Trent Horn: Abortusz 20 kérdés – 20 válasz

Abortusz. Ha ezt a szót hallom, mindig eszembe jut az a három élmény, amit egyszer már megírtam. Ezek élénken élnek bennem a mai napig, és arra az elhatározásra késztettek, hogy újságíróként aktívan foglalkozzak a témával. Sőt, legyek készen arról – akár vitaképesen is – beszélgetni. Mindkettő nagyon nehéz vállalás, de igyekszem betartani. Íme egy újabb írásom a témában egy hiánypótló könyv kapcsán. Ezzel az írással készülök egy ma esti (online) beszélgetésre is Schittl Eszter életvédővel és tizenvalahány a téma iránt érdeklődő fiatallal.

Saját történeteim

Először, az említett nagy hatású (közvetett) abortuszélményeimről. Tizenévesen nálam alig idősebb, de láthatóan többet megélt tábori szobatársam így szólt: „Nekem biztosan több abortuszom is lesz; csak akkor fogok vállalni gyerekeket, amikor a körülményeim megfelelőek lesznek hozzá.” Istenkereső, naiv tiniként sokkoltak szavai. Hasonlóan sokkos állapotba kerültem húsz évvel később, amikor harmadik gyerekemet várva, egy képzés szünetében padtársnőm evés közben közölte: „A következő órán nem leszek itt, megyek abortuszra.”  Döbbent arcomra nézve egy vállrándítással kísért, rövid magyarázatot adott: nagylányuk nem szeretne kistesót, s férjével amúgy is azt öregnek érzik magukat egy babához.

A harmadik nemrég történt. Nőgyógyászati műtét miatt három abortusz előtt álló nő között várakoztam, ugyanarra a nőgyógyászra. Az egyik nőnek állítólag túl korán, a másiknak túl későn jött a baba, a harmadiknál lelépett az apa, és ő nem akarta egyedül felnevelni a babát. Ekkor is úgy jártam, mint korábban. Annyira lebénított a hír és a nők közönye, hogy nem tudtam mondani semmit, pedig vadul kattogott az agyam s utólag pedig hónapokig ostoroztam magam: meg kellett volna próbálnom lebeszélni őket, hiszen lehet, hogy babájuk élete éppen ezen az elmaradt beszélgetésen. E nők arca már elhalványult bennem, de sosem felejtem el őket, azóta is imádkozom értük és a meg nem született babáikért, és tartom magam az eset után hozott fogadalmamért: írok a témáról.

Mások történetei

Három abortuszon átesett nővel is találkoztam, akik meséltek nekem érzéseikről. A veszteségen, a fájdalmon és a poszt traumás élményeken túl közös bennük, hogy mindhárman meggyógyultak, és ugyanazon  a lelkigyakorlaton, amit egyikük, Olaj Anett szervez. Anett nemcsak felvállalta történetét, hanem rengeteg abortuszon átesett nőnek segít, a www.abortusz.hu weboldal és a  Ráhel Szőlőskertje hétvégék szervezésével. Az ő segítségével tudtam később beszélgetni a másik két hölggyel. A negyedik találkozás egy szakemberrel, Pintér Ilonával zajlott, aki Vendégbabák néven vezet perinatális gyászcsoportokat, ahol terhességmegszakításon átesett nők is előfordulnak. Tőle hallottam:

„A gyászcsoport vezetésében is nagyon fontos a dúlai szemlélet: értő figyelemmel, elfogadással, türelemmel, empátiával, ítélkezés-mentesen fordulni a másik felé. (…) Ez mindig, minden alapvető emberi kapcsolatban fontos lenne, a gyászcsoportban pedig különösen akkor, amikor egy abortuszon átesett nő is jelen van. Nem ítélkezhet felette sem a vezető, sem a tagok, hiszen nem tudjuk, mi vezette odáig; sokszor kiderül, hogy a döntése mögött nagyon fájdalmas történet húzódik. Egy abortuszt átélt nő nagyon félve jön a csoportba, mert borzasztó bűntudata van. A csoporttagok eddig mindig megértették, hogy ő azért van velük, mert neki is súlyos a vesztesége, a fájdalma; ráadásul neki nemcsak ezzel kell megküzdenie, hanem a lelkiismeretével is.”

És végül a könyvről…

Mai apropómat az írásra egy nemrég Abortusz 20 kérdés – 20 válasz címmel megjelent, Trent Horn által írt, magyarra fordított, hiánypótló kiskönyv adta, ami nagy örömömre az abortuszról való kommunikációról szól, a témával szakemberként és/vagy laikusként foglalkozók számára készült, tehát számomra is hasznos. A könyv azt mutatja be: az életpárti álláspont ellenzői által feltett kérdések tudományos tényekkel (!) és logikus okfejtéssel (!) udvariasan megválaszolhatóak. Idézem a bevezetőt:

„Akik – velünk együtt – minden ember egyenlőségét vallják, hisznek az emberi méltóságban, és kötelességüknek tartják, hogy törődjenek a legkisebbekkel és a leggyengébekkel, komolyan fontolják meg az életpárti álláspontot, és álljanak ki a meg nem született gyermekek élethez való joga mellett.”

A Laczkó Andrea vezette Mission is Possible Kiadó által szervezett, hiteles szakmabeliek (nőgyógyász, újságíró, aktivista, pap) értékes és tanulságos kerekasztal-beszélgetésével kísért könyvbemutatóról már írtam egy cikket, most csak pár idézetet hoztam a könyvből, remélve, hogy felkeltem az érdeklődést:

 „Az abortusszal kapcsolatos legfontosabb kérdés a következő: Kik a meg nem születettek?” Mikor a döntéspártiak azt mondják, hogy biztosítani kell a nőknek, hogy úgy dönthessenek, hogy nem akarnak anyák lenni akkor abból indulnak ki, hogy az abortusz cselekedete a gyermek létrejöttét akadályozza meg. Az életpártiak egyetértenek abban, hogy biztosítani kell, hogy a nők maguk dönthessék el, akarnak-e anyák lenni, de ha a nő terhes, akkor egyben már anya is. Azért anya, mert egy aprócska ember már ott növekszik benne. Az abortusz ugyanis nem a gyermek létrejöttét akadályozza meg, hanem a már létező gyermek életét veszi el erőszakos módon. Ahogy nem engedjük meg, hogy a szülők megöljék kétéves gyermeküket azért, mert „nem akarnak szülők lenni”, ugyanezen okból azt sem engedhetjük meg, hogy a szülők a meg nem született gyermeküket öljék meg. ”

„Azt mondani, hogy az életpártiak ne munkálkodjanak az abortusz betiltásán, hiszen senki sem kényszeríti őket abortuszra („Nem tartod jónak az abortuszt? Akkor ne menj abortuszra?”, olyan, mintha azt mondanánk, hogy a feministák ne tiltsák be a házastárs bántalmazását, hiszen senki nem kényszeríti őket arra, hogy bántalmazzák a házastársukat („Nem tartod jónak, hogy megverd a házastársad? Akkor ne verd meg!”). A tolerancia akkor fogadható el, ha az a kellemetlenségek – például zajos gyermek – elviselését jelenti. Az igazságtalanságot azonban nem szabad tolerálni. Minden ember méltósággal rendelkezik, minden ember értékes, és mint emberek, törődnünk kell a felebarátunkkal, bárki is legyen az.”

„Azt állítani, hogy a meg nem született gyermek azért nem ember, mert még csak magzat, éppenúgy értelmetlen, mint ha azt mondanánk, hogy a tieznöt éves azért nem ember, mert még csak serdülő. Végül, a meg nem született ember egy önálló emberi organizmus, nem pedig egy másik ember testének a része. (…) Azt a tényt, hogy a meg nem született gyermek élő emberi szervezet, egyetlen tudós vagy filozófus sem vonja komolyan kétségbe.”

„Ha abszurd az állítani, hogy a már megszületettek fokozatosan szerzik meg az alapvető jogokat, például az élethez való jogot, akkor nemde abszurd azt állítani, hogy ugyanezeket a jogokat a meg nem születettek fokozatosan szerzik meg? (…) Valójában nemcsak a saját testünk felett való rendelkezés joga korlátlan, hanem a társadalom által elismert egyetlen jog sem.”

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!