Második hetünk Amerikában, avagy első találkozásunk az óceánnal

Eredetileg azt terveztem, hogy egy-egy hónapnyi tavalyi beszámolót sűrítek majd egy-egy blogbejegyzésbe. De kiderült: eleinte olyan részletesen számoltam be mindenről, hogy egy hónapot egyben elolvasni túlságosan hosszú lett volna, így egyelőre heti bontásban nosztalgiázom az akkori élményeinken, első rácsodálkozásainkon Amrikára. A második héten eljutottunk az óceánpartra és New Yorkba.

A híres Jersey Shore

Júl. 9. Több mint egy hete itt vagyunk… Hihetetlen, mert gyorsan eltelt, s közben annyi minden történt, hogy az az érzésünk, mintha hetek óta itt élnénk. Mindenesetre szombat lévén végre elautóztunk az óceánpartra (az ún. Jersey Shore-hoz, azon belül Asbury Parkhoz), ahol találkoztunk Gábor egyik legjobb barátjával. A gyomrom már szokja az autópályát, pedig itt még 2x hét, sőt kilenc sávot is láttunk.  Sőt, mivel Gábor telefonján valamiért nem működik a GPS hangja (az enyémen a GPS sem), én navigáltam, amit egyébként utálok, most sem szívesen tettem, annak ellenére, hogy tulajdonképpen nekem is segít jobban tájékozódni. Egyszer sem tévedtünk el! Viszont nem kívánom vissza azt a helyzetet, amikor kettővel előttünk szétment egy utánfutó kereke… Szerencsére a szélső sávban tartózkodtunk és nem mentünk túl gyorsan… Vigyáztak ránk odafentről… Visszafele sem volt izgalommentes az utunk: egy őrült qvados fickó feljött az autópályára és összevissza cikázott az autók között (volt, hogy egyszerre négy sávot váltott). Szerencsére hamarosan rendőrök is megjelentek, mire a quados fickó gyorsan leszáguldott a pályáról. 

A várvavárt óceánpart nekem csak azért nem okozott csalódást, mert emlékeztem rá, milyen volt, amikor Gáborral 2005-ben (17 éve, huhh!) erre jártunk: széles homokos strand, semmi árnyék, 100 m-ként vizimentők. A strand szélén széles sétány mindenféle kacatárusokkal, éttermekkel és önjelölt művészekkel. Ez még így rendben is lenne, csak a látvány ne lenne olyan egyhangú és lapos; nekem például nagyon hiányoznak az “otthoni” (horvát/olasz/spanyol) tengerparton megszokott sziklák. A gyerekeknek viszont egyáltalán nem volt hiányérzetük; megállás nélkül ugráltak a hullámzó jéghideg vízben (Gergő annyira élvezte, hogy még enni sem akart kijönni, ami nagy szó…) Bár szándákosan a vízimentők mellett strandoltunk, nem mertem levenni a fél szemem a gyerekeimről, különösen ha Kincső is bent ugraburgált a vízben, így olvasni sem mertem; helyette (egyre növekvő empátiával) figyeltem a vizimentők munkáját. Kolozsvári vízilabdázó unokatesóm nyaranta rendszeresen végez ilyen munkát (ráadásul épp errefele, New York környékén); s eszembe jutott, hogy ő mesélte: lelkileg sokkal fárasztóbb, mint fizikailag, hiszen állandóan résen kell lenni; mert sok a szabályszegő, akik akár butaságból, akár “poénból” sportot űznek abból, hogy kicselezzék őket, s a megengedettnél bejjebb ússzanak az erősen hullámzó vízbe vagy sup-okat vigyenek be, ami ilyenkor tilos…  Miközben a mentősöket figyeltem, néha azt képzeltem, hogy az unokatesómat látom; sőt, néha Gergőt is elképzeltem ebben a szerepben, mert tudom, hogy ő is vágyik erre és fizikailag képes is lenne rá… 

Az álmodozásnak köszönhetően (és egy mellettünk letelepedő kisgyermekes hölggyel való rövid beszélgetés miatt) nem hallottam, mikor Csongi állítólag odavetette nekem, hogy elmegy egyet járni… Így pár perc múlva, amikor észrevettem, hogy nem látom sehol, következett kemény 10 perc… Előtte ő is a vízben volt, így először ott kerestem, hasztalanul… Utána azzal vigasztaltam magam, hogy biztosan wc-re ment, de mivel a papucsát nem vitte magával, azt is elvetettem. Gábor épp nem volt mellettünk (a tegnap kinézett lakásra tett épp írásos ajánlatot), így egyedül keresgéltem egyre kétségbeesettebben… Amikor már a sírás kerülgetett, a másik nő javaslatára elindultam a vizimentők felé, hirtelen felbukkant mögöttük Csongi… és persze nem értette, miért potyognak a könnyeim. Én sem, de jólesett. Azt sem bántam volna, ha azonnal hazaindulunk, de a gyerekek hallani sem akartak róla, estig maradtunk.

Passaic-i magyar közösségi élmények

Júl. 10. Ha túl lehet szárnyalni az első vasárnapunkat, akkor ez máris megtörtént. Napok óta előre örültem annak, hogy visszamehetünk a passaic-i magyar templomba, remélve, hogy esetleg egy-két újabb magyar családot megismerünk ott vagy a Magyar Liga piknikjén, de ennél többre/másra nem számítottam, hiszen ez is bőven elég (lett volna) egy békés, áldott vasárnaphoz. Ehhez képest, már a mise végén jött a hír, h sikerült visszautasíthatatlan ajánlatot tennünk: miénk a vágyott denville-i lakás!! Köszönet az imákért és a szurkolásokért! Én egyébként nem aggódtam túl, arra jutottam, hogy ha ez nem lesz a mienk, akkor jó lesz valamelyik korábban látott kisebb is, autópálya nélkül, így a mise alatt nem is ezért imádkoztam, mint eredetileg terveztem, inkább a mai evangélium üzenetén gondolkodtam el: ki is az én felebarátom (úgy értem, itt a tengerentúlon), és mennyire könnyű/nem könnyű szeretnem/segítenem?… 

Mise után megismerkedtünk egy nagyon kedves háromgyerekes magyar családdal, és meggyőztük őket, jöjjenek el velünk a Magyar Liga piknikjére. Sajnos a helyszínen nem volt senki (utánanéztem, de az FB oldalon nem mondták le a meghirdetett eseményt; így azóta sem tudjuk, mi történhetett); helyette a másik család javaslatára elmentünk a közeli lengyel élelmiszerboltba (magyar már sajnos nincs a környéken), és alaposan bevásároltunk, ebédre is. A melegételes pultnál dolgozó egyik, kissé feszült eladónő eleinte eléggé türelmetlenül magyarázta lengyel akcentusú angolján, melyik étel micsoda (merthogy a gyerekeim persze minden ismeretlen ételre egyenként rákérdeztek); de ahogy telt az idő, s látta, hogy nemcsak kérdezünk, hanem vásárolni is fogunk és nem is keveset, egyre kedvesebb lett… Aztán váratlanul sorolni kezdte, melyik magyar városban járt már, s amikor az orrunk előtt elfogyott a palacsinta, süttetett nekünk. 

Mivel a papot is meggyőztük, hogy jöjjön el a piknikre, így velünk együtt ő is hoppon maradt; ezért (vagy ennek ellenére) meghívott hozzá elfogyasztani az ebédünket; így a hat izgága gyerekkel bevonultunk az amerikai magyar paplakra lengyel ebédet enni, majd desszertként (és házigazdánk ajándékaként) megkóstolni a számunkra első Dunkin’ Donuts-okat. Vagyis: Amerikába kellett jönnöm ahhoz, hogy egy papilak elegáns ebédlőjében ebédeljek a családommal; lengyel ételeket és utána édes amerikai sütiket kóstolgassak… Eleinte kissé aggódtam, vajon az elegáns bútorok megússzák-e nagyobb baleset nélkül a siserehad ebédjét; utána meg attól, hogy házigazdánk vajon hogyan viseli azt, hogy zeng a ház a bújócskázó gyerekcsapattól… De látszott rajta: nemhogy nem zavarta, kifejezetten élvezte (egy ideig legalábbis), hogy élettel teli a háza. (Szerintem a folyosói képeken látható magasrangú egyházi személyek is így voltak vele.) Ennél már csak az volt jobb, hogy a hatalmas hangzavar ellenére nagyon jót beszélgettünk mindenféléről (szórványmagyarságról, online miséről, evangelizációról, politikáról, vadászatról, zenéről; a végén még Balogh Laci atya gitárja is előkerült. Estefele értünk haza, azzal a jóleső érzéssel, hogy máris várjuk a következő vasárnapot (Laci atya nem biztos…).

Ismerkedés a szomszédokkal

Júl. 11.  Ez most egy nem túl lelkes bejegyzés lesz. Még él bennem a lendület és a belső kényszer, hogy esténként leírjam az aznap történteket, de ma annyira nem történt semmi, hogy nem is terveztem írni. Mégis megteszem, mert van valami, ami nagyon kikívánkozik… Mint már említettem, átmeneti cliftoni szállásunk egy apartmanház, medencével, viszont büfé vagy étterem nélkül, egyedül egy kávéautomata van a lenti közös hallban. 10 nap után lassan kezdjük megismerni a lakókat, de továbbra sem támadt fel bennünk a vágy, hogy jobban megismerkedjünk velük. Nem véletlenül: nincs senki, akinek hasonló korú gyerekei lennének és/vagy vélhetően közös témát találnánk. Én alapvetően könnyen ismerkedem, de van, amikor semmi motivációt nem érzem ehhez, s akkor nem erőltetem, mert nincs miért. S ez most pont olyan. Hétvégén hatalmas tömeg van a medence körül és benne, mindenki nagydarab és nagyon hangos; s ez még a gyerekeknek sem szimpatikus. Tegnap este, amikor a passaic-i papilakból, a magyar közösségi élményektől feltöltődve hazaértünk s lementünk egyet csobbanni, ők kérték, hogy inkább menjünk fel. Hétköznap jóval kevesebben vannak, akkor lehetne ismerkedni, de nincs kivel. A gyerekeknek gyakorlatilag senki, de nekem sem nagyon. Pedig vannak érdekes arcok, de róluk inkább írni lehet, s nem velük beszélgetni…

Van ugyanis néhány állandó szereplő a medence körül: egy idős, valaha csinos és dekoratív hölgy, aki minden nap más-más feltűnő színű és formájú strandruhákban és kalapokban pózol; s körülötte ugrál a középkorú lánya slampos szolgaként. Döbbenetes a kontraszt közöttük, s ráadásul olyan mintha egymás életét élnék. A fiatalságát görcsösen visszaidézni próbáló néni egész nap ül a napágyon (és néha ácsorog a medencében); és nem csinál SEMMIT, csak igazgatja a haját (ami bizonyára paróka) és a ruháját; és folyamatosan ugráltatja a kinyúlt melegítőnadrágot, tornacipőt és fekete kötött pulóvert (!!) viselő lányát, mit hozzon neki és kit hívjon fel/vissza. Eleinte tudatosan nem figyeltem rájuk (ami nem volt könnyű, mert nagyon feltűnő páros, állandóan hangosan beszélnek ill. folyamatosan csörög a telefonjuk), aztán egy idő után a kíváncsiság győzött és belehallgattam a beszélgetéseikbe: kizárólag étel-, ital- és ruharendelésről szóltak… Nem hiszitek el, de tényleg ez megy, órákon, napokon, s lassan mondhatom: heteken keresztül. Már tudom, pontosan hánykor rendeli (azaz rendelteti a lányával) az ebédet; milyen salátát szeret (amit a napágyon fekve csak össze-vissza turkál, és közben is állandóan ugráltatja a lányát…); és milyen színű lesz a következő fürdőruha amit majd fel fog venni… Pár napja egy idős, ugyancsak rettentő kövér férfi is csatlakozott hozzájuk, ő is egész nap fetreng, de legalább közben újságot olvas. Ahogy leírom mindezt, újra magam előtt látom őket, és újra elfog valami fura, émelygő érzés… 

A másik egy középkorú, szintén nagydarab és nagyhangú hölgy, aki minden alkalommal (amikor nem sikerül elkerülnöm), előad nekem valamit a magánéletéből… ami önmagában még nem lenne gáz, de nem ismerjük egymást, s így tolakodásnak érzem. Például amikor látta Kincsőt egy vakációs füzetbe írogatni, odajött hozzánk és előadta, hogy mennyire fel van háborodva; mert az ő gyerekei nem kaptak semmilyen kötelező nyári leckét és ő alig talált nekik valami hasonló füzetet. Ezen akkor még mosolyogtam s poénkodtam, hogy tudok adni ilyesmit magyarul; de azon már feszengtem, amikor a napágyam mellett sétálgatva hosszasan kiabált valakivel valamilyen jogi ügyben a telefonján. Aztán amikor a liftben egy kisbabát meglátva elmesélte, hogy a férje úgy sóhajtozik minden kisbaba láttán, mintha ő nem is menopauzás lenne, az már túl sok volt. Azóta igyekszem utána érkezni és a medence másik partjára telepedni… S közben igyekszem türelemre inteni magam, sejtve, hogy lesz még részem hasonló élményekben… 

Végül még egy történet, ami megmagyarázott egy-két dolgot az itt élőkkel kapcsolatban, de szintén nem dobta fel a hangulatomat. Reggel a kávéautomatánál megszólított egy jó kiállású öregúr: jól sejti-e, h magyarul beszélünk, és jó reggelt kívánt. Ennek örömére lelkesen beszélgetni kezdtem vele, de kiderült: csak ennyi a szókincse; így angolul kérdezgettem tovább, de egy idő után láttam, egyre kényelmetlenebb neki a beszélgetés. Magyar édesapja ‘56-ban települt ki, állítólag nincsenek otthon rokonaik (ezt azzal magyarázta, hogy zsidók… ); nem tud és nem is ért magyarul és csak egyetlen egyszer járt Magyarországon, egy európai körút során. S ami a leginkább lehangolt: elvált, a volt felesége és gyermekei a városban élnek, ő pedig beköltözött ide; (merthogy az épület egyik részében állandó lakók vannak, azért is ismerik egymást jónéhányan). Nem kérdeztem meg, hogy jó-e ez neki, hiszen nyilván jobb mintha egyedül élne egy külön házban; de valahogy mégis olyan magányosnak tűnt, család nélkül, akikről nem is mesélt semmit. És mivel láthatóan kissé szégyellte, hogy a magyar gyökereit ennyire nem ápolja, azt se feszegettük. A férjem szerint ez teljesen tipikus; rengeteg ilyen (gyökértelen) többedgenerációs “magyar” él Amerikában… 

S bár tény, hogy vannak itt életvidám öregek is, hétvégéken zene is szól, s az egyikük még táncra is perdült; nekem (még?) nagyon szokatlan ez a fajta család nélküli időskori életmód. Erre szintén azt mondta a nálam jóval nagyobb helyismerettel rendelkező férjem, hogy ez is teljesen jellemző; itt akkora távolságok vannak, hogy inkább az a kivételes, ha rendszeresen találkoznak az idős szülők és a felnőtt gyerekeik családjai. Nos, bizonyára megszokom ezt is, de megszeretni, s magamnak kívánni biztosan nem fogom. Most egyelőre csak azt érzem, hogy még hálásabb vagyok a passaic-i magyar templom közösségének; hiszen óriási a kontraszt a templomban megismert magyarok életvitele (ahol a másod- és harmadgenerációsok is jól beszélik a magyar nyelvet, ápolják hagyományaikat és kultúrájukat; és sok kisgyerek iskola előtt nem is tanul meg angolul, mert szüleik csak magyarul beszélnek velük), a velük való viszonylag gyors és mély kapcsolatépítés és a szállásunk világában tapasztaltak és a tőlük érzett távolságtartás között. 

New York, New York

Júl. 12. Ma végre megtörtént a várvavárt találkozás az érkezésünk napján a reptéri transzferből pár perc erejéig megpillantott; majd a teraszunkról minden nap messziről megcsodált New York-i felhőkarcolókkal. Mi még halogattuk volna a városnézést egy kicsit (hiszen Gábor hétközben elvileg dolgozik és amúgyis még mindig rettentő nagy a hőség; de kaptunk egy ellenállhatatlan ajánlatot egy itt élő, végtelenül kedves és jófej magyar kardvívóedzőtől, Várhelyi Katától. Nemcsak Csongi mehet hozzájuk vívótáborba, hanem teljesen kezdőként a tesói is, és ő majd segít áthidalni a nyelvi nehézségeket. (Ha valaki nem értené pontosan mit jelent mindez: mindhárom gyerekünk végtelen energiái le vannak kötve és vezetve néhány óráig, mi pedig – főleg én – kapnánk néhány óra levegőt…) 

Így ma reggel elbuszoztunk a metropoliszba, majd egyetlen metróval eljutottunk az edzőteremig; ahol addig tartott a gyerekeink (különösen a két még sosem vívó) görcsössége, amíg meg nem jelent a csupamosoly Kata, kicsit beszélgetett velük; és máris együtt edzettek a mindenféle származású, nyelvű, korú és nemű táborozó vívópalántákkal. Csongi egyéves kardozói múltja (nomeg Szekeres Pál vívóról szóló interjúkötetem) alapján a magyar rendszert ismerve kiderült, hogy itt ez is nagyon más. Már első nap kapnak kardot kezükbe a gyerekek (így az mieink is), és egy-két hónap edzés után már versenyre küldik őket. Hogy Csongi eljut-e idáig, az majd attól függ, találunk-e neki egy jó kardedzőt Denville környékén; a többieknek nem ez a sportjuk, ezt ma is megerősítették, de ettől függetlenül szívesen mennek vívótáborba – be is írattuk őket jövő hétre, hurrá!!

A váratlanul ölünkbe hullott közel ötórányi szabadidővel hirtelen nem is tudtunk mit kezdeni. Gábor eleinte azt tervezte, hogy az edzőterem wifijét kihasználva dolgozni fog, de a lakásszerződés aláírása után (hurrá!!) lebeszéltem róla. Elindultunk az egyre melegebb városban turistáskodni és nosztalgiázni (17 évvel ezelőtt jártunk itt együtt, és akkor kérte meg a kezemet). A közeli Hudson folyó menti parkban sétáltunk jó sokáig (ahogy itt mondják: 20 utcányit, a 91-estől a 110-esig); közben benéztünk néhány templomba, ahonnan nagyon vegyes érzésekkel jöttünk ki. Egyik felújítás alatt volt, ma pont nem látogatható; a másikban nem engedtek be, mert elfelejtettünk magunkkal vinni az oltási igazolványokat); ahova pedig bejutottunk, hiába volt hatalmas és impozáns, elszomorítóan kongott, összesen öt turista, ha volt benne. Pedig bent aztán minden is volt, mi szem- szájnak ingere: hatalmas szivárványszínű zászlók, Kriszta nevet viselt női Krisztus… Hová is vezet a nyitott templom (“church for all people”) eszme? Sajnos nem oda, hogy mindenki templomba jár, hanem leginkább senki se. A közelben rábukkantunk a ma már egyetlen magyar cukrászdára, de az előbbi csalódás után nem vigasztalódtunk a csábító rétesekkel; úgy döntöttünk, inkább majd máskor a gyerekekkel visszamegyünk. Sietős ebéd után caplattunk is vissza hozzájuk, lejárt a tábor, vagyis a szabadidőnk.

A gyerekek lelkesek, de fáradtak voltak a vívástól, így a reggeli nagy városnéző lendület megtört, és gyakorlatilag még a közeli Central Parkba se nagyon akartak elmenni. Miután egy fagyi túllendítette őket a holtponton, érdeklődésük valamelyest visszatért; megcsodálták a park szélén először távolról, majd egészen közelről látott felhőkarcolókat, utána rácsodálkoztak a Broadway és a Time Square óriási reklámokkal teli épületeire és az utcán hömpölygő embertömegre. De amikor a buszra felszálltunk, mindhárman kijelentették: ennyi nekik elég volt, és örülnek, hogy nem laknak bent a városban. (Nekem is, én is.) Még persze be fogunk menni, és nemcsak a jövő heti edzőtábor miatt, hanem máskor is; szerintem találunk még számukra is izgalmas látnivalót bőven, de magamban megnyugodva nyugtáztam újra, hogy jó választás volt a csendes, dimbes-dombos Denwille.

Júl. 15.  Na, csak eljött a csend ideje is. Három napig csak gyűjtögettem a megfigyeléseket és az élményeket, s mára bőven összegyűlt annyi, amit már megoszthatok. Szerdán-csütörtökön ki sem mozdultunk innen, gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt, de a fárasztó NY-i nap után még jól is esett. De azért persze történt egysmás. Például elkezdtek megszólítani a lakók, hogy milyen nyelvet beszélünk, s egyre többen árulták el, hogy magyar vagy európai felmenőik vannak. Egy lengyel származású férfiről például kiderült: Prágában dolgozott több évig, mégsem járt Budapesten; és azt tippelte, hogy Belgiumból jöttünk, és belgául (??) beszélünk. Egy magyar származású nőről pedig kiderült, magyar szavakat is tud. Hogy miért telt neki két hétbe, amíg ezt elárulta nekem, nem tudom, ahogy azt sem, hogy miért a csók/puszi és a fakanál volt az első két szó, amire rákérdezett; mindenesetre gyorsan szóltam a gyerekeimnek, hogy mostantól még jobban vigyázzunk arra, mit beszélünk. Családunk viselkedése ugyan nyelvtudás nélkül is megfejthető, de a nyelvi gyorstalpaló után; biztos ami biztos alapon, elnézést is kértem a nőtől a hangoskodásunk miatt; mire azt válaszolta: kívülről nézve egészen jól, igazán türelmesen viselem gyerekeim izgágaságát, ami pedig természetes ebben a korban, hisz ez mégiscsak egy elég unalmas hely a számukra. Hát, ebben nagyon egyetértettünk… Azóta egy fokkal szívesebben lakom itt… 

De amitől igazán jól éreztem magam az elmúlt napokban, az a találkozás, amiből pillanatok alatt sorsszerű barátság lett: egy brazil kétgyermekes nő, aki szinte segélykérően kérdezte meg tőlem: nem “engedjük-e össze” egykorú gyerekeinket. Miután megtörtént az ismerkedés, a gyerekek órákig elvoltak egymással, mi pedig órákig beszélgettünk megdöbbentően hasonló élethelyzetünkről. Kiderült ugyanis, hogy ugyanaznap érkeztünk ide, a férje ugyanabban a városban és ugyanazon szakterületen dolgozik mint az enyém, csak munkáltatójuk más. Bár a nő és férje is Brazíliában születtek, mindketten éltek családjukkal gyerekként Amerikában; s most tíz, Svájcban töltött év után költöztek (vissza) Amerikába. Így nem csoda, hogy életmódjukban, gondolkodásukban sokkal közelebb állnak hozzánk, mint az amerikaiakhoz. A hasonló női élethelyzet és életszemlélet pedig hasonló érzéseket, gondolatokat szül; a férfit munkája miatt külföldre kísérő családdal kapcsolatos sohavégetnemérő adminisztratív feladatokról, párkapcsolatról, anyaságról, gyermekek mellett (nem) végezhető munkáról, félbeszakadt karrierről, hiányzó énidőről. Csak azt sajnálom, hogy nem korábban találkoztunk; ők jövő héten már nem lesznek itt, de remélem tartani fogjuk a kapcsolatot, hiszen nem messze fogunk lakni egymástól. 

Számomra egyértelműen ez a találkozás volt a legutóbbi napok fénypontja; a gyerekeknek viszont a ma esti újabb medence hússütés (barbeque), valamint előtte az az ugráló (Trampoline Park), ahova a brazil család javaslatára mentünk el; s nyertünk másfél óra szülői szabadidőt magunknak). Egyébként meglepő módon, szerintük a budapesti Cyberjump (ahova hosszú könyörgés után, idén gyermeknapkor jutottak el) jobb volt.

Tegnap délután újabb helyi közösségi programra került sor: meglátogatta a szállodát a cliftoni seriff. Eleinte érdeklődéssel figyeltem, ahogy kifejtette, mennyire rendben van a környéken a közbiztonság; de kissé meglepődtem amikor azt kezdte el magyarázni, hogy külföldiek mikor kérhetnek fegyverviselési engedélyt… Aztán hirtelen leesett: ősszel seriff-választás lesz, tehát kampány van; ezért járt erre és ezért kaptunk ingyen üditőket, pizzát és hupikék színű muffint. Így viszont már nem volt kedvem odamenni hozzá és családilag bemutatkozni neki, ahogy terveztem; hiszen nem vagyunk választópolgárok, így valószínűleg nem leszünk érdekesek a számára. S azért sem figyeltem rá tovább, mert közben a hallban egy óriási tévéképernyőn épp breaking newsként tálalták a volt amerikai elnök feleségének váratlan halálát; majd az abortusz melletti utcai tüntetéseket (utóbbit egy 10 éves kislány megerőszakolására hivatkozva, akinek át kellett mennie egy másik államba, hogy terhességét megszakítsák. Mintha ez lenne az abortuszok kizárólagos oka, és mintha a korlátlan abortusz hiánya, és nem maga az erőszak lenne a fő probléma, amit meg kellene szüntetni…) Úgy tűnik, nyomasztó templomlátogatások után egyre inkább megérkezünk abba a világba, amibe sosem vágytam… 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!