Első napjaink Amerikában, avagy “Jézus tudta, miért kell ide jönnötök!”

Lassan egy éve élünk a tengerentúlon; épp itt az ideje, hogy a közösségi oldalamra kitett napi-heti bejegyzéseimet csokorba fűzve átkerüljenek a blogomra is, hogy könnyebben (vissza)olvasható legyen ez az online napló. A hosszú és kalandos év távlatából már én is megmosolygom kezdeti rácsodálkozásaimat Amerikára és itteni életünkre; azóta sok mindent megszoktam (és sok mindent nem), illetve másképp látok; mégis úgy döntöttem: nem módosítom az eredeti bejegyzéseket, csak legfeljebb rövidítem; hadd maradjon meg azok színe-szaga-hangulata.

Indulás és érkezés

Júl. 1. Megérkeztünk!!!  Július elseje eddig is nagggyon különleges nap volt. 2006-ban, azaz 16 éve lettünk házasok Isten színe előtt, és két évvel később ugyanezen a napon lettünk szülők.  És most az élet úgy hozta, hogy éppen ma indulunk arra az utazásra, ami várhatóan családi életünk legnagyobb kalandja lesz. Tegnap a több hete tartó pakolás közben tartottunk egy nagyobb szünetet és a nagyszülőkkel együtt megünnepeltük a mai házassági évfordulónkon túl az összes gyermekünk idei szülinapját is. A mai nap pedig mostmár attól is örökre emlékezetes marad, hogy Gergőt többször is felköszöntötték a repülőn, a másodpilóta személyesen is. És persze attól is, hogy hat órával tovább, vagyis 30 órán át tartott. 

Júl. 2-3. Első napunk sem telt rosszul, leszámítva a hatórás átállás okozta fáradtságot és azt, hogy csak második nekifutásra sikerült autót bérelnünk (ami elsősorban Gábornak jelentett bosszúságot, mi ezalatt az ideiglenes szállásunkon, a cliftoni (New Jersey állam) apartmanház medencéjében “vesztegeltünk” ; és a nagy hőség miatt csak este tudtunk kicsit körbenézni a városban); de a második napunk különösen áldásosra sikerült. Reggel megint városnézős futással kezdtünk, s a holnapi nemzeti ünnepre készülő, felzászlózott házak között láttunk három mókust és egy nyuszit. 

A passaic-i (szintén New Jersey állam) magyar templomban ma rendhagyó mise zajlott: két magyar pap is szolgált (egyik viccesebb, mint a másik): a 25. évi ezüstmiséjét ünneplő Balogh Laci atya önmagában is egy jelenségnek tűnik, a vendégpap pedig a Városmajorból érkező Bokros Levente atya volt. Utóbbi így szólt hozzánk a mise alatt: “Jézus tudta, miért kell ide jönnötök!”, majd a többiekhez fordult: “Fogadjátok be őket, ebben ti jók vagytok!”. Mise után sok itt élő magyarral megismerkedtünk, mindenki nagyon kedves és készséges volt; két ráérő apa (a családjuk Magyarországon nyaralt, ahogy általában nyár első felévben itt lenni szokott) órákon át foglalkozott velünk, sok mindent megmutattak – ezer hála érte! A kezdet tehát nagyon ígéretes. Bízunk benne, hogy a folytatás is ilyen jó lesz, s hamarosan megtaláljuk a lakásunkat és gyerekeink iskoláit. Köszönjük érdeklődéseteket és az értünk mondott imákat; ne hagyjátok abba, nagy szükségünk van rájuk (is)! 

Júl. 4. Felemásra sikeredett a mai nemzeti ünneplésünk. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, mégse megyünk be New Yorkba a hőség és a várható tömeg illetve dugó miatt, a cliftoni városi piknikről pedig túl későn hallottunk; így egész nap a szállásunk medencéjéből figyelhettük amerikai lakótársaink hangos piknikezését. Az este már jobban alakult: tegnapi önkéntes túravezetőnk javaslatára kimentünk egy közeli dombtetőn lévő parkba, ahol több őzet is láttunk; és ahonnan hosszasan csodálhattuk a metropolisz a lemenő nap és a helyi kisebb-nagyobb tűzijátékok fényében percenként változó arcát. Sajnos épp a várvavárt nagy show előtt 10 perccel megjelent egy rendőrautó és szigorúan elparancsolt a helyszínről mindenkit; így a tűzijátékot csak az autóból és menet közben leshettük meg. De előtte és hazafele úton mindenhol láthattunk kisebb helyi tűzijátékokat, így nagy hiányérzet mégsem maradt bennünk. És egyébként is kárpótolt a tegnap megismert, a tűzijáték-nézésre becsatlakozó két magyar atya humora – amelyen a gyerekek néha csak szemlesütve vigyorogtak.  

Hétköznapok

Júl. 5. Az immár szokásossá vált városnézős reggeli futással kezdődött a háromnapos ünnep utáni napunk, amely során felfedeztük egy kis parkot, tóval, szökőkúttal, kacsákkal. A nap ügyintézéssel (pontosabban az azzal való ismerkedéssel) telt, ugyanis megpróbáltunk TAJ számot (SSN) szerezni nekem és a 12 év feletti gyerekünknek. Az online regisztráció sikerült, de időpontot szerezni online már nem lehetett (telefonon sem); így felkerekedtünk (a két kisebbet a szálláson hagyva angol nyelvű online leckék társaságában – hálás köszönet ezúton is a Duolingo ajánlásáért!), hogy személyesen nézzünk körül a cliftoni hivatalban. Képeket nem készíthettem, így inkább szóban mesélem el: egy óra folyosói ácsorgás után bejutottunk a váróterembe; ahol a helyi COVID szabályoknak megfelelően (vagyis ülve, maszkban és egymástól három széknyi távolságra) újabb egy órát töltöttünk el, majd’ szétfagyva a maximumra tekert légkondiban. Volt tehát időnk ismerkedni a szinte kivétel nélkül latino eredetű sorstársainkkal. Mindenki – az online mesét hangosan hallgató kisgyerektől a hosszú fonott szürke hajú, hajlott hátú öreg néniig, beleértve a nagydarab, sötétbőrű, agyontetovált, marcona arcú biztonsági őröket – olyan érzés nyújtott, mintha egy dél-amerikai filmben lennénk. Én legalábbis igyekeztem így felfogni: mozizunk; ha már olvasnivalót botor módon elfelejtettünk magunkkal hozni, s így sokkal máris jobban telt az idő…

Ügyintézés eredménye: Gergőt feleslegesen hoztuk el, hiszen mivel még ő sem dolgozhat, neki sem kell TAJ szám, nekem viszont mégis megadták, pedig várakozás közben kiderült, hogy a születési bizonyítványom csak egynyelvű, hivatalos fordítás kellene, de végül el tekintettek tőle. Ha viszont Gergőt nem vittük volna magunkkal, nem is vártuk volna ki a hosszú sort, hanem eljöttünk volna, és lefordíttattuk volna az iratot (sok pénzért és feleslegesen) – ezért nyert utólag értelmet az ő jelenléte. Ennek és a délutáni eső után újra kisütő nap örömére (s mert eltűntek nagyhangú lakótársaink, akik tegnap teljesen ellepték a medence körüli napágyakat és grillezőket), este grilleztünk egy finomat. Tehát nekünk ma (is) július 4-e volt. Egyébként egyre több otthoni (Erdélyből vagy Magyarországról) elszármazott ismerős bukkan fel, hogy elajánlja segítségét – ez csodás jó érzés, köszönöm!! 

Júl. 6. Ma először Gábor bement dolgozni a munkahelyére (Parsippany), így én a szálláson maradtam a három izgága gyerekkel. Kérésükre a reggeli városnéző futás helyett kipróbáltuk a konditermet – ők szó szerint mindent kipróbáltak amíg én futottam, szerencsére nem raktak ki minket, de nem valószínű, hogy még egyszer odamegyek velük. Amíg utána medencéztek, én befejeztem a tegnap elkezdett cikkemet. Három napig bírtam itt a “semmittevést”, és még ha sokáig itt rostokolunk a szálláson – ahol a medence körül majdnem kizárólag gazdag öreg nyugdíjasok és kisgyermekes családok tengetik mindennapjaikat, még sokat fogok írni, már gyűlnek a témáim… 

Szerencsére a céges ingatlanos végre beindult és Gábor koradélután “hazajött”, így három lakóparkot is fel tudtunk keresni két különböző városkában; sőt, a hozzájuk tartozó iskolákat is megnézegettük kívülről. Az egyik (Florham Park) nagyon megtetszett mindenkinek, valószínűleg még visszanézünk a héten, lehetőleg úgy, hogy az iskolákba is bejussunk. Kezdjük megszokni a távolságokat (Gábor nagyon ügyesen vezet, én viszont egyelőre csak halogatom a vezetésnek még a gondolatát is, pláne, hogy gyakorlatilag kikerülhetetlenek az autópályák és ma például egy 2x hatsávosra is feltévedtünk… ), a hatalmas parkolókat és a még hatalmasabb zöld tereket (nem véletlenül hívják New Yersey államot Garden State-nek), de azért újra és újra rácsodálkozunk a méretekre. Például a helyi iskolák mellett akkora sportpályákat és zöld területeket láttunk, amilyet otthon csak néhány egyetemi campusban…. Ezt és a tiszta, tágas lakóövezeteket könnyen meg lehet szeretni, így ma először éreztem azt, hogy talán nemcsak megszokni, hanem megszeretni is lehet az itteni életünket… Ezt ugyan sok itt élő/élt magyar szájából hallottam, de egészen más dolog valamit hallani másoktól, mint átélni… Meglátjuk. 

Júl. 7. A tegnapi lakás- és iskolanézős nap után ma egy abszolút pihenős következett. Már akinek pihenés három izgága, és a medencés szállást lassan megunó gyereket lekötni… Lehet, hogy Gábor jobban járt azzal, hogy ma is bement az irodába dolgozni. Én viszont ma kétszer is elmentem futni, reggel Csongival, majd este Gergővel, hogy azzal is teljen az idő. (Holnap valószínűleg úgysem lesz rá időnk, következik egy újabb lakásnézős nap.) Mindkét futásnak megvolt a sajátos hangulata. Megszerettem az ébredező kisvárost (mármint azt a negyedet, ahol mi lakunk), de a reggeli nap melegét kevésbé, így az esti futás jóval kellemesebben telt, ráadásul a környék új arcát láthattuk. Mi egy ortodox zsidónegyed szélén lakunk, tiszta, takaros házakkal és kertekkel, és ide-oda siető, könnyen felismerhető külsejű lakókkal (hosszú, fekete ruhás-harisnyás nők, fehér inges-fekete öltönyös férfiak). Rajtuk kívül szinte csak latino vendégmunkásokat látni.
Reggeli élményünk a takaros házakon túli horizonton a távoli New York napfürdőben úszó felhőkarcolói (amiket lassan egy hete csodálunk távolról, és várjuk a velük való találkozást), és a hatalmas, parkszerű (zsidó) temetők.

Este pedig kiderült, hogy a nap végén meglepően sokan korzóznak az utca végén nemrég futás közben felfedezett, reggelente üres kis tavas parkban: rohangászó gyerekek, baseballozó kamaszok, középkorú futók, padokon ücsörgő vagy sétálgató öregek. Egy kicsit megint egy amerikai filmben éreztem magam, különösen azok után, hogy kiderült: a park tele van történelmi emlékművekkel; s a háborús (és egy hadirepülő balesete okán készült) alkotások mellett megtaláltuk a rólunk szólót is. Jólesett megállni előtte és tisztelegni a magyar szabadságharcosok emléke előtt.

Júl. 8. Sűrű, de eredményes napon vagyunk túl: három “városka” három lakóparkját néztük meg és a hozzájuk tartozó iskolákat. Péntek lévén csak három intézménybe jutottunk be, de azok mindegyike megnyugtató benyomást keltett. Az egyik elemi iskolában (elementary school) a titkárnővel, az egyik felsős iskolában (middle school) egy tanárral, az egyik középiskolában (high school) pedig az igazgatóval beszélgettünk. Mivel az a lakás, ahova ezek a sulik tartoznak, nem annyira tetszett; valószínűleg nem oda fognak járni, de így sem voltak feleslegesek ezek a beszélgetések a sok fontos infót megtudtunk az iskolarendszerről.

Éééés… az utolsó körben megtaláltuk álmaink lakását, az egyetlen négyszobás lakást, egy gyakorlatilag erdőben fekvő lakóparkban. Mindannyian odavagyunk érte, annak ellenére, hogy a várostól (Denville), ahova közigazgatásilag tartozik (és így az iskoláktól is) egy autópálya választja el, amitől nekem elsőre nem nyerte el tetszésemet, de kiderült, mindhárom suliba iskolabusz viszi a gyerekeket (még a közeli elemi iskolába is, épp az autópálya miatt), és épp csak át kell menni rajta, és máris ott vannak a bevásárló központok (kezdem megérteni miért kritikus ezek közelsége: itt nincsenek kisboltok, csak legfeljebb a belvárosban (downtown), ha egyáltalán van ilyen (itt szerencsére van). A lakás tágas, a lakóparkban még medence is van, a környék csudazöld (és dimbes-dombos), ráadásuk a passaic-i magyar közösség egyik tagja a közelben él családjával.

Az iskolák már zárva voltak, de kívülről is szimpatikusaknak tűntek, és még a korább látottakhoz képest is döbbenetesen nagy zöld területtel rendelkeztek. A gimnázium hatalmas zöld sportterületeit látva, Gergő elárulta: most először érzi azt, hogy szeretne egy ilyen intézménybe járni.  Ja és azon már meg sem lepődtünk, hogy az egyik suli előtt őzet, a másik előtt nyulat láttunk, a mókusokra már majdhogynem legyintünk…
Míg máshol fix bérleti árakkal találkoztunk, itt másképp működik a rendszer: mivel magas a kereslet, még egy albérletre is licitálni kell. Erre a lakásra vasárnapig fogadják az ajánlatokat, utána döntenek. Egyszóval: imádkozzatok értünk és/vagy szurkoljatok nekünk, hogy megkaphassuk ezt!

Mivel kevés időnk volt ebédelni, kipróbáltunk egy útmenti Wendy’s-t. Egyszer jó volt, de nem lesz a kedvencünk, ahogy otthon sem járunk gyorsétterembe. A megtanultuk (ahogy a délutáni fagyizásnál is): csakis a legkisebb adagot kell kérni, mert azt is alig bírjuk megenni…

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!