Fiús anyának lenni

 

Lánytestvérem nincs s mire férjhez mentem, édesanyám már nem élt, így nem csoda, hogy amikor az anyaságra gondoltam, kislányra vágytam… De erre elég sokáig kellett rá várnom, kétszer is átéltem, hogy fiam születik. Amikor megtudtam a nemüket, először kicsit csalódott voltam, de hamar túlléptem rajta, és őszintén tudtam örülni annak, hogy egészségesek; amikor pedig megláttam őket, az addig folyamatosan csökkenő hiányérzetem gyakorlatilag megszűnt. Annyira, hogy amikor kiderült, hogy (végre) lányunk (is) lesz, szinte aggódni kezdtem, hogyan leszek képes rózsaszín ruhákat és Barbie babákat elfogadni magam körül. (A lányos hisztiktől nem tartottam, azokat megkaptam a fiúktól is, főleg a nagyobbiktól…)

Fiaim értelmes, jóképű, sportos, aktív és érdeklődő kisgyermekek és immár tinédzserek, nagyon büszke vagyok rájuk. Sikerült megszerettetni velük a természetet és (nem kevés időráfordítással) az olvasást, nyitottá és érzékennyé tenni őket mások és általában a világ dolgai iránt. Kiskorukban rengeteget verekedtek és veszekedtek egymással, néha most is, de hál’Istennek ez lassan elmúlik, és már sokkal inkább összezárnak – sokszor sajnos a kishúgukkal szemben. Szeretnek legózni (még mindig), szerelni, filmet forgatni és színdarabokat előadni (mindkettőt házilag), gitározni, olvasni, túrázni, vízilabdázni, cserkészkedni és ministrálni. Egyre jobban ragaszkodnak a korosztályuk társaságához, de még szívesen vannak velünk is. Igyekszünk sok közös családi élményt nyújtani nekik, talán erre fognak a legjobban (és a legszívesebben) emlékezni. A legtöbb szülinapjukon élményt (is) kaptak; a két legkülönlegesebb a tízéves szülinapjukon volt: a nagyobb egy apás napot és éjszakát kapott a mogyoródi csúszdaparkban és utána sátorban aludtak, a kisebbik pedig egy sziklamászást nemrég Cseszneken (ez annyira jó volt, hogy erről még külön írok). 

 

Felnéznek apjukra (ő ezt nem mindig így érzi, de én tudom, hogy így van), igyekeznek megfelelni neki és követni őt, de azért még mindig inkább hozzám jönnek, ha örömük, bajuk vagy bánatuk van, és egyre ritkábban, de még hajlandóak együtt kézműveskedni, társasozni, mesét hallgatni. A reggeli búcsúzáskor ugyanúgy elvárják az ölelést-puszit (találkozáskor is, kivéve ha nyilvános helyen vagyunk, akkor tilos), vacsoránál megsértődnek, ha nem mesélhetnek részletesen a napjukról, esténként pedig nem maradhat el a személyre szabott anya-idő, amikoris összebújunk és elmesélnek olyasmit, ami a többiekre nem tartozik vagy csak elfelejtették napközben. (El lehet képzelni, milyen zokni vagyok, miután mindegyik mellett elbóbiskolok; a férjem próbál lebeszélni róla, de nem adnám semmiért az egyéni anya-gyerek-időt…)

Tanszer-, cipő vagy ruhavásárlás egyenesen kínszenvedés velük; ha rosszkedvűek, akkor a legegyszerűbb beszélgetés is félremegy; ha bal lábbal keltek fel vagy dühösek valamiért, akkor jobb nem meghallani, amit mondanak és főleg ahogy teszik azt; ha házimunka kerül a sor, azonnal felszívódnak (kivéve, ha közös sütés-főzésről van szó, azt bármikor szívesen), ha kérünk tőlük valamit, azonnal megsüketülnek (kivéve, ha pénz jár érte, akkor bármikor szívesen); előszeretettel röhögnek idióta vicceken, böfögnek (és egyéb hangokat is kiadnak) az asztalnál, ha épp olyanjuk van, de mindezzel együtt is éppen olyan szeretnivalóak, mint a lányok.

 

És bizonyos szempontból sokkal egyszerűbb velük az élet: ha valami tetszik, illetve nem tetszik, őszintén elmondják, még ha időnként (legtöbbször) túl nyersen is, de nem szoktak játszmázni, faksznizni és így nekünk sem kell játszmáznunk velük. Nem problémáznak olyan apróságokon, hogy például a ruháikon nem passzolnak a színek (vagy a színek és az épp aktuális hangulatuk); de ha valami nem tetszik vagy nincs kedvük hozzá, akkor nem veszik fel vagy nem csinálják meg, ha fejre állok sem. Míg a lányomra még úgy, ahogy tudok hatni, némi huzavonával elérni amit szeretnék, de az ő esetükben egyre inkább el/meg kell fogadnom Vekerdy Tamás tanácsát: a kamaszokat csak kamaszkor előtt lehet és érdemes nevelni. Ez mondjuk megvolt, de nagyon nem könnyű abbahagyni, szerencsére még épp időben olvastam, így aztán próbálkozom. (Valószínűleg ez lányokra is igaz, de a fiúkra már magam is belátom…)

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró