Szenvedéllyel szeretett élet

A Bloggerképző tegnapi (szeretett, igen, két t-vel!) és mai témája (szenvedély) egyben. Mindkettő  fontos, sőt kihagyhatatlan, s mivel számomra nagyon közel vannak egymáshoz, összevontam őket egy bejegyzésbe. 🙂 

Mi/ki iránt érzek szenvedélyt? Az élet iránt. Szenvedélyesen szeretek élni. Szenvedélyesen szeretek rácsodálkozni a szűkebb-tágabb környezetemben lévő emberi, természeti és ember alkotta tárgyi szépségekre. És legalább ennyire a szellemi és lelki szépségekre. Hiszem, hogy az élet szép, a világ csodákkal teli, az emberek alapvetően jók és értékesek, lelkük és szellemük gazdag. (Nem minden pillanatban hiszem ezt, de általában és a szívem mélyén igen.) Csak legyünk képesek, azaz legyen alázatunk, türelmünk és szívünk észrevenni és értékelni mindezt. Most, a járvány és a nagyböjt idején erre bőven van lehetőségünk, éljünk vele! 

Szenvedélyesen szeretem a családomat. A férjemet és a gyerekeimet. Bár az elmúlt 15 év során nem egyszer kerültünk hullámvölgybe és most is egyre rosszabbul viselem, ahogy a két hetes összezártságtól férjem olyan könnyen felidegesíti magát, gyakran durván rászól a gyerekekre (és néha énrám is), mégis nagyon szeretem őt és szeretettnek érzem magam általa. És bár nagyobbik fiunkkal sok bajunk volt, van és lesz (hiszen még csak most kezdődik a kamaszkor…), a középső gyerek állandóan bohóckodik és provokál minket, a kislány pedig mindent kiharcolt magának, és bizony most sokszor egymás agyára megyünk a 24 órás együttlétben, mégis nagyon szeretem őket és szeretettnek érzem magam általuk. Annyira jó együtt lenni velük! Mintha állandóan hétvége lenne vagy határozatlan ideig nyaralnánk. Tudom, persze, a járvány nem hétvége és nem nyaralás; tisztában vagyok vele, hogy rengetegen halnak meg és nagyon sokat kockáztatják egészségüket/életüket másokért/értünk, de épphogy hozzájuk képest nekünk tényleg hétvége/nyaralás az életünk. Mert ugyan néha szűkösen vagyunk, többet kell tanulni velük és jó lenne dolgozni is, mégis csupa öröm az életünk: beszélgetünk, társasozunk, mesélünk, vitatkozunk és kibékülünk. 

Szenvedélyesen szeretem a munkámat. A beszélgetéseket és az írást. Izgatnak a tartalmas és hiteles életet élő, képességeiket kihasználó, értékeiket és gondolataikat felvállaló, és erről másokat is elgondolkodtató módon mesélni tudó emberek – nők és férfiak, fiatalok és idősek, egyedülállók és párok, gyermekesek és gyermektelenek, civilek és szakemberek.  Nagyon szívesen kérdezek és hallgatok, s közben csendben örülök, ha sikerül megnyitni őket. Legtöbbször sikerrel járok, még azoknál is, akikről első látásra magam sem gondolom, hogy el tudom érni, meg tudom beszéltetni. És amikor utána leülök a gép elé és a hangfelvételből írás lesz – na, az is egy szenvedéllyel szeretett hosszú pillanat. Ilyenkor átélem és átérzem az alkotás örömét. És egyre inkább megszeretem azt is, amikor nem mások, hanem saját suta gondolataimat „alkotom meg”.

Szenvedélyesen szeretek színházba járni és olvasni. Maradandó örök emlékem az első színházi előadás, hétévesen. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, főleg kislányként, hogy egyszerűen elvarázsol a színpad. Évekig ennek bűvöletében éltem, alig vártam a következő alkalmat. Mivel a sulinkban sajnos nem volt színjátszókör, így ki sem derült, hogy egyáltalán lenne-e rá tehetségem (valószínűleg nem), és alkalmam sem volt arra, hogy kipróbáljam magam. Viszont rávettem osztálytársaimat, hogy csináljuk egyet mi magunk, s végül összehoztunk egy egész estés műsort. Aztán jött a felvételi, s a folytatás elmaradt… Azóta is irigylek mindenkit akit erre a pályára szánt a sors. Nekem maradt a színházba járás öröme, a sajtó- és fotóspróbák, s most újabban a kritikaírás. De ezzel is nagyon boldog vagyok. Az olvasás hasonlóan maradandó gyerekkori emlékeket idéz: ahogy megtanultam olvasni, faltam a könyveket, kiolvastam a gyerekkönyvtárat, és amikor elfogytak a gyerekkönyvek, titokban elkezdtem olvasni a felnőttekét is. (Nem mindig volt jó ötlet, emlékszem a borzongásaimra…)  Nagy fájdalmam, hogy a kisgyerekes szülői létben csak lopott vagyis túlontúl kevés idő jut a „rendes” olvasásra. Évekig csak legfeljebb újságot olvastam (de az mindig volt nálam, akárhová is mentem), most viszont újra több időm jut a könyvekre. (Az elmúlt két hétben különösen…mire nem jó egy járvány…) Eddig nem nagyon volt rá alkalmam, de most örömmel kezdtem könyvekről is írni, az Ajánlók menüben már olvashattok is néhányat…)

Szenvedélyesen szeretem a természetet. Gyermekkorom kedvenc időtöltései a kirándulások voltak. Most újra átélem azt, hogy nincs más dolgom (többé-kevésbé), mint naponta közelről megvizsgálni az ébredező természetet, örülni minden rügynek, levélnek, virágnak. Amíg a gyerekek kicsik voltak, naponta sétáltunk, de az más volt, mindig volt valami nyűg, mindig haza kellett érni időre, szoptatásra, altatásra stb. Most viszont úgy van mindennapos séta a természetben, hogy nem kell rohanni. Órási luxus ez egy többgyermekes családanyának és dolgozó nőnek, most mégis megélhetem. Hálás vagyok érte. Megállt az idő, s csak a rügyek mutatják, hogy mégsem. (Bár kertünk is van, de a kertészkedést örömét nem örököltem és nem is tudom megélni sűrű hétköznapjaink mellett, úgyhogy marad a kertészek munkájának és a természetnek a csodálata.)

Szenvedélyesen szeretem a mozgást. Iskolás koromban sokat mozogtam, tornáztam, kosaraztam, úsztam. Futni viszont utáltam, mert mindig kiköptem tőle a tüdőmet, de amikor anyaként kisbaba mellől elszabadulva csak ez a lehetőségem maradt a mozgásra (és a szabadban tartózkodásra), szenvedélyesen megszerettem, és azóta nem tudnék lemondani róla. Nem futok sokat, de mindennap; és nem futok gyorsan, csak a magam élvezetére. És úszom, amikor csak tudok. Mindkettő felszabadító érzés, monotonitásuk nem untat, élvezem, ahogy kimossa az agyamat, megnyugtat. Ugyanezt teszi, pontosabban tenné, de egyelőre kimaradni látszik az életemből: az a tánc. Mindig is nagyon szerettem táncolni, bulizni, ugrálni, de olyan férjjel áldott meg a sors, aki nem szívesen teszi, így néhány egyéni próbálkozás (pl. zumba torna) után felhagytam vele. De ki tudja, még mit hoz az élet…;) 

Hitemet, Isten-kapcsolatomat egyelőre csendes, kibontakozó szenvedélynek nevezném. Erről külön írtam már itt , most csak annyit, hogy folyamatosan alakul, erősödik, mélyül és egyre “látványosabb”, “hangosabb” és cselekvőbb. 

Na de mire jó ennyi szenvedély? Elég sok bajom származott már (és még bizonyára fog) ebből a szenvedélyességből és örülök, hogy negyven körül már (végre) némi bölcsességgel is párosulva kevesebb érzelmi hullámzást okoz bennem és körülöttem. De akkor sem cserélnék azzal, aki ezt nem érti és nem érzi. Mert szerintem csak így érdemes. Mondom ezt én, az egyébként sokszor túlságosan is racionálisan gondolkodó és cselekvő ember, nő, feleség és anya. Mégis. Erős érzések, szenvedély, szeretet és szeretettség (ez egy új szó? 🙂 ) nélkül egyszerűen unalmas, sőt értelmetlen az élet. 

Ildi