Fájdalmas búcsú egy női blogger közösség tagjaitól

“Kedves bloggertársak! Döbbenten értesültem, ráadásul tőletek, hogy ma kiraktak a csoportból. (A közösség vezetője ugyan küldött pár másodperccel a nektek írt előtt egy hasonló levelet nekem is, de hamarabb láttam a ti meglepődött, felháborodott reakciótokat, mint az övét.) Mivel sem előzetesen, sem utólag nem kaptam lehetőséget a megszólalásra, ilyen formában vagyok kénytelen azt pótolni.”

Így kezdődik a tegnap kényszerből megfogalmazott válaszlevelem egy olyan női “közösségnek”, ahonnan érdemi párbeszéd nélkül kizártak egy nagyon aktív és lelkes tagot. Engem. Kizártak úgy, hogy bár voltak feszültséggel teli előzmények, annak tudatában éltem, hogy ezeket tisztáztam a vezetővel. És kizártak úgy, hogy még belső szabályzat sincs, semmire, így e lépésre sem.

Vihar a biliben – mondhatnátok nyugodtan, azokkal együtt, akik egyáltalán nem értik miről van szó és/vagy nem érzik át a helyzet súlyát. És valahol igazatok is van. Hiszen a nap ugyanúgy felkel (legfeljebb nem süt ki), a karanténszabályok ugyanúgy korlátoznak, a karácsony és az angyal ugyanúgy eljön, csak legfeljebb néhány tevékeny (vállalkozó)nő lett feszültebb és összezavarodottabb. Például én, akivel megtörtént, vagy azok a bloggertársaim, aki ugyanúgy nem értik, miért volt erre éppen most (karácsony előtt 3 nappal) és ilyen módon (azonnali hatállyal, mindenféle rágalmakat összehordva rólam, védekezési lehetőség nélkül) szükség.

Mármint én pontosan értem: ha nem zárnak ki még az idén, megnyerek egy belső versenyt, és akkor még legalább egy hónapig elviselniük, sőt anyagilag támogatniuk kellett volna. De bármennyire is logikus ez, annyira aljas, hogy nehéz elhinni. S bár nyilván az a cél, hogy szó nélkül elfogadjam, hiszen nemcsak előzetes egyeztetésre, de még arra sem adtak lehetőséget, hogy utólag búcsúlevélben elköszönhessek és a saját szemszögemet is elmondhassam (vajon miért/mitől félnek ennyire?) – mégsem hallgathatok. Ezúton osztom meg mindenkivel azt, amit eredetileg csak nekik szántam.

Tekintve e “közösség” múltját és súlyát az online térben, tulajdonképpen én is legyinthetnék a történtekre. Gyerekcipőben jár az egész, se stratégia, se koncepció, se keretek, se szabályok, mégse tudok szó nélkül továbblépni. Mert rengeteg munkát belefektettem a közösségbe (ahogy a versenybe is), sok bloggertárssal együttműködtem, több jó barátot is szereztem… És mert nem először fordul elő ilyen drasztikus kizárás az életemben. Annak ellenére, hogy az első esetből sok tanulságot levontam, rengeteget változtattam az – egyesek szerint őszinte, mások szerint nyers – kommunikációmon és ezt a közvetlen környezetem – ráadásul benne több bloggertársam – visszaigazolta. És akkor mégis, miért történt ez meg újra?!

Miért kényelmetlen egy közösség vezetője számára az, aki nemcsak lelkesen dolgozik, segít akinek, ahol és amikor tud; hanem mer (vissza)kérdezni is, ha nem ért valamit, vagy ha nem ért egyet valamivel? Akinek nemcsak ötletei és javaslatai vannak, nemcsak összevissza dicsérget (értsd: nem talpnyaló), hanem időnként szóvá tesz hibákat, hiányosságokat is. Igyekezete szerint őszintén, de alaposan megfontolva, építő jelleggel.

Talán azért, mert a vezető önbizalomhiányos és tapasztalatlan egy ekkora feladathoz, s retteg ennek felvállalásától és/vagy a kudarctól? Azért tart attól, aki rávilágít gyengeségeire, mert nagyon fél hitelessége elvesztéséről? De hiszen pont attól nagyok a nagyok, hogy merik vállalni a hibáikat, a mulasztásaikat, és ha probléma van, nem arra mutogatnak, aki ezt szóvá teszi, hanem megpróbálják azt megoldani! Nem a futárt teszik hibássá egy kellemetlen üzenet miatt, ahogy engem is már annyiszor, vagy ahogy nagyon sokatmondóan megtörtént tegnap is: az én válaszlevelemet nyilvánosságra hozó tagtársamat is azonnal kizárták, nehogy bajt okozzon.

Vagy talán azért, mert e vezető önjelölt “jobbkeze” érzi, hogy bár sokat hangoztatott sokéves blogger-tapasztalata alapján ő kellene legyen a tiszteletre méltó rangidős blogger a közösségben, mégsem hízelegnek neki elegen és eléggé emiatt, sőt, esetleg visszakérdeznek, amikor fura dolgokra derül fény a támogatott cikke körül vagy amikor homályosan utalgat az általa oly’ jól ismertnek beállított médiabeli viszonyokra? Ráadásul az kérdez vissza, akinek nagyon erős az igazságérzete és újságíróként ismeri ezt a piacot, ezért nagyon érzékeny a csúsztatásokra. És ugyanúgy nagyon érzékeny a háttérben zajló alkukra is, a hatalommal való visszaélésekre. Aki szóvá teszi például a kettős mércét, a nem tiszta versenyhelyzeteket. Vagy éppen azt, hogy egy közösség adminisztrátora nem tilthat le kénye-kedve szerint egy másik közösségi tagot, még magánúton sem, mert akkor azzal kizárja a másikat a közösségen belüli hivatalos kommunikációból is?

Költői kérdések ezek, amelyekre sajnos pontosan tudom a választ. Ahogy azt is, hogy legtöbbünknek vannak ilyen élményei… (Nőknek és férfiaknak egyaránt, de én azokkal értek egyet, akik szerint a nők egymás közötti harca, egymás “elintézése” mindig sokkal keményebb, aljasabb és ezért fájóbb.) Az olyan ember – különösen, ha hatalmi pozícióban van és ezzel időnként hajlamos visszaélni – akinek tükröt tartanak, amibe nem hajlandó belenézni, és emiatt úgy érzi sarokba szorítják – bizony támad. Nem őszintén feltár és megbeszél, hanem támad. Hát ez történt velem is, sajnos. Az időzítésről pedig annyit: toronymagasan vezetve megnyertem volna egy belső versenyt, amiben ingyenes kampányt ígértek FB oldalam számára jelentős számú követő megszerzéséhez – ami óriási segítség lehet egy induló blogoldalnak (ha valóban teljesül). Hát ezért kellett nekem most, karácsony előtt 3 nappal eltűnni, hogy ezt a “nyereményt” ne kelljen átadni. És azért kellett hirtelen cselekedni és szóhoz se juttatni, nehogy kiderüljön.

Végül íme a “letiltott” búcsúlevelem utolsó bekezdése – a többit csak azért nem közlöm, mert tele van nevekkel és semmi kedvem a nyakamba venni egy pert:

“NAGYON fáj a döntés, mert NAGYON igazságtalan és stílustalan, mert aljas módon félre lettem vezetve az elmúlt héten, és mert a versenytől is megfosztottak a cél előtt… DE: utólag valószínűleg nagyon hálás leszek érte. Én ugyanis ILYEN helyre NEM AKAROK tartozni! Csak olyanba, ahol tiszták és egyformán mindenkire vonatkoznak a játékszabályok, ahol nincs kettős mérce, ahol őszintén felvállalhatjuk a véleményünket, és ahol értékelik az őszinteséget, akkor is, ha az nem feltétlenül pozitív véleményt takar. Csak azt sajnálom, hogy lehetőséget sem kaptam a magam verzióját megmutatni (de még szerencse, hogy néhány rólam írt bejegyzésből és karácsonyi ajándéknak szánt cikkből azért kiderül, milyen is vagyok valójában), és mert így kimaradok pár értékes blogger közösségéből. De végülis ez utóbbi sem gond, majd tartom velük a kapcsolatot másképp. És majd együtt létrehozunk valamit, ahol az előbbi feltételek megvalósulnak.“

Bizony nagyon nem jó érzés, hogy karácsony előtt két nappal, egy újabb adventi ajánló vagy jótékonysági ügy helyett erről a kellemetlenségről írok, de saját lelki békém megőrzése érdekében muszáj megtennem. Ettől függetlenül hálásan köszönöm (újra) mindazoknak, akik kedvelték, kommentelték, megosztották írásaimat és/vagy vállalták saját gondolataikat a blogomon még ebben a sűrű, év végi időszakban is, és így sokat segítettek abban, hogy ilyen rövid idő alatt idáig eljussak (közel 500 követő egy hónap alatt, több újság szemlézte írásaimat és már kaptam fizetős megbízásokat is). Folyt. köv. hamarosan más, sokkal értékesebb és pozitívabb témákkal!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!