Lányos anyának lenni... - Így írok én

Ma hét éve lettem lányos édesanya! Ez azért nagyon különleges a számomra, mert mindig is erősen vágytam arra, hogy legyen (legalább) egy lányom. Talán azért, mert nekem nem volt lánytestvérem, talán, mert édesanyám akkor már nem élt, nem tudom, mindenesetre nagyon hiányoltam a női erőt, a női jelenlétet a családomból. (És néha még most, hiszen a nő-férfi arány még mindig nincs eléggé egyensúlyban nálunk 😉 )

A lánynevet már első gyermekünk megfoganásakor kiválasztottuk, de még bő öt évet kellett várnunk amíg „gazdája” megérkezik hozzánk, ugyanis először két fiút szültem. Természetesen mindkettőjüknek nagyon örültem, örültünk, de ma is tisztán emlékszem arra a délutánra, amikor a nőgyógyász végre meg tudta mondani a második gyermekünk nemét…és az megint nem az volt, amire én (évek óta) annyira vártam… Csalódva mentem haza, nem is tagadom, miközben persze őszintén örültem, hogy egészséges. A csalódás aztán gyorsan elmúlt és amikor második fiúnk megszületett, semmilyen hiányérzetem nem volt vele kapcsolatban. Viszont megerősödtem abban a tudatban, hogy a tervezett három gyermekünkről semmiképpen nem mondhatunk le. Szerencsére két év múlva újra babát vártam. S mivel a vizsgálatok (talán a korom miatt) magas kockázatot mutattak, vállaltam (újra) az omniocentézist, hogy megtudhassam, kisbabánk egészséges-e és ha már úgyis vérvétel, akkor azt is, hogy mi a neme. Így végül már születése előtt fél évvel papírom volt róla, hogy kislányunk lesz; már gyakorlatilag hét és fél éve tesz a tudat boldoggá.

Végre lesz gazdája a névnek, végre lesz egy Kincsőnk is! De akkor még szentül hittem, hogy eleve inkább fiús lány lévén és két belevaló kisfiú édesanyjaként nálunk biztosan nem lesznek rózsaszín habos-babos ruhák és Barbis játékok és nyafikkal elért kérések. Hát…a rózsaszín ruhákat már a kórházban lehetetlen volt elkerülni…és ha a habos-babos ruhákat többé-kevésbé sikerült is mellőzni, és a fiúk kinőtt babaruhái többségét feladnom a lányomra (egy bizonyos korig legalábbis), egy idő után azt vettem észre, hogy egyre szívesen válogatok a pasztelszínű cuccok között, és bár inkább a vagányabbakat igyekszem választani, mégis folyamatosan csajosodik a ruhakollekció és a játéktár. Erre ráerősítettek a rokonok, barátok ajándékai és maga a lányunk is, aki egyre határozottan képviselte véleményét a fiúktól örökölt ruhák és játékok tekintetében, no meg persze a ruha- és játékboltokban. Valahogy nem esett nehezemre beletörődni… Azért igyekeztem nem átesni (és őt sem átengedni) a ló túloldalára, tartani a mértéket, színben és stílusban is, így például most is Barbie babája, de természetesen van rengeteg rózsaszínű és lila legója, csajos mesekönyve.

Igyekszem mértéket tartani a csajos viselkedés elfogadásában is. A férjem (és a tesók) kifejezetten rosszul van(nak) a hangos hisztijeitől, én sem igazán tudom megszokni, szerencsére nem túl gyakran van. (A fiúk szerint persze egy is túl sok.) Az gyakori odabújást, a rengeteg (néha kikövetelt) ölelést-puszit férjemnek meg kellett szoknia (már a fiúkon is edződött, de értelemszerűen jóval kevésbé volt kitéve mindennek), én viszont nagyon szeretem, de a célirányos, odadörgölőzős kunyerálással kapcsolatban azért nekem is erős fenntartásaim vannak. (Szerencsére ebből sincs olyan sok.) Amit viszont nagyon tudok értékelni, hogy azonnal észreveszi, ha valami rosszkedvű, szomorú, csalódott vagy dühös vagyok, ahogy azt is, ha új frizurám, ruhám vagy netán fülbevalóm van. Imádom, hogy egyre több a közös csajos dolgunk, programunk van – a konyhában, az öltözködésben, sminkelésben lelkesen segít –, jókat beszélgetünk az élet női dolgairól. (Ma este például a saját születését kellett biológiai részletességgel elmesélnem neki – a fiúkat ez sosem érdekelte.)

Hét éves közös kalandunk „eredménye” egy legszívesebben babás-mamást játszó, de akár a fiúk kisautóival is szívesen eljátszó, velük bunkert építő, vagy akár fakardozó, vagány, belevaló, bátyjaival mindig lépést tartani igyekvő (és képes), őket gyakran anyásan rendező, környezetére érzékeny, gondoskodó nagylány, pontosabban egy egyre nagyobb kismacska, aki teljesen váratlanul tud bújós kiscicából vadmacska lenni és fordítva, és akiről a kedvenc (kedvesen határozott) óvónénije az ovis ballagáskor meghatottan azt mondta:

„Nagyon szeretem Kincsőt. Nagyon szeretem benne azt, hogy olyan természetesen tud viselkedni, ahogy sokan ebben a korban már sajnos nem. Nagyon szépen nevelitek őt, gratulálok nektek és minden jót kívánok neki az iskolában.”