Negyedik hetünk Amerikában, avagy találkozás kolozsvári rokonokkal, születésnap és cserkésztábor

2022 július utolsó hetének legfontosabb eseményei közé tartozik, hogy találkoztam kolozsvári unokatesómmal és családjával, aki sok éve vizimentőként dolgozik nyaranta New York környékén, Kincső 9. születésnapja és az első amerikai magyar cserkésztábor.

Óceánpart másképp

Júl. 23. Bár előző héten úgy terveztük, visszamegyünk Sandy Hook Beachre, másképp hozta az élet. Felbukkant az egyik kolozsvári első unokatestvérem, aki tizenvalahány éve nyaranta az Atlantic Sands Beachen dolgozik úszásoktatóként és vizimentőként. Tizensokéve hallom a történeteket erről az első (és második) látásra irigylésre méltó munkahelyről, s most végre közelről is megnézhettem. Mindenkinek nagyon tetszett, annyira, hogy egy korábbi ábrándozásom akár valóra is válthat: egy-két év múlva Gergő eléri azt a kort, hogy dolgozhat itt diák vizimentőként, ha szeretne. 

Atlantic Sands Beach kőgazdag amerikaiak nyaralóhelyéről van szó, gyönyörű homokos tengerparttal, amit Istinek köszönhetően vendégekként élvezhettünk, az ő családjával együtt. A hat gyermeket alig lehetett kiszedni a hullámzó vízből (még a cápariadó is alig hatotta meg őket ), így mi felnőttek órákig nyugiban pihenhettünk. Unokatesóm dolgozott, időnként meglátogatott, addig én az ő Fülöp-szigeteki származású, Amerikában megismert feleségével beszélgettem arról, h miért is költöztek (vissza) New Yorkból Kolozsvárra: sokkal élhetőbb ott az élet, hiszen itt elképesztően drága minden, óriásiak a távolságok, egészségtelenek az ételek… Nyaranta nagyon szívesen jönnek ide, ahogy a Fülöp-szigetekre is, de a megélhetés és a gyermeknevelés szempontjából szerinte Kolozsvár (Erdély) sokkal jobb választás. (Milyen érdekes, hogy sokaktól éppen az ellenkezőjét hallani…) Ugyanakkor elismerte, hogy irigyel minket, hogy ők majd hazamennek szept elején, mi pedig maradunk…Ezen elgondolkodtam: ha valaki felajánlaná, hogy például nyár végén hazamehetünk, mit választanék?… Egyelőre egyértelmű a válaszom. A többiről meséljenek a képek. 

Kettős ünnep

Júl. 24. Ez a nap egyértelműen Kincsőről szólt: ma van/volt a névnapja és a 9. születésnapja. A passaici magyar templomban misét mondtak Kincsőért. Az itteni liturgikus szokás szerint a miseszándékot kérők (tehát ma mi) viszik ki a bort és a vizet a papnak, nem a ministránsok, akik között most is ott voltak a fiaink. Mise után a cserkészházban volt egy tábor előtti nyári találkozó, ahol megismerkedhettünk néhány újabb magyar családdal és végre személyesen is megismerhettük a zoomon és emaileken keresztül már jól ismert csapatparancsnokot, a 25 éves Kozma Fannit; aki csokitortával lepte meg Kincsőt, majd minden egyes szülői kérdésre végtelen türelemmel válaszolt (nemcsak a mieinkre, másoknak is voltak). 

A cserkészetről még többször fogok írni (talán cikket is), de előzetesen néhány érdekesség az itteni 10 napos cserkésztáborról: jövő csütörtök délben kezdődik, de a szerda éjszakát már együtt töltik a garfieldi cserkészházban, ahonnan hajnalban indulnak busszal a hat (!!) órás útra Fillmore-ba. Nagyon komoly felszerelési listájuk van, aminek egy részét hoztuk magunkkal, a többit be kell(ett) szereznünk; szerencsénkre sok mindent kaptunk a többiektől vagy Fannitól kölcsön, de a következő napok még így is a pakolásról fognak szólni. (Viszont utána lesz 10 napunk kettesben!!) Aztán vannak még az ittenieknek is kihívást jelentő covid-feltételek, pl. indulás előtt 3 és 1 nappal tesztelni kell plusz kettőt még vinniük is kell. Mint megtudtuk, a covid előtti években a tábor utolsó 1-2 napján a szülők is részt vehettek, de ez idén sajnos még nem lehetséges, pedig csodaszép erdőben lesznek, amibe csak rövid ideig pillanthatunk bele, amikor majd értük megyünk. De ha már odamegyünk, a környéket azért majd bejárjuk: nem messze onnan van például a Niagara vízesés.

Júl. 28. Három és fél nap teljes csend után kedves olvasóim unszolására jelentkezem; kivételesen nem este, hiszen gyerekek nélkül most napközben is van időm ilyesmire. A hét első három napja csak és kizárólag a 10 napos cserkésztáborra való felkészülésről szólt. A hosszú felszerelési listákat és saját holmijaink átnézését, előkészítését, a kölcsönkapott ruhák kimosását és az új jelvények felvarrását én nyertem meg a gyerekekkel “segítségével”, a hiányzó dolgok beszerzését és a rengeteg cucc korlátozott helyre történő beszuszakolását pedig Gáborral és a gyerekekkel közösen végeztük. A készülődést nem könnyítette meg, hogy a három gyerek más-más altáborba tartozik (a koruk miatt), a távoli helyszín és az időjárás miatt melegebb cuccok is kellenek (ezek nekünk még a konténerben vannak, s az eladó csak döbbenten nézett és vonogatta a vállát, amikor meleg sapkát és kesztyűt kerestem…); a háztartásunk eleve hiányos, így varrókészlettől kezdve a gyufán át kötelekig mindent be kellett szerezni. Ami még extra kihívást jelentett: a fejenként 10-10 db. pólón szigorúan tilos az angol nyelvű felirat, így abból is be kellett szereznünk néhányat, gyerekeink örömére. De a legtöbb időt a megfelelő cserkészzoknik rendelésével töltöttük. 

Mindeközben pánikszerűen igyekeztem meggyógyítani a légkonditól megfázott Kincsőt. Hiába kértem vasárnap este, nem volt hajlandó hajat szárítani (meg is lett az eredménye másnap reggelre ugató köhögés formájában…); és közben állandóan könyörögtem a fiúknak, h ne verjék szét egymást testvéri szeretetből, mert nyílt sebbel vagy netán töréssel nem mehetnek táborba s mert még mindig nem él a biztosításuk, bár már folyamatban, anélkül, hogy be kellett volna újra menni a Tb-hivatalba TAJ számért. Ezúton is köszönet azoknak, akik azt tanácsolták: ne hagyjuk magunkat lerázni, megtéveszteni , mert láss csodát, határozottabb fellépéssel megoldódni látszik ez az ügyünk is…

Tegnap este 8-ra végül készen állt minden: 2×3 negatív covid-teszt, hátizsákok-dobozok pattanásig feszülten tele, a lányzó már egyáltalán nem köhögött, csak az orrát fújta néha, a fiúk is egyben, úgyhogy elvittük őket a garfieldi cserkészházba “leadni” a cuccokkal és a fejenként 8-9 kitöltött irattal együtt, ahonnan egy bizonyára rövid éjszaka után ma hajnalban indultak a hat órás buszútra Fillmore-ba. A gyülekező gyerekek nagyrésze nem is garfieldi volt (azok többsége a táborban különböző feladatot ellátó szüleikkel már elutaztak autóval), hanem New Brunswick-ból és New York-ból, így gyerekeink alig ismertek valakit; annak ellenére, h a garfieldi csapat legalább felét még korábban személyesen megismerték. De otthonosan mozogtaka helyszínen, s mivel mindenki magyarul beszélt, nem sokáig ácsorogtak mellettünk; s amikor elbúcsúztunk, szerintem nekünk volt nehezebb a szívünk… Azóta a lakásunk szokatlanul és idegenül csendes és üres, sőt teljes rend van, amit 10 napig senki nem dúl fel… Ezt a nyugit azért még szoknom kell (pláné, hogy reggel Gábor is bement dolgozni). Szerintem legalább fél éve nem volt ilyen élményem, igyekszem minden percét kiélvezni.

Júl 30. Ez most tényleg rövid lesz, hiszen gyakorlatilag nem történt semmi… Az első két, gyermek- és szinte teljesen családmentes napomon (és a tegnap este 8 körül hazavetődő, ma pedig az egyik szobából kirobbanthatatlanul dolgozó férjemnek köszönhetően) először rendet raktam és kimostam aztán csak pihentem, olvastam, aludtam… éés dolgoztam. Tegnap felvettem, ma pedig megírtam első itteni interjúmat (egyelőre legyen meglepetés, hogy kivel). Jól esett, kérdezni-beszélgetni az itteni magyarság helyzetéről és aztán begépelni, megszerkeszteni is. Közben, leginkább édesanyám tegnapi születésnapja, illetve a Pax tévés Derűlátók-monológom kapcsán sokat gondolkodtam arról is, hogy milyen tevékenységnek, fizetett vagy önkéntes munkának van itt/innen értelme… Megfogalmazódott bennem jó pár új ötlet, cél, téma és megbízó tekintetében is; mert sajnos van, aki korábbi ígérete ellenére mégsem kéri a már kész cikkeimet, s csak homályosan fogalmazva őszre utalgat…. De már tudom, hogy nem maradok régi-új feladatok nélkül, s ha majd az egész család belejött a denwille-i életünkbe, szép sorban megvalósítom őket. 

Az estéinket a teraszon kettesben egy-egy pohár bor s a távoli New Yorki felhőkarcolók ködös fényei mellett olyan romantikus témák megbeszélésével töltjük, mint tb-ügyintézés, gyermekorvos-választás, magyar és amerikai oltási gyakorlatok összehasonlítása (jelenleg fejenként 3-4 db olyan oltást akarnak beadatni, amire az otthoni protokoll szerint nincs szükség vagy csak jóval később…), iskolai adminok leveleinek értelmezése és megválaszolása (ma felkerültünk az iskolák levlistájára, és ezzel el is kezdődött a ráhangolódás az iskolakezdésre…), autóvásárlás és kötelező biztosítás, bútorvásárlás és lakberendezés… Amikor pedig már nem bírom tovább e szerfölött fontos, de számomra nem igazán motiváló témákon való agyalást, Gábor meg-megkönyörül rajtam, s végre beszélhetünk olyasmiről is, ami engem igazán érdekel: az említett ötleteimről, vagy hogy mit csináljunk holnap kettesben…  Ugyanis többszöri próbálkozása ellenére sem hagytam magam lebeszélni egy nem ügyintézős, kirándulós szombatról, ami azért sem volt könnyű, mert amiket én szeretnék megnézni (múzeum, színház, koncert), azért ő nem lelkesedett, de végül sikerült kompromisszumra jutni és holnap nem/sem ülünk itthon…
És az is nagyon izgat, merre megyünk és hol szállunk meg jövő hétvégén, amikor elhozzuk a gyerekeket Fillmore-ból (akik állítólag nagyon jól érzik magukat a cserkésztáborban), ill. hova menjünk nyaralni a jövő hét utáni héten (merthogy erről sem hagytam magam lebeszélni a tengernyi ügyintézésre, a költözésre vagy az iskolakezdésre hivatkozva…).

A fenti kép nem illusztráció, és teljesen passzol bizakodó hangulatomhoz, (amióta elmentek a gyerekek, úgysem fotóztam). Valóban ilyen gyönyörűen virágzik a medence melletti fa, a rekkenő, párás hőség ellenére. (Míg otthon aszály van, itt két-három naponta leszalad az ég.)

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!