A Csipketábortól a Bocskai Rádión át a Magyar Iskolatáborig

A clevelandi Bocskai Rádió igazgatója, Molnár Zsolt meghívott pár napra, hogy megismerkedjek az ottani amerikai magyarokkal is. Örömmel mondtam igent a meghívásra, de utam az amerikai reptereken uralkodó káosz miatt kalandosan indult és végződött (járataimat néhány órával az indulás előtt törölték, autóval jöttem vissza), de a fontosabb élmények útközben értek.

Csipketábor (Michigan)

Első állomásunk a Michigan állambeli Csipketábor volt, az amerikai magyarság egyetlen néptánctábora, amelyet 15 éve az erdélyi származású Salamon József, becenevén Sala és Amerikában született felesége, Andrea szerveznek, egy lelkes önkéntes csapattal karöltve. A Csipketáborról már hallottam a New Brunswick-i néptáncos-zenészektől, sokukat viszont is láttam a helyszínen, de azt nem sejtettem, hogy további ismerősöket is találok majd. Utolsó nap lévén, a rövid éjszakáktól kissé megfáradt, de szemmel láthatóan boldog és lelkes társaság a napközbeni kötelező hangszer-, tánc- és énekoktatások után örömmel vetették bele magukat az esti önfeledt zenélés/táncolás örömébe.

Ez egy családi tábor, így a résztvevők minden korosztályt képviseltek, de azonnal feltűnt: sok a tizenéves kamasz, akik egyébként már nem feltétlenül és szinte biztosan nem lelkesen nyaralnak együtt szüleikkel, itt mégis megfértek mellettük; alapvetően saját korosztályukkal, de mégis szüleikkel egy táborban. Érkezésünkkor a táborozók többsége a közeli tóban fürdött (úsztak, ugráltak, eveztek, horgásztak), ahova a hosszú út és a rekkenő hőség miatt én is gyorsan belevetettem magam. Gyerekkori, Szent Anna-tavi családi és kamasztáborok emlékei rohantak meg, s bár a hegyek hiányoztak a képből, ahogy egyre mélyebben beúsztam a hűsítő vízbe, ahol már senkit sem láttam-hallottam, még jobban bele tudtam magam élni a váratlan időutazásba. És akkor még nem is sejtettem, hogy az időutazás folytatódni is fog.

A nomád tábori körülmények (edzőtábori szobák, vaságyakkal, pókokkal és szúnyogokkal, csöpögő csapokkal és alig működő zuhannyal), a finom és kiadós, de mégiscsak menza jellegű menü, az esti tábortűz és a szalonnasütés – csak a pillecukor (marshmallow) sütése nem stimmelt, hiszen az egy nagyon népszerű és elterjedt amerikai szokás, amivel otthon sosem találkoztam – mind-mind az otthonosság érzését erősítették bennem. Ugyanis bár kedvesen fogadott és minden jóval ellátott vendég, de mégiscsak „betolakodó sajtómunkás” voltam, aki még a népzenéhez és tánchoz sem ért – amit nagyon sajnálok, de vállalok; ahogy azt is, hogy ezzel a témával a tengerentúlon megismert néptáncosok és népzenészek hatására kezdtem el komolyabban foglalkozni, és egyelőre csak írásban, gyakorlatban még nem.

Ezek után már „hab a tortán”, hogy a táborozókról kiderült (általában megszólalásuk után azonnal), hogy többségük erdélyi származású; sőt, a főszervező (a már említett Sala) és a meghívott prímás (Fazakas Levente, aki már 7-8 éve jár a táborba és tanítja hegedülni a kamaszokat) mindketten abban a városban nőttek fel, ahol én is: Sepsiszentgyörgyön. A közös gyökerek a számukra először látott és érthető módon kissé fenntartással fogadott újságíróval láthatóan meglepték őket. És ami ennél is fontosabb: ettől megnyíltak, különösen a híresen szűkszavú Sala, amikor mélyinterjút készítettem vele. (Emellett sikerült rövidebb beszélgetéseket rögzítenünk a Bocskai Rádió számára is, néhány meghívott oktatóval: Kovács Viola és Szanyó Gábor KCSP-sekkel, azaz Kőrösi Csoma Programos ösztöndíjasokkal; ifj. Magyar Kálmán (Öcsi) furulya- és hegedűoktatóval – az amerikai magyar néptáncmozgalom alapítójának fiával -, valamint Salamon Soma és Enyedi Ágnes furulya- és énekoktatókkal is.)

A vacsora utáni gálaműsoron mindenki bemutathatta azt, amit az egy hetes tábor alatt tanult. Fergeteges hangulatú műsort láthattunk, lelkesen táncoló/zenélő kisgyermekekkel, ígéretesen tehetséges ifjakkal, tapasztalt és lenyűgözően profi felnőttekkel. Utána ismét hajnalig tartott az önfeledt mulatság, spontán zenéléssel és tánccal, jó hangulatú beszélgetésekkel és éneklésekkel, és a már említett tábortűzzel, szalonna- és pillecukor-sütéssel. A délutáni sajtómunka és a hosszúra nyúlt utolsó éjszaka alatt nemcsak láthattam, hanem át is érezhettem a boldog együttlétbe keveredő keserédes búcsúhangulatot.

Ugyanis sokan csak itt, évente egyszer találkoznak; többek lakóhelye közelében nincs lehetőség a magyar néptánc gyakorlására (sajnos a névadó detroiti Csipke tánccsoport megszűnt, és a járvány is nagyon sok táncos közösségre volt negatív hatással). Többen nem tudják, hogy valaha visszatérnek-e: az erdélyi, illetve magyarországi meghívottak, illetve KCSP-s ösztöndíjasok nem tudhatják, mikor sodorja őket újra errefelé az élet. Sok könnyes szemet láttam, és volt, hogy nekem sem sikerült szárazon megúszni a táborozók érzelmi hullámvasútját. Kívánok nekik még nagyon sok Csipketábort, számtalan örömteli találkozást és könnyes búcsút!

Barátok, mise és rádió (Cleveland, Ohio)

Clevelandbe visszatérve szerettem volna kihasználni minden percet, így örömmel fogadtam el első clevelandi interjúalanyaim, a Krasznai lelkészházaspár meghívását egy közösségi kirándulásra. A programot majdnem elmosta a mostanában oly’ gyakori zivatar, de végül sikerült megnéznünk az akroni Stan Hywet Hallt, a Goodyear gumigyárat alapító Seiberling család 1912-’15 között, Tudor stílusban épült rezidenciáját, viszont az angol kertre és a hatalmas parkra már nem jutott időnk. A családról annyit: hat gyermekük élte meg a felnőttkort és több mint 30 unokájuk született, nagyon fontos volt számukra a család és a művészetek, és ez visszatükröződik a palota termeiben is. A Krasznaiék által vezetett Első Magyar Református Templom megtekintése után teljes szivárványt láttunk a város feletti égen, ami meghatározta a vacsoránk kedélyes hangulatát is.

Másnap reggel a Szent Erzsébet magyar római katolikus templomban kezdtük a napot, ahol összevont kétnyelvű szentmisén vettünk részt, majd az épület és a paplak megtekintése után közösségi ebédbe is becsatlakoztunk. A 13 órakor kezdődő koncertet már sajnos nem tudtuk megvárni, mert indulnunk kellett a John Caroll Egyetemen működő Bocskai Rádióhoz, amelynek élő adása vasárnap délutánonként 2-5 óra között zajlik, és amelynek ezúttal én voltam a vendége. Kicsit izgultam (…volna, ha lett volna rá időm), de beszélgetőtársam lelkesedése és őszinte érdeklődése hamar elfeledtette velem, hogy élő műsorban szerepelek. Szívesen válaszoltam életemmel, családommal és munkámmal kapcsolatos kérdéseire, s közben időnként bejátszottunk egy-egy általam (gyerekeim segítségével kiválasztott, de utólag is nagyon jó választásnak tűnő) magyar dalt. Ezúttal is elnézést kérek Stróber Lászlótól, akinek műsorát fél órával megrövidítettük!

Megkönnyebbülve hagytam el az épületet, de az aznapi munkának még nem volt vége; várt minket Bóna Richárd atya, a két magyar templom papja, aki repülőjáratának törlése miatt nem tudott hazautazni Szlovákiába, így viszont ráért interjút adni nekem. De mielőtt a Szent Imre templom melletti plébánián meglátogattuk volna őt, elmentünk a Kultúrák Parkjába, megnézni a legnagyobb és természetesen legszebb parkot, a magyart, ahol egy kedves magyar házaspárra bukkantunk, akik örömmel jöttek velünk utána is: Bóna atya először a cserkészházat, majd a templombelsőt is megmutatta nekik (is), s végül a kezdeti vonakodása ellenére hosszasan mesélt nekem életéről és szolgálatáról.

Magyar Iskola Tábor (Fillmore, New York)

Utolsó állomásunk a KMCsSz (Külföldi Magyar Cserkészszövetség) által a Sík Sándor Cserkészparkba szervezett Magyar Iskolatábor volt, ahova a harmadik napon érkeztünk és találkoztam a lányommal is (akit öt napja nem láttam és akit 10 napig nem is fogok, hiszen én másnap hazautaztam, a tábor viszont két hetes). Számomra ez és a tábor igazgatónőjével, Tóth Kollár Katával készített meghitt hangulatú interjú (világosban kezdtünk és szentjánosbogaras sötétségben fejeztük be az alapító Hontalan Sasokról elnevezett, tavaly felavatott épület teraszán) volt a tábor fénypontja.

Emellett számtalan maradandó emléket tudok még felsorolni: Szilágyi Noémi csapatparancsnok kedvessége (úgy üdvözölt, mintha régóta ismernénk egymást) és profizmusa (láttam a 14 napra lebontott napi húszsoros napirendet), a gyerekekkel közös Ország-Város játék, a mindig jókedvű konyhás nénik és a közös étkezések, a fiatal tanári és őrsvezetői csapat harsány vidámsága, az idősebb tanárnők csendes békessége, a reggeli zászlófelvonás, az izgatott készülődés az esti táncházra (a lányom megengedte, hogy befonjam a haját és rendbe rakjam a holmiját), és persze a festői környezet, amely hazaúton is elkísért egy darabig. Ugyanis végül nem repülővel jöttem vissza, mert ismét lemondták a járatomat, így vendéglátóm elvitt egy megbeszélt helyre a hatalmas Pennsylvania állam közepébe, a férjem pedig New Jersey-ből értem jött oda.

Újra itthon (New Jersey)

Ezek után aznap még a szomszéd kisvárosban, Parsippany-ban (New Jersey állam) zajló július 4-i rockkoncertet és az azt követő 25 perces (!) fantasztikus tűzijátékot is meg tudtam nézni férjemmel és fiainkkal. Bár a clevelandi útnak az volt az ára, hogy nem voltam együtt a családommal július elsején, elsőszülöttünk 15. születésnapján, a 17. házassági és az egyéves ideköltözési évfordulóinkon, de sikerült kárpótolnom őket egy előzetes és egy utólagos ünnepléssel, és engem is kárpótolt ez a csodálatos öt amerikai magyar nap, amelyből nemcsak ez a bejegyzés és még legalább négy riport, hanem több, életre szóló emlék és barátság született. Hálás köszönet érte Molnár Zsoltnak és a clevelandi Bocskai Rádiónak!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

(Fotók: Molnár Zsolt)