Mit tanultam az elmúlt két hétből?

Kicsit magamra szabva a Bloggerképző 30 napos kihívásának utolsó témáját, nem az egész hónapról, csak az elmúlt 15 napról írok. És nem azért, hogy legyen még egy sokadik bejegyzés a világhálón a koronavírus okozta járványról, hanem azért, mert számomra is rengeteg tanulsága van ennek a bő két hete kezdődött új életnek. Például ezalatt született meg ez a blog is…:)

Igen, szerintem új élet kezdődött két-három hete, és bár egyre szívesebben kezdeném el a visszaszámlálást (ha tudnám, honnan kezdjem…), mégis szeretném azt hinni, hogy ez az új élet nemcsak a járvánnyal kapcsolatos korlátozások feloldásáig tart, hanem sokkal tovább, lehetőleg egész életünkre. És most elsősorban nem a várható nagy makrogazdasági, ökológiai, társadalmi stb. változásokra gondolok, hanem a(z ettől nem független) saját egyéni, családi életünkre, munkánkra. Természetesen én is hiányolok sok mindent a „járvány előtti életemből”, mégsem igazán vágyom vissza a korábbi kerékvágásba. Kicsit talán meredek a hasonlat, de valahogy úgy vagyok vele, mint a gyermekeim születésével. Velük kapcsolatban szoktam így fogalmazni: „gyerekek előtti/utáni életem”. Például előző életemben voltam multinál dolgozó jogi szakokleveles közgazdász végzettségű adótanácsadó, utána újságíró (és most blogger is 🙂 ). Vagy: a gyerekek előtti életemben rengeteget olvastam és jártam színházba, utána évekig nem, de most újra kezdek. Szerintem értitek.

Szóval konkrétan mit is hiányolok a korábbi életünkből? Természetesen legjobban a személyes kapcsolatokat. A családon belüli találkozásokat, a barátokkal való eszmecseréket és öleléseket, a gyakori közös színházba- és moziba járásokat (magán- és munkaügyileg is), és nem utolsó sorban a személyes interjúkat, munkám legkedvesebb részét. A gyerekek óvodába-iskolába járását és ottani leckeírását; a különórákat, különösen azokat, amire már önállóan jártak, és nem nekem/nekünk kellett hordani őket (szerencsére a két iskolásnál a többségében így zajlottak). És ezzel összefüggésben az áldott egyedüllétet, a békés csendet és az alkotó nyugalmat, amit a délelőtti iskola/óvoda, a délutáni tanulás és a különórák ideje nyújtott. Én ugyanis eddig is itthonról dolgoztam, nekem nem úgy a módszer, az viszont igen, hogy gyakorlatilag sosem vagyok egyedül, így nem tudok egy gondolatot végiggondolni, egy bekezdést végigolvasni vagy egy sort leírni anélkül, hogy valaki (és ebből négy is van most itthon…) bele nem szólna, „csak” megkérdezne vagy elmutogatná mit szeretne…és mindig, mindent persze azonnal. (Na és mennyivel rosszabbul bírja mindezt a home office-t saját elhatározásból vagy csak az én kedvemért időnként bevállaló férjem, akit ugyan fárasztanak, de a családból ki is kapcsolnak a munkával járó utazásai és az óceánon túli főnökeivel, kollégáival tartott késő esti rendszeres konferenciabeszélgetései.) Ezek miatt szeretnék most már egyre inkább visszaszámolni, de nem vagyok türelmetlen, mert tudom: mindez visszajön, amint vége a járványnak, viszont az, ami most van, csak nehezen lesz/lenne fenntartható utána.

Merthogy mi is az a sok minden, amit viszont nem hiányolok? Spontán gondolatként először a szülőértekezletek és az iskolai SZMK-feladatok jutottak eszembe. Ez utóbbit most önkéntesen leszűkítettem az online oktatás beindításával kapcsolatos szülői teendők továbbítására (kezdetben még ez is túl sok volt, de most már drasztikusan csökkent, a gimis nagyobb és a harmadikos kisebb már maguk intéznek szinte mindent a sokféle online platformon) és az online kultúraterjesztésre (hetente küldök egy-egy gyűjteményt az osztálynak). És nem hiányzik a váratlan gyermeki megbetegedések, hirtelen programváltozások és interjú-lemondások miatti állandó újratervezés sem, merthogy ugye most mindenki itthon van, akár beteg, akár nem (szerencsére senki nem az), ahogy a sok különórára való jövés-menést, amelyek természetesen egyenként mind-mind szükségesek és/vagy kellemesek voltak, de amelyek miatt a gyerekeket sokszor csak futólag és/vagy csak este láttam viszont. És pillanatnyilag nem hiányoznak a sűrű hétvégék sem, csupa jó,  szükséges és/vagy kellemes családi vagy baráti programmal. És bármennyire is meglepő, de nem hiányoznak a szenvedéllyel szeretett és önként vállalt munkák miatti esti kimenők sem – már csak azért sem, mert nem kell dilemmáznom, hogy mit hagyjak ki, mert az adott hétre/hónapra már túl sok és a gyerekeim már lázadnak, hogy „anya már megint nincs itthon”. Most anya (és apa is!) minden este itthon van, minden este van mese (fejből vagy könyvből), néha közös film- vagy színdarabnézés, szóval csupa maradandó élmény – lelkiismeretfurdalás nélkül. Nem beszélve a közös, többnyire nyugodt napkezdő reggelikről, eddig csak hétvégi közös ebédekről és a napösszegző vacsorákról – ami még akkor is hatalmas élmény (különösen összehasonlítva a gép előtt vagy útközben bekapkodott gyors ebédekkel), ha újra rendszerese(bbe)n főznöm kell. És mindez sokkal rövidebben: egyáltalán nem hiányzik a korábbi szenvedéllyel szeretett, de nem kicsit felpörgetett életünk. 

És pontosan ez az, ami miatt teljes szívvel (még a titkon várt visszaszámlálással együtt is) nagyon tudok örülni a mának és (egyelőre) nem idegeskedem azon, mikor lesz már vége. Nagyon tudok örülni a napsütésnek, a szemünk előtt kitavaszodó természetnek, a gyakori kirándulásainknak (eddig többet kirándultunk a két hét alatt, mint máskor egy félév alatt – pedig akkor is szerettünk kirándulni), a kertben töltött időnek (nekem a kertészkedés elkezdéséhez még egy járvány sem elég, de imádom a kertben töltött időt, napfürdőzést, tollasozást, kerti sütögetést). Bár néha megbolondulok az online felületek és belépési kódok/módok számától, az online órák és különórák miatti számítógép-használat okozta mindennapos sakkozásoktól (merthogy több a gyerek mint a gép…), a beadandó házi feladatokkal kapcsolatos kérdések sokaságától és azonnaliságától, de amint vége egy-egy ilyen (eleinte naponta többszöri, most már csak többnaponta egyszeri) hullámvölgynek, végtelen örömmel tudok együtt lenni a gyerekeimmel, rájuk mosolyogni és megölelni őket, bocsánatot kérni, ha rájuk ripakodtam (khm, előfordul) és egy közös játékkal vagy meseolvasással kompenzálni a feszültebb perceket. És bár néha komolyan aggaszt a gyerekeim által számítógép előtt töltött órák mennyisége, hiszen előtte minimális volt a kütyüzés lehetősége (mások napi adagja nekünk heti vagy havi mennyiség volt, telefonja csak a gimisnek van és még az sem okos, tabletünk, sőt még tévénk sincs), nagyon büszke vagyok rájuk, hogy ilyen gyorsan beletanultak az online tanulásba, önállóságuk nagyon hamar meg(vissza)jött és mivel sokkal gyorsabban végeznek így, több idejük jut szabad játékra is. És nagyon tudok örülni a jelentősen megritkult, de azért időnként beeső megbízásoknak, és persze ennek a blognak 🙂 , ami még kit tudja meddig dédelgetett álom maradt volna, ha nincs a kényszerpihenő. És tudok örülni a kényszerhelyzet szülte kreatív, alternatív, innovatív (kinek mi tetszik, a lényeg: legtöbbször komfortzónán kívüli) ötleteknek és megvaósításoknak, legyen szó tanulásról, mozgásról vagy munkáról. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban tudok örülni a teljesen másként alakuló nagyböjtnek.

Sokan leírták már, így nem fejtem ki, csak röviden megerősítem: én is nagyon hiszek abban, hogy nem véletlenül most történik, ami történik. Hogy a világ az idei húsvét előtt egy nagy pofont és egyben egy hatalmas lehetőséget kapott az újragondolásra, újratervezésre, szemlélet- és életmódváltásra. Én igyekszem élni vele, és erre bíztatok másokat is. Természetesen megértem az idősek és az őket féltők, valamint az egészségügyi kockázatnak kitett munkahelyeken dolgozók fertőzéstől való félelmét (minden tiszteletem az övék, hálánk jeléül imádkozunk is értük minden nap), a gazdasági helyzet folyamatos romlása miatti aggódást, mind egyénileg és lokálisan, mind globálisan. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokan vannak, aki jelentősen nagyobb árat fizetnek ezért az új életért, mint mi. De legalább annyian vannak azok, akik viszont nem. Őket szeretném biztatni ezzel az – elnézést, ha túl hosszúra sikerült – írással.

Ildi