egyik, hogy jártunk jegyesoktatásra, majd házas közösségbe és lelkigyakorlatokra, és az ott tanultak, tapasztaltak sokat segítettek a későbbiekben is. Ennek ellenére mi sem úsztuk meg az első mélypontot – igen, éppen hét év után – , amikor sikerült rendezni a sorokat. A másik, hogy utána elhatároztam: nem várom ki a második hullámvölgyet. Amire nemcsak a nagykönyv szerint volt esély, hanem azért is, mert közben kiléptünk a házas közösségből, újat nem kerestünk és így a lelkigyakorlatok is elmaradtak…
Amikor újra azt kezdtem érezni, hogy már megint a túlélésre „megy ki a játék”, nemhogy nem gyarapodunk érzelmileg és kapcsolatilag, hanem sokszor egy helyben topogunk, sőt néha „visszafejlődünk”, elkezdtem aktívan keresni a házasságépítő könyveket és foglalkozásokat. Mivel újságíróként is érdekelt a téma, összekapcsoltam a kettőt: arról írtam, amit kipróbáltam. Vagy fordítva: azt próbáltam ki, amiről írni akartam. Összegyűjtöttem a legfontosabbakat, amelyek segítettek nekünk:
- Első és talán legfontosabb felismerésem az volt, hogy saját problémáimat, sebeimet nem a férjemnek, hanem magamnak kell begyógyítani, ezért részt vettem számtalan, hasznosnak ígérkező tanfolyamon. A legtöbb szerencsére az is volt. Az egyik legfontosabb Buza Domonkos (és fia, Buza Bence) másfél éves önismereti tanfolyama. (Ő vezetett rá az írásra, amiért örökre hálás leszek neki: „Ildikó, írjon, ha jól esik, mert attól is gyógyul”). A másik a Guba Imre vezette gyászterápia, a harmadik pedig Drinóczky Viktória és Madocsai Dániel szülői pszichodrámája – ez utóbbiról itt írtam. Ezen kívül persze volt sok előadás, tréning, módszer; például az erőszakmentes kommunikáció (EMT) Varga Szilvia Edittel vagy a családállítás Angster Máriával – mindegyik adott valamit, de legtöbbet talán az előbbiek.
- A következő felismerésem az volt, hogy egyedül nem javíthatom jelentősen a kapcsolatunkat/házasságunkat, ehhez mindketten kellünk, ezért olyan programokat is kerestem, amelyekre együtt mehetünk. Ebben is nagy a kínálat; mi végül hármon vettük részt. Mindhárom nagyon jó (kellemes és hasznos) volt, de legtöbbet és legmaradandóbbat a Sue Johnson által kidolgozott, az Érzelmi Fókuszú Terápia (ÉFT) módszeren alapuló, a Guba és a Tóth házaspár vezette Ölelj át! programtól kaptunk; amiről legutóbb a csoport féléves visszajelzései alapján írtam. A Sóskúti-Varga Gergőék vezette Kána-hét nagyszerű élmény volt a család minden tagja számára, és nemcsak a párkapcsolatunk és a családunk belső dinamikája, hanem a személyes és a családi istenkapcsolatunk szempontjából is. És végül idén év elején eljutottunk Mikesy Pongrácék Házas Hétvégéjére is. Ennek alapmódszere sajnos a férjemnek nem vált be – ahogy mondani szokta: én írni szeretek, ő inkább olvasni –, de ez sem volt haszontalan, sőt.
- A harmadik felismerésem pedig az volt, hogy a csoportos tanfolyamok mind nagyon jók, de nem tudnak elég személyre szólóak lenni és emiatt elég mélyre jutni, miközben mindkettőnknek bőven volna mit még feldolgoznunk a saját múltunkból. Természetünk és személyiségünk különbsége sok feszültségre, vitára, fájdalomra ad(hat) magyarázatot, de sok olyan (válasz)reakciónk is van, ami miatt érdemes lenne még sokkal mélyebbre, például gyerekkorunkra is visszatekinteni. Ez azonban egyedül nem megy, ehhez szakember segítségére volt szükség – ami viszont egy nem könnyű lépés, főleg ha a pár egyik tagja nincs meggyőződve ennek szükségességéről. Nekünk ez szerencsésen megoldódott: az Ölelj át! programon minket kísérő házaspár felajánlotta segítségét, amit igénybe is vettünk.
- És végül a párkapcsolatépítő könyvek közül is hármat emelnék ki, mégpedig azokat, amelyeket a férjem is elolvasott vagy éppen olvas. Mindháromról írtam az Ajánlóban, így most nincs más dolgom, mint behivatkoznom őket: Mihalec Gábor: Házasság 2, Sue Johnson: Kapcsolatra teremtve és Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors – családi sebek és a gyógyulás útjai.
Az említett programokat és könyveket nagy szeretettel ajánlom minden házaspárnak!
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró
