Farkasházi Réka: Ezt az évet nem elfelejteni kell, hanem ellenkezőleg, jól megjegyezni

Advent elején indított évösszegző sorozatom harmadik hétvégéjén két színművész gondolatait hoztam el nektek. Az egyik, akivel beszélgettem, Farkasházi Réka színésznő, drámapedagógus, háromgyermekes édesanya, a két Fonogram-díjas Tintanyúl gyermekzenekar énekesnője.

Melyek voltak az idei éved legszebb és legnehezebb pillanatai?

Nagyon sok szép pillanat volt ebben az évben. Az emberek a bajban – legalábbis az én környezetemben – összekapaszkodnak; így nagyon sok szép dolog volt és van születőben, mind a munkámban, és a magánéletemben is. A tavaszi karantén alatt is nagyon sokat dolgoztunk azon a zenekarral, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot a közönséggel, és ennek nagyon sok pozitív hozadéka volt. Rengetegen megismertek bennünket, számtalan új rajongónk lett, a világ számos pontjáról.

Gyermeknap alkalmából kezdeményezője voltam egy másik összekapaszkodásnak: összeverbuváltam szakmánk nagyjait és reménységeit egy dal erejéig. Halász Judittól Huzella Péteren és Levente Péteren át Dolák-Saly Róbertig, Bíró Esztertől Kárász Eszteren át Palya Beáig, az Alma zenekartól, a Cimborán át az Apacukáig mindenki örömmel vállalta. Még karantén-körülmények között elkészült a közös produkció, a Légy egy hang a sok között – Gyerekzenekarok a gyerekekért. Fantasztikus élmény volt ez az összefogás, mindenki első szóra jött. És ez már megmarad mementóul a történelem számára.

A nyár másik része az apukám 70. születésnapjának előkészületeivel és ünneplésével telt, és most, a karácsonyi időszakra való felkészülés szintén nagyon szép élménye ennek az évnek. És persze vannak nagy veszteségei is ennek az évnek. Félek, hogy még lesznek, és emiatt az embernek van egy folytonos szorítás a torkában vagy a mellkasában, de bármennyire is nehéz, ezzel együtt kell élnünk.

Mit felejtenél el a legszívesebben és minek tudtál örülni a legjobban?

Semmit nem akarok elfelejteni, mert szerintem semmi nem történik ok nélkül az életünkben. Fontos lenne mindenkinek megjegyeznie, hogy ezt az évet nem elfelejteni kell, hanem ellenkezőleg: jól megjegyezni, mert ebből lehet tanulni.

A legjobban egyébként annak a hétnek tudtam örülni, amit az apukám ünneplésével töltöttünk. Szakmai szempontból pedig annak, hogy nemrég elkészítettünk egy 24 részes adventi kalendáriumot a fiúkkal, minden napra egy dallal, mesével vagy verssel, a legjobb kép és hangminőségben, és ami most egy valódi kalendárium vagy könyv áráért megvásárolható. Fantasztikus volt elkészíteni ezt is, és a december 20-i online karácsonyi koncertet is, amit azért csinálunk, mert évek óta idén először nem lesz a MOM-ban karácsonyi koncertünk, amire telt házat is meg tudtunk tölteni, ami nagyon nagy dolog egy gyermekzenekar életében.

Mi volt a legfájóbb hiányod és a legváratlanabb örömteli meglepetésed?

A legnehezebb az, hogy nem találkozhatunk a közönséggel: mi ebből élünk, ebből táplálkozunk. Életünk talán legsűrűbb éve lett volna a zenekarral, mostanra teljesedett volna be a sok-sok munka. A napi szintű lemondásokat feldolgozni nagyon nehéz volt, ezek mindegyike egy-egy elvett esély, amiről nem tudni, hogy valaha visszajön-e. Igyekszünk a fiúkkal egymásba kapaszkodni. A karácsonyi dolgokkal mindent egy lapra tettünk fel – minden tehetségünket és minden fillérünket belefektetünk, bízva abban, hogy át tudunk lendülni és át tudjuk vészelni ezt az időszakot.

Ugyanakkor a közönség hiánya hozta a legtöbb örömet is: most kaptuk a legtöbb visszajelzést a világ minden tájáról és pont a covid szülte a legváratlanabb helyzeteket is. Például azt, hogy életem legnehezebb beugrását kellett megoldanom október végén az Újszínházban; egy abszolút főszerepet kellett egy nap alatt átvennem, A kegyelmesasszony portréja című előadásban. Amennyire nehéz volt a felkészülés, utána annyira euforikus volt az öröm. Nyilván szövegtanulás közben sokszor gondoltam azt, hogy ez őrültség, képtelenség, de aztán amikor az ember átlépi a saját határait, többszörösen is, akkor az nagyon nagyot tud adni. Nagyon örülök, hogy ezt megéltem, akkor is, ha nem volt egyszerű. Utána kolléganőm felajánlotta, hogy a színházi etikett szerinti három előadást játsszam le, de nem akartam élni vele, hiszen ez vészhelyzet volt. Nekem sokat adott, hogy meg tudtam oldani, de ennyi.

Miből merítettél erőt, kik segítettek át a nehézségeken?

A kiscsaládom meg a nagycsaládom, vagyis a zenekarom. Ezen kívül van egy-két olyan barátnőm, akivel telefonon kapaszkodunk össze és nincs nap, hogy ne beszélnénk. Tartjuk egymásban a lelket, emberileg és szakmailag is támogatjuk egymást.

Mi a családdal egyébként elég jól viseltük a tavaszi összezártságot, sőt! Én őszintén, most is jobban örülnék neki, egyszerűbb lenne mindenkinek, mert most nagyon sok a bizonytalansági faktor, az egyik gyerekem járhat iskolába, a másik nem, én nem dolgozhatok, a férjem home officeban van… Amikor mindenki itthon volt, kevésbé volt bizonytalan és mi nagyon szerettük, mert felépítettünk egy saját napirendet, ami nagyon jól működött. De azért most is igyekszünk jól megélni ezeket a napokat. Amelyek egyébként nekem most még nagyon zaklatottak az adventi kalendárium utómunkálatai és marketingje miatt, és közben van egy komoly felkérésünk is. A Jónak lenni jó idei kampányában idén az autistáknak gyűjtenek, és megkértek, hogy írjuk meg az Elfogadás dalát. Ennek premierje a Jónak lenni jó gála napján lesz a televízióban, december 20-án, tehát ugyanaznap, amikor a mi koncertünk.

Milyen nagyobb felismerésekre tettél szert magadról, családodról, tágabb környezetedről?

Az idei első posztom arról szólt, hogy jöhet bármi, mi együtt vagyunk, erősek vagyunk, megoldjuk. Hát, jött is… Azt nem tudom, azért kaptuk-e, mert ezt én ilyen nagy mellénnyel kijelentettem, vagy már előre biztatva magam írtam ezt… Mindenesetre egyik felismerésem az, hogy nagyon vigyázni kell az önbeteljesítő jóslatokkal, a másik pedig az, hogy együtt tényleg nagyon erősek tudunk lenni.

Év közben pedig fel kellett ismernünk azt, hogy ahhoz, hogy a zenekart vagy egyáltalán a szakmát életben tudjuk tartani, egy egészen más, új világot kell felépítenünk és máshogy kell a közönséget elérnünk és nekik is bennünket. Ez nem egy könnyű terep, tele buktatókkal és nemvárt helyzetekkel, ugyanakkor meg elképesztő kreatív energiákat szabadított fel bennünk. Nagy örömmel látom, hogy nemcsak bennünk, hanem a pályatársaimban is, és ez nagyon fontos, ez is egyfajta összekapaszkodás.

Mi az év legnagyobb tanulsága számodra és összességében milyen az éved egyenlege?

Még nincs vége az évnek, de azt gondolom, hogy a nehézségek ellenére végül is nagyon sok mindent szépen meg tudtunk oldani és át tudtunk vészelni. Az egyik tanulság tehát számomra az, hogy soha nem szabad feladni. A másik az az életszemlélet, amit én mindig is vallottam, miszerint mindenben meg lehet találni a pici kis boldogságot. Nekem eddig még mindig sikerült, ne adja az Isten, hogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy ne találjam meg. Nagy szerencse, hogy én ezt hozom családilag, mert nagyon sokat tud segíteni, és igyekszem a pici kis követői bázisomat is erre inspirálni. Úgy érzem, sikerrel teszem, mert sokan vágynak arra, hogy ne folyton keseregjünk, inkább próbáljuk meglátni a szépet és egymást erősíteni. A harmadik tanulság pedig az, hogy ha az ember dolgozik azon, amire vágyik, akkor az előbb-utóbb megtérül – minden nehezítő körülmény ellenére is.

Mit vársz a 2021-es évtől?

Mi már gőzerővel készülünk a jövő évre, mert 15 éves lesz a zenekar. Ráadásul Csukás István halálának az évfordulója majdnem egybeesik a születésnapunkkal, és ő a mi névadó keresztapánk. A sors úgy hozta, hogy én mondtam a temetésén – ahol egyébként méltatlanul kevesen voltak – az utolsó verset, és akkor ott a sírnál megfogadtam, hogy mindent megteszek azért, hogy az ő munkássága generációkon átívelve tovább éljen. Szeretnénk egy Csukás-emlékalbumot is készíteni. Emellett reméljük, hogy turnézni is tudunk, folytatjuk tovább a Tintanyúl klubot, az online térben is szeretnénk létezni, amíg csak lehet. Elképesztően sok dolgot indítottunk el, reméljük sikerülnek.

A pedig a saját vágyaimat illeti, nagyon jó lenne már egy kis nyugalom, békesség, jóság. Sok szépség és szeretet kellene az embereknek, és bár mi erre esküdtünk fel a zenekarral, és ezt adjuk is, de időnként már jó lenne vissza is kapni, hogy tudjunk miből meríteni és táplálkozni, mert bizony néha én is nagyon elfáradok.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!