M. Tóth Kriszta: Sokszor érzem magam sokkarú Durga hindu istennőnek, akinek még így sincs elég keze

Vállalkozónőkről szóló sorozatom ma M. Tóth Kriszta ötvös-iparművésszel folytatódik, akit közös ismerősünk révén, de nem személyesen ismertem meg. Tetszettek az alkotásai, s amikor megtudtam, hogy négy gyereke van és a Velencei-tó közelében él, még kíváncsibb lettem rá, így kikérdeztem a családjáról és a munkájáról.

Mesélj magadról, családodról, munkádról!

Anyu festőművész, úgyhogy korán be lettem dobva a kulturális mélyvízbe. Apu ugyanakkor geofizikus, tőle a tudomány szeretetét és az örök kíváncsiságot örököltem. Már az Iparművészeti Főiskola előtt is ötvös munkákat készítettem, utána meg pláne; ez számomra igazi, abbahagyhatatlan hivatás. Férjemmel és négy gyerekünkkel egy Velencei-tó közeli kis faluban élünk már 20 éve, itthon van a műhelyem. 32 éve vagyok az ötvös szakmában, de még mindig van mit tanulnom.

Miért lettél éppen ötvös?

Gimis koromban kezdtem tűzzománc-szakkörre járni, és mellette művészettörténeti fakultációra. Később ez utóbbiból érettségiztem is. Aztán utána elmentem betanított munkásnak egy ékszeripari céghez, közben esti tagozaton jártam ötvös szakra a Kisképzőbe. Végül két helyre felvételiztem, a hollandiai Utrechtben egy művészeti főiskolára, itthon pedig az Iparművészetire. Mindkét helyre felvettek, de kint kezdtem tanulni. Egy év múlva hazajöttem, gyötört a honvágy, és a tudat, hogy de hát én az Iparra járhatok, itthon a helyem…és tényleg! A legszebb fiatalkori éveim voltak, csodás tanárokkal, szárnyalóan intellektuális, érzékeny közegben. Azóta is visszavágyom. (Most úgy néz ki, hogy talán a gyerekeim közül egy-kettő hasonló terveket dédelget, de pssszt!…) Amikor visszanézek, már látom, hogy kisebb vargabetűkkel, de végig az ötvösség, a formatervezés felé mozogtam, csak amikor még benne voltam, akkor tűnt egy nagy káosznak, és kiúttalannak az egész.

Milyen anyagokat használsz, honnan ihletődsz?

Nagyon szeretem az ékszerekben, a tárgyaimban a természetes anyagokat, kavicsokat, fát, bőrt, csontot, bármilyen talált izét; a lényeg, hogy lássam benne a lehetőségeket valami új funkcióra. Ha az maga az esztétika, akkor az; ha hordoz egyéb használati funkciót, akkor az. Kevésbé vonzanak a csillogó drágakövek, és a drágább nemesfém ötvözetek. Pár éve sokat foglalkozom fémöntészettel, különböző tárgyak, élőlények lenyomataival, illetve ezek pozitívba fordításaival.

Jellemzően kik a megrendelőid, milyen kérésekkel fordulnak hozzád?

A megrendelőim kezdetben a barátok, ismerősök voltak; ők továbbra is stabil alapot adnak. De már egyre többen keresnek ismeretlenek is, egyedi elképzelésekkel. Vannak klasszikus megrendelések (jeggyűrű, karikagyűrű), saját termékek (kulcstartók, medálok, karkötők, gyűrűk, gyerekek láb- és kézlenyomatai), és vad ötletek is (epeköves ékszer, emberi hajat rejtő gyűrű).

Melyik a kedvenced és melyik volt az, ami a legnehezebben készült el?

Kedvenc munkám… Huhh, nem is tudom. Amikor dolgozom valamin, akkor épp az a darab az… Talán az az oroszlánfogas medál, amit a nálunk forgató MGM filmstúdió megbízásából terveztem és készítettem el a Herkulest játszó színész (Dwayne Johnson) számára. A kész filmben sajnos nem látható, végül kivágták azokat a jeleneteket; hát ez az én formám, hehehe.

Nehéz megválni tőlük? Követed sorsukat, kérsz róluk visszajelzéseket?

Minden tárgy egy kicsit a gyerekem. Talán a szériatárgyaktól könnyebben válok meg, mint a teljesen egyediektől, mert ez utóbbiakat megszenvedem… És szeretem tudni, hogy hová, kihez kerül. Szeretem én javítani, vagy átalakítani a saját alkotásaimat, ha azt kérik. Más ne nyúljon hozzá, mert a kezére csapok!

Honlapod szerint: „A fémművesség magányos műfaj. Bár naphosszat egyedül dolgozom a műhelyben, és igyekszem átlátni az ott uralkodó káoszon, esténként mégis a családom az első, akiknek megmutatom a készülő kütyüket.” Mit szólnak hozzájuk az első számú kritikusaid?

Egyedül dolgozom, de rengeteg kollégával tartom a kapcsolatot; sőt, a pandémia okán az online térben találkozva, értekezve több új, értékes munkakapcsolatom, és barátságom született. A családom már egészen jól ki van képezve, tök szakszerű kérdéseket tudnak feltenni. Még a legkisebb, hétéves lányom is rákérdez, hogy ezt most direkt kalapáltam ilyen “göröngyösre”? Vagy: ugye, az a bronz talplenyomat ezüstözve lett? Szóval elég jól látják a dolgokat. És tényleg, még soha egyetlen ékszeremet sem szólták le a gyerekeim, ha most jobban belegondolok. A férjem nagyon kritikus típus, de építő javaslatokat tesz mindig; és nagyon kreatív ötletei vannak, amiket jó párat évek óta alkalmazok.

Négy gyerekes édesanyaként vagy vállalkozó, aki ráadásul otthon dolgozik. Hogy egyezteted össze a munkádat a családi életeddel?

Nem vagyok ám vállalkozó; a státuszomat régen szellemi szabadfoglalkozásúnak nevezték, mostanában önálló tevékenységet végző magánszemélynek. Mivel itthonról dolgozom, rugalmas munkaidőben, ez lehetővé teszi, hogy mellette a családdal, a kutyákkal, a háztartással is törődjek. Hát mit ne mondjak, nem könnyű. Konkrétan pokoli nehéz. Sokszor érzem magam sokkarú Durga hindu istennőnek, akinek még így sincs elég keze…meg ideje. Sehol sem tudok 100 %-osan teljesíteni, és ez eléggé frusztrál. Viszont nincs rá megoldás, csak az idő. Nőnek a kölykök, egyre önállóbbak, és jobban kiveszik a részüket a teendőkből. Van, hogy a férjem fűrészel nekem valamit, vagy huzalt húz húzóvason, mert egy bivalyerős viking típus. De főz is néha, meg a háztartásban sok egyéb munkát elvégez. A fiaink hasonlóak, ők átvállalják nehéz tárgyak cipelését, szerelést, kutyasétáltatást; a kislányaink beszállnak a takarításba, pakolásba; úgyhogy egyre jobb lesz a helyzet, bízom benne.

Mennyiben volt más a járvány alatt dolgozni? Voltak egyáltalán megrendeléseid? És az ihlet során el tudtál tekinteni a vírushelyzettől?

A járvány a munkakörülményeimen nem nagyon változtatott; ugyanúgy tudtam itthon dolgozni. Az anyagbeszerzés, és az egyes munkafázisok kiszervezése viszont okozott némi fennakadást (alapanyagok, eszközök, alkatrészek, galvánoztatás, öntetés, stb.), mivel be kellett zárnia hosszú hónapokra legtöbbjüknek. A megrendelések tovább működtek az online térben, és postázással jutottak el a tárgyak a tulajdonosokhoz, szóval végülis nem volt vészes az egész. Sikerült családilag annyira vigyáznunk mind a hatunkra, hogy nem betegedtünk meg. Mondjuk az online oktatás – főleg az a három hét, amíg nekem kellett tanítanom az itthon tartott kis elsőst – kivett belőlem rengeteg energiát, szétestem apró pici darabokra, most próbálom összekotorni magamat.

Háborúban hallgatnak a múzsák, és ez így volt velem is; valójában egyetlenegy olyan ékszert sikerült összehoznom az elmúlt időszakban, amire büszke vagyok. Ez egy gyűrű, aminek az elődjét 20 évvel ezelőtt vesztettem el, és ideje volt pótolni. De persze nem lett ugyanaz, hanem sokkal jobb! Nem megrendelés, hanem a sajátom, csak úgy l’art pour l’art készült.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!