A mi társadalmi dilemmánk

A Cybercsapda című könyv elolvasása után alig vártam, hogy megnézzem ezt a filmet. Nagy meglepetésekre ugyan nem számítottam, sem magamat illetően – a könyv óta sokkal kevésbé vagyok összenőve a telefonommal, persze azért egy újabb figyelmeztetés nem árt, sőt, gondoltam –, sem a dokumentumfilmet illetően, viszont sokat vártam tőle a tekintetben, hogy kamaszfiaimmal (10, illetve 12 és fél) együtt terveztem megnézni. Bejött!

A szombat estére tervezett közös családi mozizást elég komoly ellenállás előzte meg a fiúk részéről: miért nézünk dokumentumfilmet, ha annyi más „jó film” van, és jött a felsorolás. De én hajthatatlan maradtam, márcsak amiatt is, hogy 7 éves lányunk a barátnőjénél aludt, tehát tökéletes volt az időzítés. A morgolódás fokozódott, amikor kiderült, hogy angolul megy, magyar felirattal, amit ugye olvasni kell közben, de ahogy elkezdődött a film, a második percben csend lett és feszült figyelem. Arra számítottam, hogy sokszor meg kell majd állítanunk, hogy a kisebbik feltehesse kérdéseit, a nagyobbik pedig elmondhassa amit éppen eszébe jut róla, de egyik sem történt meg; a néhány megállás azért volt, mert én akartam elmagyarázni nekik valamit vagy visszakérdezni, hogy biztosan jól értették-e ami most elhangzott.

A film viszonylag későn ért véget, de nem mehettünk lefeküdni, amíg nem beszéltünk róla. Ebből egyértelműen kiderült: nemcsak felfogták, miről szól, hanem azt is, hogy amit eddig hajlamosak voltak „hegyibeszédnek“ gondolni részemről (és fafejűségnek apjuk részéről), az a legkevésbé sem a „szokásos“ szülői (túl)aggódás, hanem nagyon is valós féltés, aminek bizony reális, immár a film által „dokumentált“ alapja van. És most már talán az is leesett nekik, hogy a cybertér „varázsa“ és csapdái nem egyformán hat rájuk. Kisebbik fiunk eleve nem kötődik semmilyen kütyühöz, jól elvan a valós térben a valós játékaival és könyveivel, sosem kunyerál online játékidőért, hálás a 10 évesen kapott buta telefonjáért is, míg a nagyobbikkal folyamatos harc megy az online tér miatt. Harc, amelyben állandóan mérlegelni kell a kapcsolatunk védelme és a cyberhatásoktől való óvás között és ez bizony néha nagyon kimerítő tud lenni.

Ahogy beszélgettünk, eszembe jutott, hogy kb. egy éve olvastattam el vele a NOE Levelek digitális veszélyekről szóló lapszámát, akkor volt hasonló élménye, mint most a film után. Akkor (és most) is, megköszönte, hogy csak buta telefonja van (lassan egyedüliként az osztályból) és kérte, hogy kódoljuk le (újra) a számítógépét. Ez megtörtént, de ami a lényeg: azóta rájött, hogyan tudja kicselezni a kódot, mégsem teszi, ritkán kapcsolja be a gépet, leginkább tanulás céljából és nagyon könnyen meg tudtunk állapodni abban is, hogy naponta mennyi időt tölthet a barátaival online. És amikor ezt nem tartotta be (elfelejtette beállítani az óráját), gyakorlatilag vita nélkül elfogadta, hogy ennek következményeként másnapi játékidő elveszett. Ezt a témát korábban a megállapodásaink kereteinek állandó, időnként suta csalásig történő feszegetése és a következmények el nem fogadása jellemezte, üdítő volt tehát a változás. Nem ringatom magam illúzióba, ez sem fog tartani örökké, de máris nyertünk egy kis időt és majd újra megnézzük a filmet – vagy valami mást ami erről szól és ami segít megint rádöbbenni – minket felnőtteket arra, hogy állandó készenlétben kell állnunk, a gyerekeket pedig arra, hogy fogadják ezt el, illetve megértsék, hogy egyre inkább meg kell tanulniuk ebben magukat is korlátozni.

És hogy miről és hogyan is szól a film? Három síkon zajlik. Megszólalnak benne egyrészt a legnagyobb techcégek (Google, Facebook, Instagram, Twitter, Uber, stb.) korábbi vezető munkatársai, akik elmondásuk szerint sokáig azt hitték, az emberi és társadalmi jót szolgálják, de egy ponton rájöttek: aktívan részt vettek egy olyan világméretű kísérletben, amelyből az emberiség – szembekerülve a mesterséges intelligenciával – nem tud jól kijönni, és ekkora lelkiismeretükre hallgatva rávették magukat arra, hogy elmeséljék korábbi tapasztalataikat: hogyan is működnek ezek a cégek, és mi mindenre képes az általuk működtetett rendszer, de mára már gyakorlatilag önállósult cybervilág, amit még ők maguk is csak nagyjából értenek, a felhasználók pedig elképzelni sem tudnak. A második sík a beszélgetések közötti gyakori képbevágások a valós világ olyan eseményeiről, amelyek összekapcsolhatók az online tér működésével (például választások, szélsőséges vélemények, utcai zavargások, terrorizmus). A harmadik szál pedig egy (stílusában túlságosan amerikai) játékfilmszerű történet egy átlagos, háromgyermekes család életéről, melyben a konkrétan is végig nézhetjük, mit okoz a cybertér a család életében, hogyan küzd az édesanya gyermekei valós figyelméért, és hogyan hat az online közösség a 18 éves öntudatos lány, a 16 éves bizonytalan, sodródó fiú és a 11 éves védtelen kislányra.

Néhány elhangzott mondat, gondolatébresztőnek, kedvcsinálónak:

• Az emberiség korábban többször is „lépett szintet” (újságok, rádió, tévé megjelenése), de olyan még nem volt, hogy 50 ember (designer) munkája, döntése kétmilliárd embert képes legyen befolyásolni; s miközben az emberi agy gyakorlatilag nem változott, a számítógépek és a mesterséges intelligencia adatfeldolgozása elképesztő és számunkra felfoghatatlan mértékben növekedett.
• Minden új termék, akár a bicikli megjelenése is megváltoztathatja az életvitelünket, szokásainkat, de az internetnek immár saját céljai vannak.
• Csak két iparág van, amely az ügyfeleit felhasználóknak nevezi: az illegális drogok ipara és a szoftveripar.
• A Szilícium-völgy immár nem termékekkel, hanem magukkal a felhasználókkal (azok figyelmével) kereskedik: „Ha nem fizetsz a termékért, te magad leszel a termék”.
• Egyik volt munkatárs elmeséli: annak ellenére nem voltak képes kontrollálni önmagát, és otthon is, családja, kisgyerekei mellett is állandóan a világhálón lógott, hogy maga is ebben a világban dolgozott, alaposan ismerte csapdáit.
• Egy másik így fogalmaz: „Vagy a reggeli pisilés előtt nézel rá a telefonodra, vagy közben. Harmadik opció nincs”.
• E „globális generációt” építő és működtető kultúrának a lényege a manipuláció. Ahogy a bűvész eléri, hogy azt a kártyát húzd, amit ő akar, épp úgy éri el a Facebook is, hogy azt az információt és terméket fogyaszd, amit ő akar.

• Mivel a techcégek fő célja érthetően a profit növelése, alapstratégiájukká vált az emberi elme feltörése, „hackelése”, maga az emberiség pedig a folyamatos kísérletezés zombi alanyává válik. Olyan egyetemi diákokat alkalmaznak, akik évekig tanulják azt, hogyan kell a meggyőzés művészetét beépíteni a technológiába, hogyan tegyék azt még meggyőzőbbé, például a nyerőgépek működéséhez hasonlatos úgynevezett szakaszos megerősítéssel.
• A közösségi média drog. Hajlamossá tesz a függőségre, elérve, hogy újra és újra át akarjuk élni.
• A tinédzserek körében a közösségi média felfutásával (2011-2013) párhuzamosan elterjedtek a depressziós, szorongási tünetek: az önkárosító magatartás az 15-19 évesek körében 62%-al, a 10-14 évesek között 189%-al nőtt 2009 óta, az öngyilkosságok száma pedig az idősebb tinik körében 70%-al, a fiatalabbak körében 151%-al nőtt az évszázad első feléhez, vagyis 2001–2010-hez képest, és közben folyamatosan csökkennek a valós világban zajló interakciók: randizások, jogosítványszerzés, stb.
• Míg korábban a felnőttek meg tudták védeni gyermekeiket a veszélyektől, azok mára teljesen védtelenné váltak az ún. „digitális cumival” szemben, és nemhogy nekik, még a felnőtteknek sincs esélyük harcolni az immár az egész világot mozgató mesterséges intelligencia ellen.
• A technológia immár képes befolyásolni a politikai választásokat, destabilizálni az egyes országokat, és ezáltal felforgatni akár az egész világ egyensúlyát is.
• Ugyanakkor a technológia nem önmagában veszélyes, hanem azért, amire az emberiség használja, s mert a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Tehát nem azzal, hanem a tech iparral, annak üzleti modelljével van baj: az csak a cégek érdekeit védi, a felhasználókét nem.

A nagy kérdés tehát, hogy ezt a folyamatot vissza lehet-e fordítani? Vagyis „hogyan ébredj fel és törj ki a mátrixból, ha az sem tudod, hogy benne vagy?” Egyéni és társadalmi szintű tudatosításra, tudatosságra és tudatos ellenlépésekre egyaránt szükség van. A megszólalók egy része a film keretein túl is foglalkozik ezzel, alapítványok, előadások formájában és a magánéletében is igyekszik önkontrollt gyakorolni és ehhez konkrét tanácsokat is adnak; jópár ilyen a filmben is elhangzik.

Hajrá, kedves felelős szülő- és embertársaim! Ma, most kell lépni, nem holnap, mert egyre fogy az időnk, és a cybervilág előnye csak egyre nő, miközben nekünk és gyermekeinknek is egyetlen élete és egészsége van.

(Fotók: Pixabay)

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!