Adventi összegzés (avagy mennyire sikerült az adventi elhatározásomat betartani)

Napok, sőt hetek óta készülök írni arról, milyen volt ez az advent számomra. Nem a tavalyi év egészéről, arról már írtam egy évértékelőt és talán még fogok, a sorozatom lezárásaként. Hanem arról: sikerült-e az első adventi hétvégén megfogalmazott elhatározásomat betartani?

A két ünnep között nem akartam ezzel foglalkozni, épp elég volt az évértékelő sorozatomat minden nap megszerkeszteni. De most már nem várhatok tovább vele, hiszen a hétköznapok lassan teljesen elsodorják még az emlékét is az adventnek. Márpedig én nagyon szeretném megőrizni mindazt, amit az idei adventben sikerült megvalósítani (és tanulságul megjegyezni mindazt, ami nem tudtam betartani idén sem).

Sikerült például nemcsak elképzelni, de meg is valósítani, hogy e járvány sújtotta különleges év adventjére úgy tekinteni, mint a tavaszi karantén alatti különösen csendes nagyböjti időszakra. Mivel az év végén újabb, az égiek és a földiek (lásd járványügyi intézkedések) által “megsegített” nagy lehetőségünk lett az elcsendesülésre, az elmélyülésre, a magunkra és szűk családunkra való jobb odafigyelésre, nagyon igyekeztem ezt a magam és a családom számára is érezhetővé, kézzelfoghatóvá tenni, a szokásos akadályozó tényezőket csökkenteni vagy teljesen megszüntetni.

Mert bár ezt minden korábbi évben ugyanígy eldöntöttem, de általában csak részben szokott sikerülni. A szokásos év végi (munkás és iskolai) hajrák, a karácsonyi készülődés címen zajló ajándékbeszerzések és programszervezések nomeg minden egyéb, külső kötelezőnek és/vagy kényszerítőnek érzett körülmények rendszerint megakadályozták, vagy legalábbis alaposan megnehezítették a befele figyelést. És ezt teszik a gyerekeim (s időnként a férjem) is; valahogy nem igazán akarják megérteni, átérezni ezt az igényeimet és ugyanúgy piszkálják-gyepálják egymást, ha épp arra van kedvük, mint máskor; s tekintve, hogy immár mind iskolások, egyre nehezebb hitelesen hivatkozni az ilyenkor rájuk figyelő Angyalokra…

Idén azonban, úgy érzem, végre sikerült “szintet lépni”. Egyrészt az előbb említett külső körülmények jó része nem terhelt minket: kevesebbet kellett határidőre dolgozni; nem lehetett menni sehová sem karácsony előtt, sem utána; az ajándékvásárlást gyakorlatilag teljes mértékben online intéztem, programokat szervezni nem kellett/lehetett, így decemberben kb. heti egyszer mozdultam ki itthonról (leszámítva a szokásos napi iskolai fuvarozásokat, amiket jórészben átvállalt tőlem az ugyancsak itthonról dolgozó férjem, akinek szerencsémre nagyobb igénye volt a kimozdulásra). Több szempontból sikerült tehát a járványügyi korlátozásokat a javunkra fordítva tulajdonképpen jól megélni, kihasználni ezt a kényszer-nyugalmat.

És hogy ez a külső kényszer-nyugalom végre belsővé is tudjon válni, elhatároztam, hogy megpróbálom a számomra majdnem lehetetlent: részt venni a hajnali rorate miséken. Aki ismer, tudja, hogy igazi bagoly-típusként mindig későn fekszem és rettentő nehezemre esik korán kelni… Így először csak heti egy-két alkalmat tűztem ki célul, hiszen már az is több volt, mint amire előző években képes voltam, de végül ebből heti egy-két élő mise lett, a többit pedig kivétel nélkül (!) végignéztem/hallgattam online. Eleinte az ébresztőóra kegyetlen hangja riasztott fel, de pár nap alatt megszoktam és már negyed 7-kor még félálomban, de buzgón keresgéltem a telefonomat és a fülhallgatómat, hogy a fél 7-kor kezdődő misét le ne késsem. Egyik papunk jó előre kikötötte: ágyban párnák közt roratét hallgatni nem ér, de nekem igenis ért és nagyon sokat jelentett minden egyes nap. Azóta már nemcsak értem, hanem teljesen át is érzem, mit jelent a minden napi szentmise. De a legtöbbet mégis az adott, amikor az egész családdal együtt, a templomban kezdtük a napot, ahol fiaim álmosan, kócosan, mégis lelkesen ministráltak.

Én is nagyon álmos-fáradt, ugyanakkor nagyon boldog voltam minden reggel és ezt ilyen intenzíven, heteken keresztül még sosem éltem meg. Hálás vagyok, hogy sikerült. s ha nem is tartott ki egész napra a reggeli békés-boldog kegyelmi állapot – hiszen a gyerekeim ezúttal sem angyalként várták az Angyalt, s a férjem is egyre rosszabbul viselte a kilenc hónapja tartó home office-t no meg a teljes létszámban itthon nyüzsgő családot, a blogomra vállalt adventi feladatok pedig nagyobbra nőttek a tervezettnél -, de összességében sokkal békésebb adventet teremtett, mint valaha. Nagyon bízom benne, hogy járványtól függetlenül jövőre is sikerül ezt létrehoznom.

A lelki békémhez hozzájárultak a szokásos fizikai készülődéseken túl (mézeskalács, karácsonyi sütemények nagymamám receptjei szerint, takarítás és lakásdíszítés, karácsonyi zenék hallgatása, társasozások) olyan további lelki ráhangolódások, amelyekre évek óta vágytam, de csak most sikerült megvalósítani. Ilyen például az édesség/ajándékmentes adventi naptár, ami helyett egy varázslatos adventi mesekönyvből olvastunk fel minden reggel vagy a plébánosunk által szerkesztett adventi naptár feladatainak teljesítése és egy édesanyáknak szóló adventi lelkigyakorlat, amin ugyan az utolsó pillanatban, de sikerült részt vennem. És persze ilyen volt jó pár könyv (Fodor Réka: Afréka 2, Csókay András: Orvosmissziók Jézus-imával, Csender Levente: Böjte Csaba füveskönyve, Polus Enikő: Életünk mellékszereplői, Zsuffa Tünde: Az Ég tartja a Földet. Fontos lelki táplálékok, amiket még az ünnepek előtt kaptam és azóta is olvasgatom őket.

És persze nem utolsósorban ilyenek voltak blogom adventi sorozatai, amelyben négy héten keresztül rendületlenül írtam a karácsonyi ajánlókat, jótékonysági felhívásokat és évértékelős beszélgetéseket. (Ez utóbbiakat a nagy érdeklődésre és sikerre való tekintettel folytatnom még januárban.) Nagyon jó érzés volt ilyen formában segíteni a rászorulókon, a nehéz körülmények között élőkön, a munka nélkül maradt művészeken és vásár nélkül maradt kézműveseken, vagy adott esetben egy autóbalesetet vagy tűzkárt szenvedett családon. Rengeteg köszönőlevelet és megerősítő visszajelzést kaptam advent alatt (és még utána is), amelyeket feledtették az önkéntesen végzett munkával járó éjszakázásokat és állandó fáradtságot, ami időnként a nehezen megszerzett belső nyugalmamból is kibillentett.

De hogy ne hagyjam ki a(z egyéb) hiányokat sem: nagyon hiányoztak a szokásos ünnepi családi összejövetelek (a számomra ösztönös öleléseket-puszikat már nem is említem, hiányukat megszokni nem tudom, de már elfogadtam…), az év végi baráti találkozások és kedvenc téli sportjaink (korcsolyázás, síelés) nomeg a napsütés és a hó. Szerencsére a két ünnep között néhány családi-baráti találkozást és kirándulást sikerült pótolnunk, de ebből a szempontból továbbra is nagyon erős hiányérzetem van…

Összefoglalva: egyáltalán nem állítom, hogy maximálisan feltöltődtem és tele lennék energiával; sőt, bizonyos szempontból csak most kezdem kipihenni a decembert, ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy végre sikerült az adventi időszakot a régóta tervezett/vágyott módon befele (is) megélni, és nagyon bízom benne, hogy az ezalatt kapott lelki töltet még jó sokáig kitart.

Lelki békével, örömteli pillanatokkal, személyes találkozásokkal és megvalósítható álmokkal-célokkal teli új évet kívánok mindenkinek!

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!