Szabó Magda: Az ajtó – bemutató a Nemzeti Színházban

Fotóspróbán voltam a Nemzeti Színházban; a ma este bemutatásra kerülő Az Ajtó című előadást néztem meg Udvaros Dorottyával és Söptei Andreával. Nagyon vártam már a darabot, sejtette, hogy el fog varázsolni, de azt nem, hogy ennyire. Azóta már megfejtettem, miért.

Szabó Magda 1987-ben írt, megjelenése óta közel 40 nyelvre lefordított ikonikus regényét többször olvastam már; de Szabó István 2012-es filmjét (Helen Mirrennel) még nem láttam, ahogy egyetlen színpadi adaptációt sem; így eddig nekem saját Szeredás Emerencem volt. De éppen ezért nagyon kíváncsi voltam; Udvaros Dorottya mennyire tudja majd számomra hitelesen megtestesíteni a fejemben-szívemben élő egyszerű, méltóságteljes, élete borzalmait s lakása titkait mindig kulcsra zárva őrző, s csak a sikeres írónőnek időnként megnyíló öregasszonyt. A választ megkaptam: úgy, ahogy csak a legnagyobb művészek képesek; ugyanis tegnap este óta már nem is emlékszem, milyen volt az én saját Szeredás Emerencem; azóta már csak az Udvaros Dorottya-féle van az én fejemben-szívemben (is).

Az írónő alakját már sokan megidézték, magam is láttam róla szóló előadást; így vele kapcsolatban nem voltak ilyen jellegű várakozásaim, s természetesen volt, hogy Söptei Andrea mennyire hiteles Szabados Magda. De nemcsak azért érintett meg annyira az előadás, mert ez az Emerenc és Magda pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett; hanem azért is, mert a regény többszöri elolvasása óta most először éreztem magam ennyire közel mindkét szereplőhöz; hol elfoglalt írónőnek, hol bejárónőnek éreztem magam.

Természetesen eszemben sincs sem Szabó Magda írói nagyságához, sem Emerenc sokat megélt szigorúan szerető bölcsességéhez mérni magam; pusztán arra utalok, hogy korban és szakmában most kerültem legközelebb az írónőhöz; és így az idős asszonyhoz is közelebb, mint valaha. Azt is nagyon át tudtam érezni, milyen nehéz egy megbízható bejárónőt találni; de az írógépet folyton püfölő, a külvilágot – beleértve a számára oly’ kedves családtagokat – időről időre teljesen kizáró alkotási láz különösen ismerős volt; ahogy az abból külső hatásra történő feleszmélés, a valós prioritások átrendezésének próbálkozásai s az élet bonyolultságára való rácsodálkozás is; azzal a különbséggel, hogy nálam nem a bejárónő, hanem gyermekeim s néha férjem jelzik, amikor túlságosan elszakadok tőlük a munkám kedvéért. Abban viszont nincs különbség köztük: jelzésük ugyanolyan fájó tud lenni…

Ugyanakkor sosem éreztem magamhoz ennyire közel Emerencet sem. A két, nagyon különböző, de egyaránt sokat megélt nagyanyám keveréke lett ő: a feltételhez kötött szigorú, de megbízhatóan gondoskodó szeretet és egy sokat megélt élet méltóságának, karcosságának és bölcsességének keveréke, amelyhez fel kell nőni – ahhoz, hogy méltók legyünk rá és értékelni tudjuk. S persze benne voltam én is; a gyermekeit időnként túlságosan szigorúan (de feltétel nélkül) szerető; az egyre többet megélt élettől remélhetőleg egyre bölcsebb; s a családjában magát néha bejárónőnek érző 45 éves jómagam.

Ezért történhetett meg bennem az a váltás, hogy míg eddig az idős asszonyt megmenteni akaró írónőnek adtam igazat; úgy érezve, hogy a regény végén azt tette, amit tennie kellett; hiszen jót akart és ez már önmagában felmenti őt tettei esetleges hátrányos következménye alól. Most értettem csak meg úgy igazán, amit ő maga is utólag felismert. S nemcsak megértettem és elfogadtam – hiszen elvi szinten eddig is tudtam -, hogy a jó szándék önmagában nem elég; hanem most először át is tudtam érezni annak súlyát és nehézségét, hogy úgy kell szeretni a másikat, ahogy annak szüksége van rá; s nem úgy, ahogy azt gondoljuk. S most éreztem először azt is, talán képes is lennék másképp dönteni, mint ő; talán képes lennék a másik kedvéért önmagamat meghaladni. Köszönet ezért mindkét színművésznőnek!

Bár a könyv és színdarab két főhőséhez képest mindenki csak mellékes, bár mégis fontos mellékszereplő; szeretném megemlíteni Rubold Ödön szeretnivaló Professzorát (Szobotkáját), Marton Hanga fiatal Emerencét és a szomszédokat (Tóth László Alezredesét, Gidró Katalin Polettét, Szűcs Nelli Sutuját (a csirkeaprólékos leves elfogyasztása csúcs volt), Herczegh Péter unokaöccsét, Varga József Brodarics urát, valamint az ötletes rendezést. És még valamit szeretnék: bocsánatot kérni a színművészektől a fotós-sajtós kollégák viselkedésért. Az egy dolog, hogy ők is a munkájukat végzik, és ezért a folyamatos kattogtatás mellett időnként ide-oda helyezkednek, s még az is belefér, hogy a munka hevében néha leejtenek valamit; de az hogy közben egymással beszélgessenek, doboljanak vagy dudorásszanak, az már szerintem megengedhetetlen – mégiscsak egy színházi előadásról van szó!

*

Szabó Magda a világon a legismertebb modern magyar író, könyveit 43 nyelvre fordították le. Az életművét gondozó Európa Kiadó szerint „magyarabb és magyarságában európaibb szerzőt elképzelni sem lehetne.” Szabó Magda költőnek indult, regényeket a kényszerű hallgatás éveiben kezdett írni. Amikor első regényeivel közönség elé léphetett (Freskó, Az őz) már érett prózaíró, „nemcsak gazdag anyagú, igazmondó, aktuális, olvasmányos, hanem mindjárt bravúros” – írja róla Nemes Nagy Ágnes. 

Az ajtó főhősét, Szeredás Emerencet, Júlia utcai otthona egykori bejárónőjéről, Szőke Juliannáról mintázta az író. Egy egyszerű, méltóságát őrző, élete borzalmait magába záró öregasszony és a sikeres művész, Szabados Magda szeretet-küzdelme mitikus mélységet nyer az önostorozó őszinteséggel feltárt történetben. „Én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni” – mondja regénybeli írónő, Szabados Magda. A hétköznapi látás számára meg nem mutatkozó lelki dimenziókat tár fel ez a nyomozás, amit a saját maga ellen indít az írónő és emeli Emerencet az emberi méltóság balladai hősnőjévé.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!