Polus Enikő: Életünk mellékszereplői – az érzelmi intelligencia fejlesztése

Ezt a hetet az érzelmi intelligencia témájának szánom. Az első, amivel készültem, egy rövid beszámoló Polus Enikő mentálhigiénés szakember mellékszereplőkről szóló könyvéről, amiről már decemberben írtam egy beharangozót. Azóta nemcsak elolvastam a közel 400 oldalt, hanem végig is rágtam magam az összes példán és feladaton. Ajánlom mindenkinek ezt a rendkívül hasznos ön- és énismereti utazást!

Valaki nemrég megkérdezte tőlem, hogy amikor könyvekről írok, mindig el is olvasom őket? Elsőre nem is értettem a kérdést, hiszen hogyan lehetne valamiről úgy írni, hogy nem ismerem?!… Merthogy annyira sok könyvről írsz mostanában – magyarázkodott. Bólintottam, de közben elgondolkodtam, és két dolog jutott eszembe.

Az egyik, hogy a hatéves koromban elkezdett intenzív olvasást csak gyerekeim születése szakította meg; mégpedig drasztikusan: éveken át gyakorlatilag csak újságokat olvastam; igaz, abból legalább sokat. A helyzet a gyerekek növekedésével sem javult érezhetően, egészen a járvány kezdetéig. Akkor hetente kaptam egy, összesen öt kéziratot Zsuffa Tünde írónőtől (akinek azóta megjelent hatodik könyvéről is írtam már). Azóta meg sem állok az olvasással, s nemcsak azért, mert „rákaptam”, hanem mert azóta egyes kiadók, szerzők vagy írók már gyakran kérés nélkül küldenek könyveket. És ez duplán jó érzés: maga az olvasás és az is, hogy ennyire számítanak rám. Polus Enikő könyvére például a szakmai ajánló Felelős Szülők Iskolája ügyvezetője, Tibenszky Moni Lisa hívta fel a figyelmemet; és hívott meg az online könyvbemutatóra.

A másik, ami még eszembe jutott: én nemcsak átfutom a könyveket, hanem rendesen elolvasom és közben hagyom, hogy hassanak rám. Elgondolkodom rajtuk, a benne lévő kérdésekre válaszolok, az ajánlott feladatokat elvégzem. Éppen úgy, ahogy a számtalan tanfolyam, képzés esetén történni szokott, amiket tisztességgel végigcsináltam, mielőtt írtam róluk. Sőt, még később is hasznukat veszem. Ez a könyv szerintem egész életemben el fog kísérni. Jó pár könyvet forgattam már a témában (érzelmi intelligencia) és jópár előadáson részt vettem már, mégis revelációszerűen hatott rám. Bár a legtöbb fogalom és gondolat ismerős volt, és az is kiderült: sok mindent ösztönösen és/vagy más tréningek hatására úgy teszek, ahogy a szerző is javasolja; de ezek az ösztönös megoldásaim most szakmai keretet és egy új nézőpontot kaptak. Tehát nem a mondanivaló újdonsága a könyv legnagyobb értéke, hanem az új szemüveg, amit nyújt és aminek a használatára buzdít, szakmailag is bebizonyítva annak nemcsak hasznosságát, hanem életfontosságú szükségességét is.

Enikő már a legelső oldalon felhívja a figyelmet arra, hogy az immár trendivé vált üzenet: „Legyél te életed főszereplője!” bizony hiányos; önmagában nem működőképes, üres. A szerző így teszi teljessé: „De mellékszereplők és mellékszerepek nélkül ez lehetetlen.” Figyelem, nem azt mondja: nem nehéz, hanem azt, hogy lehetetlen! És ez nagyon fontos különbség, hiszen „mellékszereplők nélkül üres lenne a színpad, a színházi mű, a főszereplő élete” – folytatja az író a gondolatot a nekem szánt dedikációban, hozzátéve: „…amelyet mindketten szeretünk fürkészni a nézők között.” Akár többször is, tettem hozzá magamban, amikor a kezembe került a könyv és nagyot mosolyogtam, amikor ugyanezt a gondolatot megtaláltam később a könyv lapjain, az ő tollából is.

Mellékszereplő egyébként bármi vagy bárki lehet: idegen személyek, eszközök, tárgyak, jelenségek, helyzetek, állatok, növények, akikkel és amelyekkel az életünk útvonalán találkozunk, és akik hatással vannak ránk érzelmileg. Enikő felhívja a figyelmet arra, hogy fontos tudatosítanunk: minden találkozó tartogat pozitív és/vagy negatív megtapasztalásokat, és mindkettő a javunkra válik. Hiszen amikor egy mellékszereplő akadályoz, megnehezíti a pillanataidat, akkor lehet az a dolga, hogy rajta keresztül megküzdést tanuljunk, abban fejlődjünk. „Az a baj, hogy annyira rohanunk a célba, hogy nem tudjuk megélni a normál ritmust, így észre sem vehetjük őket a mindennapjainkban. Pedig az EQE, vagyis az érzelmi edukáció fejlődése az önismereti úton rajtuk keresztül megy végbe. De ha nem tudatosítjuk ezeket az érzelmileg is fontos találkozóinkat, akkor nem épülnek be integratív módon a mindennapos fejlődésünkbe.”

A könyv felhívja a figyelmünket az érem másik oldalára is: mi is mellékszereplők vagyunk mások életében. Legtöbbször nem is derül ki, kire milyen hatással voltunk, ennek ellenére bele kell állunk ezekbe a szerepekbe is, „mert ezekkel más emberek segítőjévé válhatsz. Ha teszed a dolgod, és nem kerülöd ki az élet adta lehetőségeket, akkor ezek automatikusan megtörténnek. Közben te is sok mindent megtanulhatsz önmagadról.”

A könyv másik legfontosabb üzenete: a legfontosabb életcélunk emberségesen viselkedni másokkal és önmagunkkal is mindig, minden körülmények között. Ezt a két gondolatot a szerző nagyon sokszor, megfogalmazza, majd rengeteg saját és páciensei életéből vett példával alátámasztja – úgy, hogy mire a könyv végére ér az ember, biztosan magáévá teszi. A könyv egyébként számtalan további, EQ-hoz kapcsolódó fogalmat és üzenetet megfogalmaz, mint például önismeret, énismeret, érzelmi nagytakarítás, életmese-történetek, művészeti önismeret, érzelmi immunitás, természetközeliség, csend-elcsendülés. A legeslegfontosabb üzenet azonban ez: „az egyéni munka nem megúszható”! El kell tehát olvasni, végig kell „rágni” ezt a könyvet. Aki ezt megteszi, rengeteget tanulhat és fejlődhet érzelmileg. Nemcsak az elméleti részek, fogalmi tisztázások miatt, hanem az író saját és páciensei életéből hozott rengeteg konkrét példájából, de legeslegtöbbet a maga által elvégzett feladatokból.

Végül hadd emeljek ki két személyes kedvenc részt a könyvből: nagyon megérintett a négy közismert mese (A szorgos és a rest lány; A rendíthetetlen ólomkatona; Hamupipőke és A gyufarárus lány) szövegének és mellékszereplőinek bemutatása, az azt követő „érzelmi edukációs együtt-gondolkodó” és a kapcsolódó önsegítő kérdések – érdekes utazás volt a gyerekkori meséket felnőtt (lelki) szemmel visszanézni és kielemezgetni. A másik kedvenc a közösségi oldalakról összehalászott „nagy gondolatok” és cáfolataik. Ez utóbbi kapcsolódik a szakember-szerző másik (sokadik) fontos üzenetéhez, amit egyébként az évértékelőjében is kiemelt: tanuljunk meg jól segíteni másokon. Sok az önjelölt megmondóember, a kéretlen tanácsadó, de még a magukat szakembernek tartók között is vannak olyanok, aki sokkal több kárt okoznak, mint amennyit segítenek – legyünk ezzel kapcsolatban tehát óvatosak.

Pólus Enikő: Életünk mellékszereplői – Az érzelmi intelligencia fejlesztése, Jaffa Kiadó, 2020.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!