Miért érdemes gyásztanácsadóhoz fordulni?

Ma lenne 70 éves az édesanyám. Nem könnyű nap ez, hiszen nagyon hiányzik, de nem is nehezebb, mint a 20. karácsony nélküle vagy halálának 20. évfordulója áprilisban.

Húsz év után sikerült összeszednem magamat és a vele kapcsolatos gondolataimat: karácsonykor írtam neki egy levelet (megjelent a tavaly téli Family Magazinban), áprilisban pedig összeírtam a tőle kapott örökségemet. Utóbbi írás tulajdonképpen sokkal jobban illene a mai napra, de hát így alakult, akkor jött az ihlet. Így aztán sokat gondolkodtam, miről írhatnék ezek után ma, a születésnapján. És eszembe jutott egy nemrég kapott jótanács: írjak arról, miért érdemes a veszteséggel szembenézni, a gyásszal tudatosan foglalkozni, szükség esetén szakembert igénybe venni. Ezt a kérdést a szakemberek természetesen nálam sokkal jobban, szakmaibb indokokkal meg tudják írni, egyre bővül ennek a szakirodalma. Hál’Istennek tegyük hozzá, hiszen el kellene oda jutni (újra) mielőbb, hogy a halál, a gyász nem tabu, arról beszélni kell, különösen, ha gyermeket is érint. Szóval szakmai indoklást nem írok, mert nem írhatok, de saját (élet)tapasztalati javaslatot igen.

Édesanyám halálakor 24 éves egyetemista voltam, épp az egyetemet fejeztem be, szakdolgozatot írtam, állásinterjúkra jártam. Amikor jött az a bizonyos szörnyű hír telefonon, azonnal összepakoltam és indultam vonattal haza Erdélybe. De előtte még felhívtam az egyetemi tanáromat és az egyik HR-st, hogy nem tudok menni a megbeszélt találkozókra, és egy ideig ne is várjanak. Nekik talán elmondtam az indokot is, de rajtuk, a legjobb barátnőmön és a szobatársamon kívül Budapesten senki nem tudott a történtekről. És ez így volt utána is még nagyon sokáig. Nem tudták, mert nem tudtam elmondani. Amúgyis két külön világnak éreztem Erdélyt és Budapestet, gyermekkorom és egyetemista életem két helyszínét (azok is voltak!), és míg korábban gyakran zavart (rosszabb napjaimon kétlaki hontalannak éreztem magam), a trauma túlélésében tulajdonképpen segített a két világ teljes elkülönülése.

Segített a pillanatnyi túlélésben, de nem segített a továbblépésben. Erre csak sok év múlva került sor, amikor – immár háromgyermekes családanyaként – elmentem egy gyászterápiára. Biztosan nem az első ilyen témájú email volt, ami szembejött, de ez volt az első, ami megérintett. Bizonyára nem véletlenül: akkor álltam erre készen. Már lejárt a határidő, így az esélytelenek (és a kockázatot nem vállalók) nyugalmával írtam és meglepődtem, amikor azt a választ kaptam: menjek. Hát, jó, gondoltam, de nem fűztem hozzá túl sok reményt. Csoportfoglalkozás volt, kis létszámban és mindenféle korosztályban, főleg fiatalokkal. Elsőre nem találtam a helyem, nem tudtam eldönteni, folytassam-e, de a foglalkozásvezető nyugodt, derűs személyisége, a résztvevőket összekötő veszteség-élmények, a terápia folyamatában erős szerepet kapó imádságok és az abból fakadó, egyre növekvő lelki békém meggyőzött. Egyre jobban éreztem magam, egyre kevésbé foglalkoztam a többiekkel és egyre többet a magammal. Jó érzés volt, hogy sok-sok év után végre merek foglalkozni a múltam legfájóbb részével, s a kisgyerekes anya-létből kiszakítva magam végre heti pár órát csak édesanyámra (és általa magamra is) fordíthatok. A terápia részleteire nem nagyon emlékszem – kivéve arra, hogy lerajzoltuk a családunkat és két levelet is írtunk, amiket azóta is őrzök és néha újraolvasok – de arra igen élesen, hogy mindig jó volt ott lenni és minden alkalommal könnyebben mentem haza.

Azóta tudok beszélni édesanyámról. Nem bárhol és bárkinek, de ez nem is célom. A célom az: ha szeretnék róla beszélni, akkor tudjak, képes legyek rá. Ne érezzem, hogy jó lenne, de képtelen vagyok rá, a gombóc a torkomban nem engedi és cikinek érzem, ha elsírom magam. És a legfontosabb: akarjak és tudjak beszélni Róla a gyermekeimnek. Persze ez sem megy mindig; van, amikor azt mondom nekik egy-egy faggatózó kérdésre, hogy most épp nem esik jól erről beszélni, térjünk rá vissza később, de ezt is megértik, mert tudják: majd elmondom, mert szabad róla beszélni.

Nemrég egyébként egy családügyi szakember döbbentett rá: nemcsak szabad, kell is. Az ő szintjükön, az ő szavaikkal, de kell beszélni nekik a halálról is. A fiúk ritkábban, de a kislányom gyakran kérdez, és nemcsak a nagymamájáról (vagy más felmenőkről, hiszen néhány haláleset az ő életükben is történt), hanem úgy általában a halálról. Az erről való beszélgetést nálunk nagyban megkönnyíti egy tavaly megjelent kis könyvecske, Wheeler-Mezei Virág: Egy ragyogó hely című képeskönyve, amelyben kislányával beszélget a mennyországról, ahol a kislány testvére, Virágék elsőszülöttje van. A könyv így elsősorban hívőknek szól, de ajánlani tudom nem hívők számára is. Különösen amiatt, hogy nem ismerek más, hasonló témájú könyvet. (Ha te tudsz, kérlek írd meg nekem megjegyzésben, köszönöm!)

A gyásszal szembe kellett néznem egy másik veszteségem kapcsán is: két vetélésem is volt. Az elsőről nem tudtam beszélni csak a férjemmel és a legjobb barátnőmmel (nomeg az orvossal), de még a tágabb családomnak sem voltam képes elmondani, a másodikról már írni is tudtam, pedig a korom miatt azt sokkal nagyobb veszteségként éltem meg, mint az elsőt. Mégis, az a körülmény, hogy már túl voltam egy másfél éves önismereti képzésen, egy gyászterápián és több, különböző típusú veszteségekről és azzal kapcsolatos gyászfolyamatról szóló cikket írtam, amelyekben érintettekkel és szakemberekkel beszélgettem (például ITT,  ITT , ITT és ITT), sőt egy egész napos gyászkonferencián is részt vettem a Napfogyatkozás Egyesület szervezésében, illetve közvetlenül a történés előtt épp egy gyásztanácsadóval készítettem interjút, mind nagyon sokat segítettek nekem a saját gyászom feldolgozásában. (Annyira, hogy végül ezesetben nem mentem el szakemberhez, egyedül, pontosabban férjem támogató segítségével mentem végig azon a nehéz folyamaton. De akinek ez (önismeret, szakmai tudás és támogató családi háttér) nem adatik meg, annak mindenképp érdemes elmennie egy szakemberhez. Én az előbb említett egyesületet és az ott dolgozó szakembereket nagyon tudom ajánlani mindenkinek!

Ui. A nyitófotót egy tavaszi  kiránduláson fotóztam a kesztölci temető kapujában.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró