Tisza Kata: Kékre szeretni

Októberben mutatták be az erdélyi származású Tisza Kata „színes sorozatának” utolsó, Kékre szeretni című ún. feldolgozásregényét. A bemutató, ahol a szerzővel Babarczy Eszter író, filozófus beszélgetett, előtte pedig Frenk zenélt, nagyon jó hangulatban telt, már amennyire a téma (érzelmi bántalmazás) és a járvány engedte (dedikálás például nem volt). Utána írtam is róla, de a könyvet sokáig csak kerülgettem. Nem csoda.

A bemutató után sejtettem, hogy lesz némi közöm a benne írtakhoz (én is Erdélyben nőttem fel, az elnyomó rendszer okozta családon belüli feszültségeket, depressziót közelről ismerem; én is átéltem az érzelmi elhanyagolást, illetve bántalmazást gyerekként és felnőttként is), és magamat ismerve azt is sejtettem, hogy a könyv bizonyára nagyon fel fog kavarni, így nehezen fogtam neki. De amikor elkezdtem, valahogy úgy vonzott, mind legyet a légyfogó. Néha nem bírtam sem letenni, sem továbbolvasni. Időnként szándékosan félretettem, hogy meg tudjam emészteni, esténként – amikor leginkább ráértem volna – tudatosan nem olvastam, nehogy éjszaka is ezzel foglalkozzam, de aztán már kezdett annyira terhessé vált ez az egész folyamat, hogy vettem egy nagy levegőt és a könyv utolsó felét egyszerre kiolvastam. És aztán megint félretettem, hogy ülepedjen és hogy írni tudjak róla.

Ma már köztudott, hogy a párkapcsolati problémák hátterében nagyon gyakran a gyermekkori kötődés sérülése húzódik meg. Tisza Kata számos könyvet szentelt a témának, egyszerre szívszorító és gyógyító „színes sorozata” (a fekete Akik nem sírnak rendesen, a zöld A legjobb hely a városban te vagy, a sárga MOST és a legutóbbi Kékre szeretni) segítséget, útmutatót adnak ahhoz, hogyan küzdhetünk meg felnőttként a gyermekkorban szerzett kötődési zavarainkkal: hogyan ismerjük fel a sérült mintázatokat, nézünk szembe korábbi traumáinkkal, és épülhetünk fel belőlük. Nemcsak arra kapunk tehát választ, hogy meghaladható-e a sérült kötődésmintázat, amely összetéveszti a szeretetet a bántalmazással és oly sok fájdalmat okoz, hogy belekékülünk (a válasz: igen!), hanem a hogyanra is.

A négy kötet tartalmilag és műfajilag is más; a legfrissebb kék könyv feldolgozásregény, azaz egyszerre terápia és irodalom, amely a szerző pszichológiai doktori kutatásait, coaching praxisát és saját élményeit ötvözve egy bántalmazó viszonyból történő gyógyulási folyamaton kíséri végig a főszereplő Nórát, aki szenvedélyesen beleszeret egy látszólag jóképű, okos, sikeres, gazdag, depressziós, gyakorlatilag súlyosan narcisztikus, kötődésfóbiás, szexkényszeres Dávidba és sokáig nem akarja észrevenni: a férfi nem egy megmentendő illetve megmenthető beteg. Még egy terhességet, majd egy abortuszt is vállal annak kedvéért (nyomására), és „csak” akkor képes kilépni a kapcsolatból, amikor fény derül a férfi pitiáner hazugságaira. Bár maga is szakember, ez nem segít a magánéletében észrevenni a csapdákat, csak később, a feldolgozás fázisában. A könyv legnagyobb ereje, hogy van benne pszichológiai elmélet és tapasztalat is. A szakirodalom belterjes vagy közhelyes, én viszont hidat szeretnék képezni a kettő között, így segíteni a bántalmazási helyzet tudatosításában és annak meghaladásában – állította a szerző a könyvbemutatón.

Néhány ütős, székbe-/ágyba és könyvhöz-szegezős gondolat, felismerés:

„A konyhában ültem, és egyszerre a gyerekkoromban találtam magam fejben, amint ülök egy hideg konyhában, kislányként, ismétlődő képek sokaságában, éhesen, de a félelemtől összeszorult gyomorral, és senki nincs ott, hogy megetessen. Ez részben a rendszer hibája volt, amelyben sosem voltak a szülők otthon, mert hajnaltól estig dolgoztak. (…) A szülők magukba burkolóztak és roskadtak a túlterhelt kilátástalanságukban, s rendszer elnyomó és átláthatatlan volt, a feszültségek egymásnak csapódtak és kimondatlanok maradtak, a konfliktusok nem kerültek egészséges feloldásra, sosem tudhattam mire érek haza. A testvérem rajtam verte le, mint kisebben a belé szoruló frusztrációt, és én, mint legkisebb láncszem, magamra hagyva, önmagamba menekültem. Egyetlen útvonalat láttam: a tanulást.”

„Apám depressziós volt, a rendszerre válaszul, teljesen érthetően, nem mosolygott az életben: mai napig nem tartok vonzónak egyetlen mosolygó férfit sem. Mert hát mi a szerelem, mi képez zsigeri, eszement vonást egy emberben egy másik iránt? Honnan szeretünk, ha nem a gyerekkor hiányaiból? (…) Traumából szeretünk hát, fájdalomból, elfojtásból, a lehető legerősebben, legfelfoghatatlanabb módon, zsigerből.”

„A szembenézés most fájni fog, de végre kell hajtanom magamon ezt a műtétet, ahogy a klienseimen is végrehajtom. Olyan ez, mint a fekély eltávolítása, mint egyedüli lehetőség, hogy a seb begyógyulhasson. A rendszerezés azt jelenti, strukturálunk, tehát átvesszük az irányítást, ami hatalmas segéderő a feldolgozási folyamatban. Mert hiába van vége egy traumának a felszínen, attól az még nem múlt el, hiszen nemcsak a trauma ölhet meg, hanem annak az utóhatásai is, s hogy mit kezdünk a fojtogató poszttraumás tünetcsoporttal, ugyanannyira fontos, mint a túlélés maga.”

„Visszakerülés a világomba, oda, ahol a szavaknak újra értelme van. Függetlenül attól, hogy valaki más ezt lepecsételi-e nekem vagy sem. Ez egy illúziómentes zóna már, amelyben nincs örökkévalóság, szilárd talajon állunk, ér nemet mondani. Nem képzeljük azt, hogy a másik az egyetlen, és azt sem, hogy mi egyetlenek vagyunk. A narcizmus kipusztult. Egyenesség van és együttműködés, nem kivérzés és gyilkolás. Áttanulás a végletes szenvedélyből valami élhető érzésre. Ahol csak azt mondjuk, ami tartható.”

„Igen, az a meggyőződésem, ez az egyetlen út, amikortól nem lesz többé varázsa semmilyen szemfényvesztésnek, státusznak, hatalomnak, birtoklásnak fölöttünk. Amikor arra vágyunk, hogy emberként érintsenek meg és emberként szeressenek, és emberként érintenek és szeretnek, akkor és csak azt nevezhetjük szerelemnek. (…) A saját önismereti utunk az egyetlen tehát, amit tehetünk azért, hogy keretet válthassunk. (…) Az identitás és az önértékelés megerősítésével tudunk valamelyest szembeszállni a múlt hatalmával és a sérült mintázattal. Az önismeret életet menthet, ugyanakkor minél több az önismereted, annál magányosabb leszel, viszont annál jobban elviseled, mert átminősül a magaddal töltött idő. (…)”

„A legveszélyesebb ember az, akinek fogalmas sincs önmagáról és arról, mit miért tesz, mert az bármit megtesz újra és újra, és nem lesznek gátlásai, dühét pedig önmaga meg nem értéséért rajtad veri majd le, mint kisgyermek. (…) Azt sem tudja elhinni, hogy őt szerethetik, ezért folyton tesztelget, és egyre durvább próbatételeket állít.”

„Kimondani, hogy manipuláció áldozata voltam, nagyon nehéz. Hogy kihasználtak, mert elvett valamit belőlem, ami nem volt neki, de kellett ahhoz, hogy éljen, fájdalmas, majdnem megkérdőjelezi a hitet. De mégis kell ahhoz, hogy ne a hitet engedd el, hanem azt átmentsd, és csak az embertől köszönj el, aki kifosztott. A tudat segít, hogy te hoztad a döntést, hogy ebből elég. És az egy igazságpillanat, a hazugság végén. Fontos, hogy ne a te érzéseid felől értelmezd, mert onnan nem érted meg.”

„Ha onnan nézed az életedet, hogy hányszor hazudtak neked, akkor viszonylag hamar eljutsz oda, hogy lúzer vagy, nincs értelme hinni senkinek, összeomlasz a tehetetlenségben, és ott ragadsz. Ha viszont úgy tekintesz minderre, hogy volt erőd, bátorságod, kitartásod, józan eszed és magasan szárnyaló lelked kiszállni, valahányszor hazudtak neked, úgy emberi méltóságban állsz, még ha árván is, de hinni tudsz abban, hogy változtathatsz a téged körbeölelő hazugság fojtogatásán. (…) Minden bántó kapcsolatból való kiszállás hordozza az esélyt, hogy jobb társaddá válj. És megélhess még néhány igazságpillanatot: akár egymagadban vagy valaki más oldalán. Semmi nem tökéletes, de minden rendben.”

A többit olvassátok el, bármennyire is nehéz lesz, mert nagyon hasznos!